Közhelyszerű megállapítás, hogy a magyar társadalom szekértáborokra osztódott az utóbbi évtizedek során. Immár nemcsak az urbánus liberális (mármint a progresszív, és nem a klasszikus liberális), baloldali versus népi, vidéki, nemzeti és vallásos konzervatív (bármit is jelentsen ez) frontvonalak mentén tagozódik, hanem újabb megosztó – 21. századi – eszmehalmazok és vitás tényezők is megjelentek a színen. Némi fáziskéséssel, a nyugati társadalmakhoz hasonlóan a magyarok is egymásnak eshetnek a genderkérdés mentén, továbbá, főként a szomszédban zajló véres ukrajnai háború nyomán összefeszülhetnek a „militáns héják” (leegyszerűsítve: ukránpártiak) a háborútól távolmaradást, a békepártiságot hangsúlyozók (még jobban lebutítva oroszpártiak) csoportjával. És akkor ez az ellentmondásos állapot kiegészül még a magyar útkeresés klasszikusnak nevezhető „slágerkérdésével”, amely, mondhatni, a mai napig egyfajta vezérmotívum úgy a hazai politikában, mint a közgondolkodásban. Ami az eszmei gyökereket illeti, vegyük csak Ady Endre, Szekfű Gyula vagy Németh László gondolatait, Kelet és Nyugat vonzásának problematikáját, vagy a kétségbeesetten viaskodó turáni attitűd körüli merengést.
Érdekes módon – mintegy tükör által homályosan – némiképp hasonlóan radikális, torz és felettébb megosztó kép él Magyarországról is Nyugaton, főképp az ugyancsak végletesen széttöredezett Egyesült Államokban. Ha az olvasó az amerikai balliberális értelmiség zászlóshajójának számító The New York Times hasábjait vagy a Pulitzer-díjat is jegyző Columbia Egyetem sajtótermékeit, elemzéseit olvassa, akkor olyan kép bontakozik ki előtte, miszerint Magyarország tulajdonképpen közelebb áll Észak-Koreához vagy Fehéroroszországhoz, mint egy működő európai demokráciához.
Jómagam néhány éve voltam utoljára az Egyesült Államokban, ahol
Magyarországgal kapcsolatban két tökéletesen ellentétes, egymásnak ellentmondó elképzeléssel, országimázzsal találkoztam
a nagyon kedves vendéglátó amerikaiak körében. Egyrészt egy féldiktatórikus, intoleráns, kirekesztő, idegengyűlölő és velejéig korrupt posztkommunista államról beszéltek, amely a múltba réved és a nacionalizmusba menekül értesüléseik szerint. Más amerikaiak viszont, akkor még jóval kisebb számban, úgy hallották, illetve még kevesebben úgy tapasztalták itt jártukban, hogy Magyarország egy szép, rendezett, kulturált kis ország Európa közepén, ahol érthetetlen nyelven beszélnek a többnyire mélabús, panaszkodó magyarok, de akár éjszaka is hazasétálhattak Budapest belvárosában, valamint kisebb kultúrsokkot okoztak számukra az ezeréves magyar történelem nyomai és a lehengerlő építészeti emlékek.
Persze legyinthetünk az ilyen elfogult és túlzó megállapításokra, azonban a sokat idézett Kim Lane Scheppele princetoni professzor elemzései, politikai publicisztikái komoly befolyással, majdhogynem politikaalakító iránymutatásként hatottak a washingtoni Demokrata párti elitre, és főképp Obama illetve Biden elnökre. A magyar konzervatív politikai vezetés némileg elkésve, de felismerte a külföldi országimázs alakításának fontosságát, és Tucker Carlson, illetve barátja, Rod Dreher amerikai konzervatív személyiségek, véleményvezérek bevonásával komoly ellenkampányba kezdett, főleg a Covid-lezárások utáni újraéledés időszakban.
Azt is mondhatjuk, hogy
az áttörést Magyarország irányában a jobboldali konzervatív amerikaiak tömegei számára Tucker Carlson hozta el, kiváltképp a 2021-ben és 2023-ban Orbán Viktorral készített nagyhatású televíziós és podcast-interjúival.
