Y generációsként fingom nincs merre tartok. Macskámmal élek full egyedül. A meló nem a legjobb. Bejátszik egy kis introvertáltság, kis ADHD is.🤷🏻♂️ De korombeliek (akiknek nincs még család, kutya, ház) szintén így vannak. “Nem tudom hová tartok, és azt sem hogy eddig hova jutottam!”Alvin)
Van családom, házam, munkáim, mégis ezt érzem amit taglalnak a cikkben. Imposztor szindróma meg rápakol egy lapáttal erre. Magukat felnőttnek tettető óvodások, intrika, passzív agresszió; leszarom mi van veled de végezd el a munkát; önmarketingelés ezerrel, egyes körökben fontosabb mint a szakmaiság; öltöny/farmer kombós, mások munkájával ékeskedő szelfi majmok.
Az egész egy kibaszott survivor. 😎🪖
Olvassatok sok pszichológiát, önismereti könyvet, ha van cheat az életben, ezek állnak a legközelebb hozzá. Brutális mennyire megkönnyíti az életet.
32 évesen már évek óta elengedtem ezt a “karrier-gyerek-vagyontárgyhalmozás” – izét, amivel ovis korom óta hülyítenek, hogy az milyen fasza lesz. Más céljaim vannak, amik nem kompatibilisek a fogyasztói társadalom direktíváival, mert azokat sosem akartam igazán. Lelki békét szeretnék, élményeket szerernék, szeretném ápolni a közösségeket, ahova tartozom. A grind nem nekem való.
egy újabb cikk, ami ügyesen kerülgeti a forró kását. az összes probléma, amit megfogalmaztak, a kapitalizmus működéséből adódik. a dead end szar munkák százai, a szabadság hiánya, a megugorhatatlan feltételek egy pozíció betöltésére, a kibaszott drága minden, főként a lakhatás, és az erősen limitált lehetőségek az önmegvalósításra mind azért vannak, mert mindent alárendelünk a mágikus piacnak meg gazdaságnak, amiből nyerni csak azok nyernek, akiknek geci sok vagyonuk van.
u.i. várom a piaci fundamentalistákat megmagyarázni, hogy valójában milyen jó is nekünk
>Egy 26 éves, multinacionális cégnél dolgozó, Budapesten élő lánynak minden félelmetes: „nem találom meg a munkát, a megfelelő partnert, hogy nem fogok olyan színvonalon élni, ahogy én szeretnék, vagy olyan gyerekkort biztosítani a gyerekeimnek, mint amilyen nekem volt.” Egy 25 éves, Londonban diplomázott lány arra panaszkodott, hogy az alapszak elvégzése óta nincs terve, sőt az egyetem az önbizalmát is megtépázta. „Amióta az egyetemnek is vége és hazajöttem, azóta egy katasztrófa az életem. Fogalmam sincs, ki vagyok, miben vagyok jó és mi érdekel. Szeretnék mesterszakra menni, de nem tudom, hogy hova és mit akarok csinálni, mert azt hittem, hogy a munka alatt erre rá fogok jönni.” Egy 24 éves fiú, aki Franciaországban mesterdiplomázik, attól fél a legjobban, hogy most véget ér az egyetem. „Ez valamennyire egy védőháló volt, és már csak nagyon kevés időm van, hogy kitaláljam, hogy mi legyen velem. Közben legszívesebben még utazgatnék, meg héderelnék, meg jól érezném magam.”
Nem azért, de ez kb. ilyen privilegizált gazdag puják sírásának hangzik. Nem tudtak átlag embert keríteni vagy mi?
Akkor nem én vagyok az egyetlen, aki szinte szívrohamot kap az ilyen kérdésektol.. hol látom magam 5 év múlva? Ember, a következő 5 oramat se tudom elképzelni! 🙁
13 comments
>mik a terveim?
vagy interjúkon: hol látja magát 5 év múlva?
A kérdés elsősorban Gen Z problémának tűnik, de elbaszódott milleniálként is hasonló érzéseim vannak.
