Karácsonyt, szomorúan vagy hozzám hasonlóan szomorúbban, magányosabban (akár egyedül akár családban magányos), szorongósabban, idegeskedve “ünneplő” feleimnek! ❤️
Karácsonyban azért van ami jó, pl. az, hogy évente csak egyszer van
Gyűlöltem a karácsonyt sokáig, mert még akkor is tök magányosnak éreztem magam, amikor amúgy családi körben ünnepeltük (egészen gyerekkoromtól kezdve). Nem tudom, hogy mennyi idő alatt zajlott a váltás, de évek alatt átálltam arra, hogy a barátokkal, meg azokkal, akikkel számít, kari előtt vagy két ünnep között ünneplem valamilyen módon, a családosat meg szimplán csak egy kötelező körnek kezelem, ami pont karácsony napjára esik. Szépen lassan elkezdett elvándorolni a hangsúly a dec. 24-26-ról a teljes két hétre, és mostanság egyáltalán nem bánom, ha egyedül vagyok valamelyik nap, vagy akár az összes “fontos” napon. Sőt. Tiszta nyugalmam van. Ez igazából csak 3 nap, ami olyan elképesztő irreális súllyal esik latba valamiért, egészen abszurd, ha belegondolunk. Főleg akkor, ha amúgy valaki nem gyakorló keresztény, és az égvilágon semmit nem jelent a kis Jézus születése (pl. nekem).
Tudom, hogy ez kicsit úgy hangzik, mint amikor a depressziósoknak azt mondják, hogy légy vidám, és akkor elmúlik, de úgy érzem, hogy annyiban más, hogy az, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk pár napnak, az tényleg rajtunk múlik.
Lehet, hogy ez a megküzdési mód, amit én csinálok, ez is már szélsőséges, mert annyira élem ezt az egyedül nyugiban karácsonyozást, hogy az csak na, de kifejezetten aggódom amiatt, hogy ha neadjisten saját családom lesz, akkor majd muszáj lesz valami ünnepséget csinálni. A barátommal most még pont megúsztam, hogy az ő családjához kelljen mennem karácsonyozni, és ők ilyen mindenkinek drága ajándékozósba’ nyomják, nem tudom, hogy hosszú távon mennyire kikerülhető. Úgyhogy ezt az idei karácsonyt most még extrán megünneplem egyedül, igazán békében.
Mindezek mellett azzal az érzéssel is tudok azonosulni, hogy bármilyen olyan alkalommal, ahol “normálisan” együtt ünnepelnek a népek, egyedül marad az ember, az tényleg extrán magányosnak érződik még az alap magányosságon felül. Erre viszont hosszú távon inkább szakember segítsége nyújt megoldást, mert a magányosság elől igazából nem nagyon lehet menekülni, amíg nincs feloldva. Az egyedüllét nem feltétlenül egyenlő a magányossággal.
3 comments
Karácsonyt, szomorúan vagy hozzám hasonlóan szomorúbban, magányosabban (akár egyedül akár családban magányos), szorongósabban, idegeskedve “ünneplő” feleimnek! ❤️
Karácsonyban azért van ami jó, pl. az, hogy évente csak egyszer van
Gyűlöltem a karácsonyt sokáig, mert még akkor is tök magányosnak éreztem magam, amikor amúgy családi körben ünnepeltük (egészen gyerekkoromtól kezdve). Nem tudom, hogy mennyi idő alatt zajlott a váltás, de évek alatt átálltam arra, hogy a barátokkal, meg azokkal, akikkel számít, kari előtt vagy két ünnep között ünneplem valamilyen módon, a családosat meg szimplán csak egy kötelező körnek kezelem, ami pont karácsony napjára esik. Szépen lassan elkezdett elvándorolni a hangsúly a dec. 24-26-ról a teljes két hétre, és mostanság egyáltalán nem bánom, ha egyedül vagyok valamelyik nap, vagy akár az összes “fontos” napon. Sőt. Tiszta nyugalmam van. Ez igazából csak 3 nap, ami olyan elképesztő irreális súllyal esik latba valamiért, egészen abszurd, ha belegondolunk. Főleg akkor, ha amúgy valaki nem gyakorló keresztény, és az égvilágon semmit nem jelent a kis Jézus születése (pl. nekem).
Tudom, hogy ez kicsit úgy hangzik, mint amikor a depressziósoknak azt mondják, hogy légy vidám, és akkor elmúlik, de úgy érzem, hogy annyiban más, hogy az, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk pár napnak, az tényleg rajtunk múlik.
Lehet, hogy ez a megküzdési mód, amit én csinálok, ez is már szélsőséges, mert annyira élem ezt az egyedül nyugiban karácsonyozást, hogy az csak na, de kifejezetten aggódom amiatt, hogy ha neadjisten saját családom lesz, akkor majd muszáj lesz valami ünnepséget csinálni. A barátommal most még pont megúsztam, hogy az ő családjához kelljen mennem karácsonyozni, és ők ilyen mindenkinek drága ajándékozósba’ nyomják, nem tudom, hogy hosszú távon mennyire kikerülhető. Úgyhogy ezt az idei karácsonyt most még extrán megünneplem egyedül, igazán békében.
Mindezek mellett azzal az érzéssel is tudok azonosulni, hogy bármilyen olyan alkalommal, ahol “normálisan” együtt ünnepelnek a népek, egyedül marad az ember, az tényleg extrán magányosnak érződik még az alap magányosságon felül. Erre viszont hosszú távon inkább szakember segítsége nyújt megoldást, mert a magányosság elől igazából nem nagyon lehet menekülni, amíg nincs feloldva. Az egyedüllét nem feltétlenül egyenlő a magányossággal.