Olvasgatom itt az ezzel kapcsolatos posztokat, és többször gondoltam már rá, hogy felkeressek egy szakembert, de az a helyzet, hogy szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy külsősként bárki tud-e kezdeni bárkit.
A probléma, hogy 100%-ig tisztában vagyok a szorongásaim és egyéb mentális nyavajáim forrásával és azzal is, hogy mi lenne a megoldás, de… TL;DR üres az életem, hiába van meg “mindenem”, valójában azt érzem, hogy rohadtul nincs semmim, mert az az egy dolog hiányzik az életemből, ami egyszer megvolt, de elvették tőlem, és bármit megadnék, hogy visszakapjam.
Pedig szegény családban nőttem fel és tudom, mi a nélkülözés. Részben ebből fakadóan többnyire borzasztóan unalmas gyerekkorom volt. Egyetlen szerencsém volt, hogy a szüleim hittek abban, hogy az IT a jövő, és egy a kor színvonalának megfelelő közepes számítógép mindig volt, még ha üres kenyeret is kellett ennünk cserébe.
Ami sokáig problémát okozott, hogy az általános iskola után soha nem tudtam normális emberi (nem pár-) kapcsolatokat kialakítani, mert valahogy mindig én voltam az, aki kilógott a sorból, és emiatt mindig azt éreztem, hogy velem van a baj, egészen addig, amíg be nem jött az internet (90-es évek végén járunk, 1997-ben kezdtem a középsulit) ahol megtapasztalhattam, hogy vannak még olyan emberek, mint én, és ez többnyire helyretette az önbizalmamat, bebizonyosodott számomra, hogy nem én megyek rossz irányba az autópályán, hanem a pálya megy rossz irányba, és csak annyi a dolgom, hogy megkeresem a saját pályámat.
Fogalmam se volt, hogy merre induljak… De szerencsém volt.
Az ezredforduló környékén az internet segítségével sikerült szert tennem bizonyos kreatív skillekre, amiket tudtam otthon csinálni és már rohadtul nem is zavart az egyedüllét. Innentől egy hasonlattal próbálom ábrázolni a helyzetet, mert a részletek félrevinnék a témát: mint ha kaptam volna a kezembe egy gitárt, amin játszva minden problémámról megfeledkeztem, és életemben először végre jól éreztem magam – ez pedig később csak egyre fokozódott.
Kis ugrás, 200X-et írunk (lényegtelen a pontos dátum), én pedig írtam már néhány dalt, amik közül az egyik váratlan siker lett az akkoriban induló YouTube-on, aminek következtében egy menő banda megkeresett, hogy épp nincs gitárosuk, és egyébként is pont azt a hangzásvilágot szeretnék, amit az én egyik videómban hallottak.
Az én kis kezdetleges hangzásvilágomat… Szóhoz se jutottam, földöntúli boldogság, 4 csodálatos év következett, ami alatt rengeteget gyakoroltam és fejlődtem, aztán közösen írtunk egy olyan slágert, ami a toplisták élére repített minket. 200X+4-ben még a Sziget nagyszínpadán is felléptünk, ami egész addigi életem csúcspontja volt – és azóta is annak tartom, merthogy a lemezkiadóval történő viták miatt a banda ezután szétesett, én pedig ismét egyedül maradtam.
Az énekes és a dobos annyira befásult ettől, hogy hallani se akar többet a zenélésről, nekem viszont (mivel az addig leélt 25 évemből egyedül ez a 4 volt, ami ért valamit) mániámmá vált a dolog, és azóta is ezt üldözöm sikertelenül. Azóta képtelen lennék elfogadni, hogy nekem csak egy átlagos, hétköznapi élet jár átlagos hétköznapi emberek között egy átlagos, hétköznapi munkahelyre bejárva napi 8 órában. Próbáltam, de ugyanazon a rossz irányba tartó autópályán éreztem magam, csak most még rosszabb volt, mert már tudtam, megtapasztaltam, hogy van más is.
