2010 januárja csontig hatoló hideggel és a gazdasági válság kijózanító szeleivel köszöntött be Szegeden, miközben Botka László egy idilli, szerény mátrai karácsony képét vetítette a didergő polgárok elé. Ám amíg a szegediek a rezsiszámlák felett görnyedtek, a politikai kulisszák mögött már egy egészen másfajta, napfényes valóság szerveződött, melynek központjában a fényűző Zanzibár állt. A történet, ami akkor kibontakozott, nem csupán egy utazás krónikája, hanem a politikai képmutatás máig tanulságos, keserű mementója.
Botka László politikai hitelességén mély nyomot hagyott, amikor a Mátrát felváltotta Zanzibár luxusa. (Fotó: Fuszek Gábor)A mátrai pörkölt illata és Zanzibár fülledt valósága
A Széchenyi téri Városháza kommunikációs gépezete karácsony előtt tökéletes munkát végzett:
a sajtóban elterjedt a hír a polgármesteri család puritán ünnepéről, a havas Mátrában rotyogó pörköltről. Ez a kép, a nép egyszerű gyermekének imidzse melengette a szíveket, ám utólag visszatekintve mindez csupán ügyesen felépített díszlet volt.
Zanzibár vakítóan fehér, finom szemcséjű homokja és a türkizkék óceán találkozása a földi paradicsom hamisítatlan luxusát idézte meg. (Fotó: itaka.hu)
A valóságban ugyanis a pörkölt illatát hamar felváltotta az Indiai-óceán sós párája. A kontraszt drámai volt: miközben itthon a válság sújtotta lakosság a túlélésért küzdött, a város első embere a világ egyik legexkluzívabb luxusparadicsomában, Zanzibár fehér homokján pihente ki a „fáradalmakat”. A felháborodást nem az irigység szülte, hanem a becsapottság érzése: a szegediek szemébe mondott szerénység és a háttérben zajló dőzsölés közötti szakadék, amit nem lehetett többé kommunikációs trükkökkel áthidalni.
Hivatali autóval a ferihegyi betonon
A történet azonban nem ért véget a trópusokon; a hazatérés pillanata talán még beszédesebb volt, mint maga a Zanzibár felirat a repülőjegyen. A polgármester ugyanis nem elégedett meg a magánút élményeivel, a kényelmet egészen hazáig kívánta nyújtani – a hírek szerint szolgálati autó és sofőr várta a repülőtéren. Ez a momentum vált az arrogancia szimbólumává: a közvagyon természetesnek vett használata magáncélokra.
Még fájóbb volt a hiány, amit a távollét okozott. Amíg a polgármester a tenger mélyét kutatta, Szeged diplomáciai széke üresen maradt Pécsen, az Európa Kulturális Fővárosa megnyitóján.
A testvérvárosi kapcsolatok ápolása helyett a személyes hedonizmus került előtérbe, világos üzenetet küldve ezzel a Kárász utcán sétáló választóknak arról, hol is helyezkedik el a város érdeke a fontossági sorrendben a luxusnyaraláshoz képest.
A „luxusszocialista” jelző súlya
A botrány lecsenghetett volna egy egyszerű bocsánatkéréssel, de a védekezés – miszerint mindez magánügy és tiszta jövedelem – csak olaj volt a tűzre. A „luxusszocialista” jelző ekkor égett rá végérvényesen a városvezetésre, mint egy lemoshatatlan bélyeg. A szegedi polgárok 2010 telén megtanulták a leckét:
a politikai marketing által festett kép és a valóság között néha több ezer kilométernyi a távolság.
A bizalom, amely a helyi közösséget a vezetőjéhez köti, törékeny dolog – és semmi sem zúzza porrá gyorsabban, mint amikor a hirdetett szolidaritásról kiderül, hogy az valójában csak egy üres, cinikus szólam a pálmafák árnyékából.