Beégett emlékek – nektek van?

16 comments

1. Tell me you are rich without telling me you are rich.

   Egyébként pont ma meséltem erről batátnőmnek, hogy mikor három évesen oviba mentem akkor mindig bántott egy gyerek és egyszer megpróbáltam úgy csúfolni hogy “sasorrú baba”, a mai napig ha meglátok egy lefele hajló orrú egyént akkor eszembe jut ez a beszólás.

2. Emlékszem arra amikor 6 évesen még valaki az első osztályban év elején azt mondta, hogy azért szabad engem bántani mert nincs apám aki megvédjen (pár hónappal előtte halt meg), a környezetre is emlékszem hol volt, a zsivajra a teremben, és, hogy abban a pillanatban ezt a mondatot nem tudtam hova tenni és teljesen értelmezni.

3. Állunk a buszmegállóban apámmal. Jön egy nem homeless, de full bolond idős faszi, kezében egy lefekteted-becsukja-a-szemét jatekbabával, hogy megvesszük-e tőle. Fater mondja, hogy nope. Az öreg sértődötten tovább sétál, elkezdi simogatni a jatekbaba haját, majd elkezdi becézgetni, hogy te kis k.va, akkor tovább sétálunk. Asszem ez volt az első esetem, hogy borult elmét láttam.

4. ’99 augusztusban mentem napfogyatkozást nézni valahová vonattal. Két gyönyörű szőke lány rövid nyári ruhában leült velem szemben, nézegették a spéci sötétített szemüvegem. Kérdeztem udvariasan felróbálják-e, mire nevettek és azt mondták, igen felpróbálnának és én mondtam, hogy jó de ne tapogassátok össze.

5. 2-3 éves lehettem, és a szívbajt hozta rám az első “találkozó” Kurt Cobainnel a Smells Like Teen Spirit videoklipjében.

   Öröm az ürömben, hogy akkor tanultam meg elhajtani a TV-t.

6. Földim! 🙂

7. Előzmény: Valami sulis rendezvényen léptünk volna fel 2009 körül. Ehhez szükségem lett volna valami fos harisnyára, meg is kérdeztem anyámat. Ő jól megvert és nyáltól fröcsögő szájjal az arcomba ordított, hogy neki nincs arra pénze, hogy az iskolában kurválkodjak.
   Másnap el kellett mesélnem a tanároknak és a társaimnak, hogy nem tudok részt venni a fellépésen, kivéve, ha valakitől kapok egy harisnyát kölcsön. Még soha életemben nem voltam úgy megalázva. Az osztálytársaim kinevettek és kiabálták, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy egy 500 Ft-os szart nem tudok megvenni. Én pedig sírva visszaordítottam, hogy ők nem tudják, milyen az életem, ne basztassanak. Ez az eset még most is rengetegszer eszembe jut, és onnantól kezdve egészen 2012-ig nevetség tárgya voltam számukra. Elterjesztették, hogy nem fürdök és versenyt csináltak belőle, hogy “ki mer hozzáérni a lepráshoz” meg ilyenek.

8. Úgy öt hat évesen a velem egy idős unokatesómmal a nagyapám kazánhelységében voltunk mert ott volt meztelen nős naptár. Újságok voltak kiterítve a földön én meg el kezdtem szórakozni egy öngyújtóval amivel egy kis időn beleül sikeresen felgyujtottam azokat. A következő kép az ahogy ketten az uncsitesómmal gumicsizmákkal csapkodjuk a derekunkig érő tüzet és úgy próbáljuk eloltani. Végül valahogy csak sikerült, de rohadt módon be voltunk szarva hogy most felgyújtottuk a házat.

9. Nagyon kicsi voltam, nem tudom hány éves, csak az van meg, hogy építkeztünk és volt egy nagy sóderkupac a ház előtt. Valamiért megfogtam egy pici, fehér kavicsot, körülnéztem, hogy nem lát-e senki, majd felnyomtam a seggembe. Ne kérdezzétek miért, csak úgy, aztán rám tört a pánik, mert alig bírtam kiszedni, de végül sikerült.

10. Az oviban volt valamikor 95-96 táján.Ebédelün és egy nem túl okos hang annyit mond: Ovónéni forró a leves!
    Ovónéni akibe minden fiú szerelmes volt a csoportban kedvesen annyit válaszol:
    – Akkor fújd meg.
    – De nem tudom hogy kell. ( Ez a pont égett be 4-5 éves agyamba. Hogy az istenbe lehet hogy valaki nem tud fújni? Mennyire vagy életképtelen?)
    – Ovónéni sóhajt egy halkat és azt válaszolja:
    – Akkor csak keverd! olyan kedvesen és türelmesen ahogy csak egy zártosztályi ápoló tud válaszolni.

11. Engem 7 évesen körbeállt egy csapat iskolás gyerek és üvöltötték, hogy “meghalt a mamád”. Szintén emlékszem az egészre, a teremre, a lámpafényekre, a sok hangos gyerekre és hogy izzad a tenyerem, mert nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik velem. Olyan volt, mintha kívülállóként nézném a tehetetlen testemet..
    Tőlük tudtam meg egyébként a szomorú hírt, mert anyukám az iskolában dolgozott és a szünet alatt elterjedt a hír.