Elkezdtem ismét dalokat írni, de valahogy már nem sikerült úgy, mint előtte. Arra jöttem rá, hogy ez csak egy zenekarral megy jól, ami nincs, a környezetemben senkit nem ismerek, aki minimálisan is szóba jöhet, márpedig egy dobosra, egy basszusgitárosra és egy énekesre szükségem lenne, hogy igazán zúzós rock&rollt tudjunk nyomni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem hát dobolni tanulni. Rájöttem, hogy nem megy, viszont közben arra is rájöttem, hogy a dobolás a legegyszerűbben automatizálható dolgok egyike lehet. Elkezdtem robotikát tanulni és építettem egy doboló robotot, így már ketten vagyunk a leendő új zenekarban: én, és a robot. 10 éve dolgozom rajta, lassan eljutok oda, hogy gitározni is meg fogom tudni tanítani, mint a Wintergatan Martinja a Marble Machine-t (ő egyébként a zenés példától teljesen függetlenül hatalmas példaképem – ha valaki nem ismeri, [érdemes](https://www.youtube.com/watch?v=IvUU8joBb1Q)) de énekelni valószínűleg soha… És itt állok 10 évnyi belefektetett munkával egy félkész robotzenekarral és egy már régebben megírt slágergyanús dal ötletével, itt pedig valahogy megfenekleni látszik ez az egész projekt az életemmel együtt, amit erre tettem fel, lassan bele kell törődnöm, hogy sosem lesz már ebből semmi, mást meg egyszerűen nem találok, ami motiválni tudna.
Ami a legrosszabb, hogy még hülyének is kellene éreznem magam, amikor próbálnék valakivel beszélgetni erről. “Van fedél a fejed fölött, van mit enned, van stabil munkahelyed, miért kevés ez?” – kérdezik értetlenül, és persze, tudom, mennyit haladtam előre ahhoz képest, ami régen volt, örüljek, nem beszélve arról, hogy Ukrajnában háború van, Afrikában éheznek, a nagyszüleink pedig mezítláb jártak télen iskolába 5 kilométerre, nem volt internetjük, csak cukros-vizes kenyeret ettek és mégis boldogok voltak, mert még tudtak beszélgetni egymással, stb (amit hallgatva én csak egyetlen dologra tudok gondolni, hogy mégis mi a fenéről beszélgethettek annyit, ha én is hiába beszélek még a hozzám állítólag közel állókkal is anélkül, hogy meg tudnák érteni a problémát, meg mi a fenéről beszélgettek, amikor semmi külső impulzus nem érte őket, mindegy, ez itt már messzire vinne a témától…) Lényeg az, hogy ürességet érzek az életemben és még csak meg se tudom osztani senkivel, és bár tudom, hogy nem velem van a baj, de közben mégis azt érzem, hogy mégis, de a legfőbb baj, hogy kevés vagyok ahhoz, amit kitűztem célul hiába, hogy 15 éve egyszer már sikerült, pedig akkor tényleg sokkal kisebb volt a tudásom, szóval ez az egész egy kikúrt oximoron, vagy paradoxon, vagy a tököm tudja hogy milyen végtelen ciklus, ami szép lassan felfal belülről…
És ha szakemberrel beszélnék erről, akkor kb ez az összefoglaló fér bele az első órába, hogy egyáltalán nagyjából képben legyen a problémával – de mivel én magam is képben vagyok vele, valahol fölöslegesnek is tartom, hiszen nem az kell ide, amit a pszichológus tud, hanem egy énekes, egy stúdió és egy lemezkiadó. Ebből fakad a szkepticizmusom, ezért írtam inkább ki magamból, egyrészt ez is egyfajta terápia, másrészt hátha vannak, akik vannak hasonló helyzetben és tudnak valami okosat mondani.
(Meg mert a Doki is azt mondta Marty McFly-nak, hogy gondolkodj 4 dimenzióban, és egyszer majd talán hasznos lehet, hogy megmutathatom a “before” képet, amikor valaki az “after” láttán rossz következtetéseket von le, ha véletlenül mégis sikerülne egyszer ez a projekt és így bemutathatom, mennyire nem volt fenékig tejfel az oda vezető 15 év) 🙂
15 comments
Ahhoz, hogy pszichológus segíteni tudjon a betegnek is együttműködőnek kell lennie és nyitottnak a segítségre.