Mi a fasz lesz velünk?
https://preview.redd.it/94h35bkafl1b1.jpeg?width=470&format=pjpg&auto=webp&v=enabled&s=14903015cea5b5587efd624cfd8bef88c39a3a63
Y generációsként fingom nincs merre tartok. Macskámmal élek full egyedül. A meló nem a legjobb. Bejátszik egy kis introvertáltság, kis ADHD is.🤷🏻♂️ De korombeliek (akiknek nincs még család, kutya, ház) szintén így vannak. “Nem tudom hová tartok, és azt sem hogy eddig hova jutottam!”Alvin)
https://preview.redd.it/gd3e7f93pl1b1.jpeg?width=800&format=pjpg&auto=webp&v=enabled&s=f42dc51ea20b415f1bc7908ad271ac3f735850c7
Fake it till you make it.
Van családom, házam, munkáim, mégis ezt érzem amit taglalnak a cikkben. Imposztor szindróma meg rápakol egy lapáttal erre. Magukat felnőttnek tettető óvodások, intrika, passzív agresszió; leszarom mi van veled de végezd el a munkát; önmarketingelés ezerrel, egyes körökben fontosabb mint a szakmaiság; öltöny/farmer kombós, mások munkájával ékeskedő szelfi majmok.
Az egész egy kibaszott survivor. 😎🪖
Olvassatok sok pszichológiát, önismereti könyvet, ha van cheat az életben, ezek állnak a legközelebb hozzá. Brutális mennyire megkönnyíti az életet.
32 évesen már évek óta elengedtem ezt a “karrier-gyerek-vagyontárgyhalmozás” – izét, amivel ovis korom óta hülyítenek, hogy az milyen fasza lesz. Más céljaim vannak, amik nem kompatibilisek a fogyasztói társadalom direktíváival, mert azokat sosem akartam igazán. Lelki békét szeretnék, élményeket szerernék, szeretném ápolni a közösségeket, ahova tartozom. A grind nem nekem való.
egy újabb cikk, ami ügyesen kerülgeti a forró kását. az összes probléma, amit megfogalmaztak, a kapitalizmus működéséből adódik. a dead end szar munkák százai, a szabadság hiánya, a megugorhatatlan feltételek egy pozíció betöltésére, a kibaszott drága minden, főként a lakhatás, és az erősen limitált lehetőségek az önmegvalósításra mind azért vannak, mert mindent alárendelünk a mágikus piacnak meg gazdaságnak, amiből nyerni csak azok nyernek, akiknek geci sok vagyonuk van.
u.i. várom a piaci fundamentalistákat megmagyarázni, hogy valójában milyen jó is nekünk
>Egy 26 éves, multinacionális cégnél dolgozó, Budapesten élő lánynak minden félelmetes: „nem találom meg a munkát, a megfelelő partnert, hogy nem fogok olyan színvonalon élni, ahogy én szeretnék, vagy olyan gyerekkort biztosítani a gyerekeimnek, mint amilyen nekem volt.” Egy 25 éves, Londonban diplomázott lány arra panaszkodott, hogy az alapszak elvégzése óta nincs terve, sőt az egyetem az önbizalmát is megtépázta. „Amióta az egyetemnek is vége és hazajöttem, azóta egy katasztrófa az életem. Fogalmam sincs, ki vagyok, miben vagyok jó és mi érdekel. Szeretnék mesterszakra menni, de nem tudom, hogy hova és mit akarok csinálni, mert azt hittem, hogy a munka alatt erre rá fogok jönni.” Egy 24 éves fiú, aki Franciaországban mesterdiplomázik, attól fél a legjobban, hogy most véget ér az egyetem. „Ez valamennyire egy védőháló volt, és már csak nagyon kevés időm van, hogy kitaláljam, hogy mi legyen velem. Közben legszívesebben még utazgatnék, meg héderelnék, meg jól érezném magam.”
Nem azért, de ez kb. ilyen privilegizált gazdag puják sírásának hangzik. Nem tudtak átlag embert keríteni vagy mi?
Akkor nem én vagyok az egyetlen, aki szinte szívrohamot kap az ilyen kérdésektol.. hol látom magam 5 év múlva? Ember, a következő 5 oramat se tudom elképzelni! 🙁