12. volt valamilyen tevere ragaszthato IZE, aminek a mai napig nem jut eszembe a neve, es mindenki emlekszik ra az en korosztalyombol, es szinten senki se tudja mi volt a neve. rakeresni azert nem fogok 😀

    de emlekszem, hogy a tevere kellett ragasztani es feltoltodott es akkor el kellett postazni valahova utana? emlekszem anyamek egyszer elkapcsoltak, amikor toltottem es sirva veszekedtem veluk😂

13. Nagyon sok van, vannak nagyon durvák is.

    Ez csak inkább lightosan szomorú. Erre nem csak hogy emlékszem és fel tudom idézni az összes fát, virágot és embert aki akkor ott volt, hanem amikor elsős voltam pár hónapig “naplót” vezettem a fontosabb napokról amikor valami csudajó vagy nagyon rossz történt, és lerajzolva, egy pár soros szöveggel meg is van örökítve. A naplóban csak az van benn, hogy elhajtottak és nem játszottak velem az osztálytársak.

    Valójában minden héten kitaláltak valamilyen közös jellemzőt ami bennük megvolt de bennem nem, és emiatt nem volt ‘szabad’ velük lennem. Nekik vállig ér a hajuk, nekem hosszabb. Nekik van anyajegy a jobb karjuk adott pontján, nekem nincs. Őrajtuk van valami narancssárga stb. Azon a héten a pillangócsatos korszak közepén kitalálták, hogy mindegyikőjüknek van pillangós dolga, így akinek nincs az nem érdemli meg hogy játsszon velük. Másnap anyumat megkértem hogy a pillangós csatot tegye fel nekem, amire megkaptam, hogy az csak álca, mert a valódi pillangóknak ékszerük van ami pillangós. Akkoriban hetente kórházba jártunk valamilyen betegségem miatt és ha jól viselkedtem, akkor anyu vett nekem egy magazint amit választottam. Az újságos bódé előtt elsírtam magam örömömben és belenyomtam anyukám kezébe egy újságot amihez két zöld pillangós fülbevaló és egy nyaklánc volt, amit azonnal felvettem és még fürdéshez se akartam levenni.

    Másnap szünetben nem találkoztunk, így a napköziben futottam oda hozzájuk vidáman az udvaron, hogy nézzétek, nekem is van pillangóm, így már játszhatunk együtt. Kicsit pusmogtak egymás között és kimondták az ítéletet, hogy az én pillangóm zöld. Az csúnya. Csak a szép pillangók lehetnek a barátaik, én túl csúnya vagyok, menjek el onnan mert bepiszkítom őket az undorító pillangómmal. Szerintem soha többet nem vettem fel azt a nyakláncot, de a mai napig megvan.

14. 5-6 eves lehettem es szornyen hugyoznom kellet, ezert rohantam fel a negyedikre ahol laktunk. Mar az emeleten voltam, amikor egyszeruen nem birtam ki es kidugtam a korlaton a kis cuccost es elkezdtem lefele hugyozni, de sajnos pont akkor amikor egy csalad hozta haza az ujszulott gyerekuket a harmadikon es sajnos telibe hugyoztam a kis babat. Emlekszem, hogy lesokkolva hazarohantam, egyenest az agyamba alvast szinlelve, mert a duhos szulok orditottak, hogy feljonnek es megkeresnek. Be is kopogtak hozzank, de anyam falazott nekem. Szornyu volt. Milyen lehetett a kis babanak? Megszuletsz es egybol az elso napodon lehugyoz valaki. Neha eszembe jut, hogy vajon abbol a bababol milyen ember lett.

15. Kb. 7 éves lehettem, amikor elmentünk osztálykirándulni egy szép helyre a hegyekben. 

    Már indulunk vissza a városba, verőfényes napsütés van és meglátok néhány hatalmas szikrázó-csillogó követ az út mentén… Hát én csípőből felismerem mekkora kincsekre leltem most a semmi közepén, szóval suttyomban a legszebb 4 hatalmas nehéz követ gyorsan bepakolom a hátizsákomba. Nem szólok senkinek róla.
    Valahogy felkapaszkodom a buszra, büszke vagyok magamra és aztán megérkezünk: utolsóként szállok le.
    A nagy súlytól görnyedten roskadozva, izzadva megindulok lassan mint Jézus kereszttel a hátán, amikor a 2 kísérő tanítónéni elém ugrik:
    – Mi olyan nehéz a hátizsákodban?!
    – Semmi, elbírom!
    – Add ide légyszíves, most azonnal kipakoljuk.
    Leveszik a hátamról, ők is alig bírják el…és ez a kép belémégett, hogy ott az utcán, miközben emberek sétálnak el mellettünk, elkezdik egyesével kipakolni a “kincseimet” a járdára.
    – Ezeket nem viheted haza, szó sem lehet róla, itt hagyjuk.
    – De tanárnéni, olyan szépek! -itt már könnyezek-
    – Hogy gondoltad, hogy ekkora hatalmas kövekkel indulsz haza?
    – Eelbííroom, nem is nehezek! -kicsit szipogva, könnyes szemmel-
    – Najó, kettő maradhat.
    Visszarakja, visszaadja a hátizsákomat, még megkérdeznek elbírom-e, azt válaszolom, igen, nagyon könnyű és már egyenes háttal – úgy teszek mintha nem is lenne nehéz – elindulok haza, de nagyon lassan megyek és folyik rólam a víz…sokszor meg-megállok pihenni és aztán otthon közli velem anyum, hogy a 2 kő nem is kincs, aztán csak úgy fogja őket és kirakja a virágok közé a ház elé!
    Mérhetetlenül fáradt vagyok és csalódott…

16. Hat éves vagyok, miután egész nap a helyijáraton ücsörögtem egy buszsofőr ismerőssel, este még a volán telepen megtankoltunk a buszt, majd elindultunk az irodaépületben lévő ebédlő irányába. A bejárattól induló folyosó közepén van két lépcsőfok, amiről nekifutásból leugrok.

    Nagyon kevés emlékem van gyerekkoromból, de ez az egyik legkedvesebb számomra, és erre emlékszem a legtisztábban