De ezekre a rossz beidegződésekere hogy nincs okod/jogod szomorúnak lenni tud mit mondani, csak kérdés te mennyire vagy benne, hogy kinyisd magad rá
Tldr?
> mint ha kaptam volna a kezembe egy gitárt, amin játszva minden problémámról megfeledkeztem, és életemben először végre jól éreztem magam – ez pedig később csak egyre fokozódott.
Én igazán nem akarok itt pszichológust játszani, de nekem ennyiből ez tűnik az alapvető problémának, azaz hogy a problémáid nem lettek megoldva, csak elfedve a sikerélmények által.
> egy zenekarral megy jól, ami nincs, a környezetemben senkit nem ismerek, aki minimálisan is szóba jöhet,
Hát azért ez elég furán hangzik, mert ez úgy szokott menni, hogy ha csinál vmit az ember, főleg ilyen szinten, akkor megismer egy csomó embert, akik ugyanebben mozognak, kiépül egy kapcsolati háló, ami az ilyen helyzetekben (is) sokat tud segíteni.
hát ha ennyire rá tudsz hangolódni hosszú távon valamire, akkor érdemes lenne keríteni valami nőt és családot alapítani, aztán a gyerekek felnevelése meg fejlesztése kielégíti tudatalatti evolúcióbiológiai ösztöneidet és talán boldog leszel, ráadásul az majd motivál hogy etesd őket meg felneveld, stb.
az mondjuk elég furcsa hogy 10 évig robotot építettél ahelyett hogy zenekart kerestél volna, annyi idő alatt már azért lehetett volna találni vagy csinálni.
Nekem az a kérdésem hogy aktívan is keresed azt a jó énekest, stúdiót, kiadót vagy csak várod hogy valaki megtaláljon a semmiből téged?
1 (jo) terapeuta fog tudni olyan nezopontot adni, ami neked soha eszedbe sem jutott, es ez segithet. Olyan kerdeseket tesz majd fel, amiket magadnak nem tennel fol.
Nem biztos,h az elso bevalik, de ha mondjuk a harmadiknal is ugy erzed, h nem jo, akkor nagy esellyel nem veluk lesz a baj, hanem te nem vagy nyitott a mas nezopontokra.
Egyik terapeuta se fogja azt mondani, h van fedel a fejed folott, ugyhogy miert sirsz itt – tobbek kozt azert sem, mert a legtobb ember, aki megengedhet maganak terapeutat, az nem elsosorban anyagi gondokkal kuzd.
Kicsit pontosabban mit szeretnél visszakapni? Még egy nagy dobásra vágysz, hogy felkapja a szakma, amit alkottál? Vagy valami állandóbb státuszt szeretnél, híres akarsz lenni ezzel? Hogy kíváncsiak legyenek rád az emberek?
Végül is mi az akadálya annak, hogy megtaláld a hiányzó tagjait a csapatnak? Túl specifikus ez a projekt, túl kevesen értenek hozzá? Vagy mindegy is, mert bárkikkel állnál össze, az nem lenne még egyszer a régi? Ez utóbbi esetben szerintem nincs tökéletes megoldás. Érhetsz el hasonló sikereket, vagy másfajtákat, de sok tehetséges ember idejekorán dob egy nagyot, aztán többet nem jön össze, nem tudja reprodukálni. Ezzel nem tudsz mit kezdeni, csak megpróbálni örülni neki, hogy megtörtént, gondolom.
Rémlenek ilyen történetek, hogy emberek évtizedeken át megszállottan meg akarnak valamit valósítani, aztán kiderül, hogy azt nem is lehet. Kár lenne emiatt elvesztegetni az éveket.
“A probléma, hogy 100%-ig tisztában vagyok a szorongásaim és egyéb mentális nyavajáim forrásával”
Tapasztalatból mondom: nem vagy 100%-ig tisztában ezekkel. És igen, tud ezen segíteni egy szakember.
Szerintem tud.
Hasonló itt is, csak nekem nem jött be ennyire, egyszerűen az emberek többsége elvan a saját szórakozásával, és hülyének néz, ha foglalkozol valamivel. Kapcsolati háló meg nehezen épül úgy, hogy az ember nem képes foglalkozni mindenki kicsinyes smalltalkjával.