Az átütő erejű, sikeres amerikai médiaszereplések és helyszíni beszámolók egyértelműen feltették Magyarországot az amerikaiak radartérképére, sőt egyfajta modellértékű államként piedesztálra is emelték azt a nyugati konzervatívok számára. Ha egy országot, politikai rendszert vagy vezetőt – mondjuk Magyarországot, a NER-t és a rekordhosszú időn keresztül kormányzó Orbán Viktort – oly sokat szidnak a liberális politikai körökben, akkor egyfajta sajátos logika szerint a konzervatívok számára az az állam csak jó hely, a vezetője pedig csak jó politikus lehet. Főleg, ha még Tucker Carlson vagy Donald Trump is szinte az egekig magasztalja.
Egy kis diplomáciatörténeti visszatekintést végezve kiderül, hogy az utóbbi száz évben Budapesten szolgálatot teljesítő amerikai diplomaták, nagykövetek többsége egyetértett azzal a megállapítással, hogy Magyarország az örök rebellis, provinciális, egyénieskedő és külön utakon járó kis ország, amely Európa közepén egzotikus nyelvszigetként látszólag immár évszázadok óta keresi a helyét, pozícióját egy többé-kevésbé ellenséges környezetben, rivális nagyhatalmak érdekszférái között őrlődve. Ugyanakkor a külföldiek közül ezidáig sajnálatosan kevesen értették meg ezt a különleges országot, nyelvet és tragikus nemzeti történelmet, és ami még sajnálatosabb, a hazai értelmiség sem tett eleget annak, hogy a nagy világnyelveken írt műveiken keresztül megismertesse a világgal Magyarország különleges helyzetét, gondjait-bajait, vagy éppen a kimagasló tudományos, kulturális eredményeit.
Az első világháborút követő zűrzavaros időszakban Budapesten szolgált, legendás amerikai tábornok, Harry Hill Bandholtz az antant katonai képviselőjeként igencsak közel került a megnyomorított magyar nemzethez. Tapasztalatairól, sokkoló élményeiről írta híressé vált naplóját, amelyben „nem diplomata módjára” felettébb szókimondóan értekezik a Budapestet kifosztó, megszálló román királyi csapatok 1919-es rémtetteiről, ezzel jócskán lerombolva a román hadsereg renoméját Amerikában.
John F. Montgomery, híressé vált amerikai üzletember és diplomata, aki nagykövetként szolgált Budapesten a második világháborút megelőző nehéz időszakban egészen 1941-ig, A vonakodó csatlós című nagyszerű naplókönyvében részletes betekintést nyújt a korabeli magyar közállapotokba, valamint abba, milyen ellentmondásos módon alakultak az amerikai–magyar kapcsolatok Horthy Magyarországán. Egy olyan „posztfeudális és provinciális” államban, ahol a konzervatív politikai elit jelentős alakjai (Teleki Pál, Bethlen István, de még maga Horthy kormányzó is) burkoltan nyugati, atlantista irányultságúnak bizonyultnak a náci Németország szorításában és a kommunista Szovjetunió szomszédságában. Kevésbé ismert tény, hogy a világháborút követően portugáliai száműzetésbe menekülő és sokat nélkülöző Horthyt Amerikából pénzadományokkal segítette az egykori budapesti amerikai nagykövet (és barát), Montgomery.
Azon kevés nyugati (amerikai, brit) diplomata, értelmiségi véleményformáló közül, akik megértették és értékelték is Magyarországot, különösen kiemelkedik Sir Bryan Cartledge oxfordi történész munkássága. Ő 1980 és 1983 között volt az Egyesült Királyság és II. Erzsébet királynő nagykövete Budapesten, Moszkvába való áthelyezése előtt. A magyar és nemzetközi történetírás szempontjából is kimagasló és egyedülálló műve, a Megmaradni – a magyar történelem egy angol szemével címet viselő monumentális munka hatszáz oldalon keresztül mutatja be Magyarország történetét a honfoglalástól a hidegháborúig, sajátosan brit látásmód és szempontok mentén.