[deleted]
Az én tapasztalatom az, hogy hiába vagy tisztában csomó mindennel egy hozzáértő harmadik fél más szemszöge csomó új megvilágítást adhat egy adott problémára.
Mások is leírták már, hogy a pszichológus miért lenne mégis jó neked, én még annyit hozzátennék, hogy érdemes úgy elképzelni a terápiát, mintha egy kurva nagy, sötét erdőben lennél, fingod sincs, merre van a kijárat, ami nincs is, hiszen egy erdőnek határai vannak, nincs 1 konkrét kijárata, azt se tudod, hogy amúgy neked melyik irány lenne a legjobb, csak azt tudod, hogy amikor nem az erdőben voltál, akkor sokkal jobb volt az életed.
Egy terapeuta abban tud neked segíteni, hogy rájöjj, hogy melyik irányba akarsz továbbmenni, ha majd kijutottál az erdőből, és amíg bent vagytok, segít tüzet rakni, amikor sötét és hideg van (az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy nincs tűzgyújtási tilalom), meg bogyót gyűjteni, ha éhes vagy, és közben szép lassan rájöttök, hogy mi lenne a legjobb, ha már kijutottatok.
Néha nagyon frusztráló lesz, de ő nem fogja megmondani neked, hogy mi a jó irány, mi a jó tempó, mikor érdemes pihenni és mikor menni, vagy hogy vannak jobb praktikák is a tűzgyújtáshoz a csiholásnál, de ott van, és segít tanulni a hibákból, és segít rájönnöd, hogy hogy a faszba kerültél egyáltalán az erdőbe, és hogy az adott pillanatban, az adott helyen neked pontosan mire van szükséged.
Egy jó terapeuta sose fogja megmondani neked, hogy mit csinálj, vagy hogy ne rinyálj, mert másoknak rosszabb. Viszont segít túllépni a veszteségen, vagy megtalálni az utat oda, ami valóban boldoggá tenne.
Az önismeret sose felesleges. Hosszú és rögös út, de nincs negatív hozadéka.
kezdj el reddit liveon rendszeresen gitározni, aztán hátha lesz valami.
Robot témában [ajánlom szeretettel](https://youtu.be/VkUq4sO4LQM)
Egy pszichológus azt gondolná, hogy túlzottan a fantáziádban élsz, emiatt a valóság számodra sivár.
Szép élményeid voltak, de a te fejeden kívül ezek nem léteznek. A kudarcot leválasztod az emlékről, amitől az hamisan felmagasztalt hatást kelt. Ha jó voltál abban, amit csináltál, akkor miért lett vége? Sok zenekar veszett össze kiadóval, egymással, de önmagában ettől nem kellene hogy vége legyen. Nem kerek így a történet.
Ahogy leírod, a sikert magadnak tulajdonítod, a kudarcot másoknak. Ez nagyon felemás. Azt gondolnám, hogy annyira fájó kudarc volt ez, amit nem tudtál feldolgozni és azóta is elhárítod. A siker része egy “csupajó” lehasított töredék, ami a valóságban talán nem volt olyan teljesen csak jó.
Nem azt gondolom, hogy az a problémád, hogy nincs zenekar. Azt gondolom, hogy amikor mindenki szembejön az autópályán, akkor te vagy az, aki nem vesz észre valami fontosat.
Amíg ezzel az álommal vagy elfoglaltak, addig a valóságod soha nem lesz jobb.
Valami ilyesmi irányban gondolkozik ennyi alapján egy pszichológus. Persze ha igazából elvész egyhez, az nem fog rögtön ilyenekkel megdobálni, ez csak egy reddit komment itt most.
Próbálj ki egy vagy két pszichológust, beszélj velük erről, és meglátod, hogy jobb lesz-e. Ha nekem tud segíteni a halálfélelmeimen és hipochondrián, lehet, hogy egy kis demotiváltság sem kottyan meg nekik. Viszont lehet, hogy nem rögtön az első pszichológus lesz a megfelelő, csak azért ne add fel, mert az első nem klappol (nekem a 3. emberke lett a perfekt a gondomra).
Not related: Amúgy te valami híresség vagy? Nem értek a zenevilág dolgaihoz…