Nagyot ugorva az időben, a Demokrata párti Joe Biden elnök által Budapestre küldött David Pressman nagyköveti munkássága és nyílt politikai aktivizmusa talán az amerikai–magyar diplomácia mélypontjaként is értelmezhető. Hiszen a diplomáciában teljességgel szokatlan és kvázi elfogadhatatlan módon Pressman nagykövet aktívan, ideológiai alapon szólt bele a magyar belügyek nagy témáiba – a jogállamisági ügyektől a genderkérdésekig –, állást foglalt azokban, sőt valamiféle politikai befolyást is eszközölt. Pressman rendhagyó módon nagyjából ugyanazt a gyakorlatot és progresszív liberális tematikát vitte nagykövetként is, mint korábban New Yorkban az LMBTQ-ügyek védőügyvédjeként, és hivatali ideje után is folytatja az Orbán-kormánnyal és Magyarországgal szembeni ideológiavezérelt lejárató kampányát Amerikában.
Paradox módon még napjainkban, a közösségi média és a technológia mindent leuraló világában is igaz, hogy viszonylag kevés a megbízható és hiteles leíró forrás Magyarországról.
Ennek egyik közvetlen eredménye, amint az tapasztalható, hogy a nyugati közvélemény és a befolyásos véleményformálók jelentős része csak ideológiailag elfogult szűrőkön, a majdhogynem zárt információs buborékoknak megfelelő másodlagos forrásokon keresztül jut információhoz Magyarországról és az itt zajló eseményekről. Örök igazság, hogy egy országot nem lehet csupán könyvekből, újságcikkekből, és elfogult beszámolókból megismerni. Némileg költséges, ellenben felettébb hatékony országmegismerési mód, hogy amatőr kultúrantropológusként a célországba kell utazni, több hetet (vagy hónapot) el kell tölteni abban a közegben, meg kell ismerkedni a helyi kulturális és nyelvi jegyekkel, valamint nem utolsó sorban a helyi szakácsművészettel. Az összegyűlt élmények, tapasztalatok, benyomások alapján kialakul egy talán objektívebb kép az országról, amely lehet még mindig elfogult, torz és homályos, ellenben sokkal közelebb áll majd a valósághoz, mint az, amit másodlagos forrásokból vagy statisztikai adatokból nyerhet az elemző.
Mindazonáltal a nyugati döntéshozók Brüsszeltől Washingtonig a gyakran sorsdöntő országjelentéseiket, illetve minősítéseiket javarészt saját adatbázisaikból (lásd a híres CIA World Factbookját), valamint a diplomáciai testületek és a hírszerző szervezetek információszerző és összegző jelentései alapján készítik el.
Kevésbé igényes döntéshozók még kormányzati szinten is inkább hajlamosak előtérbe helyezni a számukra rokonszenves eszmeiségű szakértőket, elemzőket, akik saját információs buborékjukból szemlélik a külvilágot, és felettébb torz és egyoldalú, a valóságtól elrugaszkodott országelemzéseket képesek produkálni igencsak kifogásolható szakmaisággal és tudományos objektivitással, vagy éppenséggel azok teljes hiányával. Ilyeneket láthattunk számos alkalommal az amerikai demokrata véleményvezérek, elemzők, a New York Times cikkírói vagy az Európai Parlament híres-hírhedt országjelentés-tevői esetében.
Ugyanakkor a látványos részrehajlás vádját elkerülendő tegyük hozzá, a magyar kormányzathoz közel álló nemzeti, konzervatív agytrösztök igazán nagylelkű kutatási ösztöndíjait élvező, Magyarországon élő és dolgozó amerikai jobboldali véleményvezérek és kutatók is hajlamosak vitatható, egyoldalú és elfogult megállapításokat tenni hazánkkal kapcsolatban.
Végezetül kijelenthetjük, hogy
Magyarország külföldi képe, megítélése és elismertsége Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban a polarizálódott politikai attitűdök és eszmeiségek, valamint a majdnem zárt információs halmazok következtében egyszerre nagyon sokat romlott és – ezzel ellentétesen – javult is az utóbbi évtizedekben.
E paradox, igazán „magyaros” helyzet jelentős részben Orbán Viktor miniszterelnök globális ismertségének és külpolitikai aktvitásának, illetve a nyugati liberális mainstreammel szemben dacosan fellépő magyar konzervatív politikai rendszer sajátos karakterének köszönhető.
A szerző Amerika-kutató, az ÖT munkatársa.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Orbán Viktor és Donald Trump 2025. november 7-én Washingtonban. Fotó: SAUL LOEB / AFP)
