Magyar-kínait pedig pláne nem. A magyar születésű Zhang Ge első filmje nem hibátlan, de nagyon szórakoztató. Kritika!
Ha beülünk egy új magyar filmre, akkor előbb vagy utóbb, de megérkeznek a ráismerés pillanatai. Tudunk kötődni a helyszínekhez, a szereplőkhöz és / vagy a feldolgozott történetekhez, de ha teljesen járatlan utakra is tévednének az alkotók, akkor is jó eséllyel el lehet mondani róluk, hogy ugyanazokon a (magyar) filmeken nőttek fel, mint a nézők, és a világlátásukat is ugyanazok a hatások formálták, amelyek a generációjuk többi tagjáét, és ezeket a hatásokat így vagy úgy de tetten is lehet érni a produkciójukban. Éppen ezért bizsergetően izgalmas élmény szembesülni egy olyan új magyar filmmel, amelyben a mankóként is használható szokásos perspektíváinkat dobhatjuk is egyből a kukába – legalábbis papíron.
A Nem én vagyok ugyanis amennyire magyar, annyira kínai is. Nem ez az első hazai nagyfilm, amely kínai közegben játszódik, de amíg A zöld sárkány gyermekei (2010) inkább a magyar főszereplő szemszögéből mesélte el a történetét, Zhang Ge rendezésében a (nem kínai származású) magyar szereplők csak mellékkarakterek, és a dialógok 80%-a is mandarin nyelvű. Az alaphelyzetet ettől még akár tipikusnak is lehetne nevezni, amennyiben láttuk már akár csak egy, a másodgenerációs bevándorlók nehézségeit taglaló fesztiválfilmet. Adott az idősebb generáció képviselője (itt Song, az apa), aki elszigetelve, a saját közösségében él, és a hagyományokat különböző mértékben, de inkább kevésbé követő gyerekei. Egyiküknek, Shanshannak egész jól megy a beilleszkedés, köszönhetően a zenei tehetségének, amellyel le tudja dönteni a kulturális falakat, öccse, Lang viszont – túl azon, hogy féltékeny a húgára – lázad az apai szigor ellen, és láthatóan többféle identitászavarral küzd.
A folytatás szerencsére mégsem a könnyes-kiabálós bevándorlódrámák kottáját követi, bár könnyek és kiabalás is van benne bőven. Egyrészt kellően összetettek a karakterek és a motivációk, nemcsak a kisebbségi helyzetük határozza meg őket. Van közös, feldolgozatlan családi trauma (a feleség, illetve az anya kilépett az életükből), klasszikus generációs ellentét, a vallásos, spirituális hagyományokkal való ellenmondásos viszony, és még egy plátói melegszál is meghúzódik diszkréten a háttérben. Másrészt az igazi csavar még csak ekkor jön, Lang ugyanis már az első negyedórában elhalálozik, de valamiféle sámáni kavarásnak köszönhetően vissza tud térni az élők sorába – a nővére testében. Szemben a klasszikus testcserés komédiákkal, itt egyetlen testen ketten osztoznak. Amíg Lang lelke átveszi az irányítást a nővére felett, addig Shanshan egy bizarr, dobozokból felépített purgatóriumban várakozik, miközben időről-időre, látszólag véletlenszerű pillanatokban visszakapja az irányítást. Lang arra használja a második esélyét, hogy újra együtt lehessen legjobb haverjával, Matyival (Fuchs Benjámin), akinek pár napon belül be kell vonulnia a börtönbe, miközben akarva-akartalanul szabotálja nővére meghallgatását.
Forrás: Budapest Film
Zhang Ge és Magai Miklós közös forgatókönyvének bravúrja, hogy
a testcserés bonyodalmak beemelése ellenére se olcsó blődlibe, se misztikus-ezoterikus giccsbe nem megy át a történet.
Van humor bőven abban, ahogy a testvérek az irányításért küzdenek – A szer című 2024-es testhorror is eszünkbe juthat arról, ahogy Lang különféle szerekkel amortizálja a kölcsönkapott testet –, de nincsenek elviccelve ezek a pillanatok. Az eddig nem profi színészként dolgozó Cui Sissy szép feladatot kapott: egyszerre kell eljátszania a visszahúzódó, illedelmes, apa kedvence klasszikus zenészt és az ön- és közveszélyes, az apja és a világ ellen lázadó testvérét, de tökéletesen hiteles mindkét szerepben. Chade Li, Fuchs Benjámin és a Shanshan zenei mentorát alakító Polgár Csaba castingja is hibátlan, egyedül az apát játszó Debin Yu tűnik néha elveszettnek – ezzel együtt a magyar zenetanárral vívott csörtéje a legviccesebb epizód a filmben.
Forrás: Budapest Film
A Nem én vagyokon látszik az is, hogy elsőfilmes rendező műve. Néhol túlzsúfolt, néhol (mint a fináléban) egy kicsit összecsapottnak érződik, helyenként mintha fontos snittek is hiányoznának, amit leblendével próbáltak elcsalni, de cserébe átsugárzik minden jelenetén az a szenvedély, amellyel készült. A kézműves eszközökkel felépített díszletektől a kreatív vágási és világítási megoldásokon át (lásd: posztóba csavart neoncsövek) működnek, sőt hozzáadnak az élményhez a sufnituning megoldásai, Bántó Csaba és Táborosi András korai Wong Kar-Wai-filmeket idéző lebegős kameramozgásáról nem is beszélve. A Nem én vagyokot a személyessége is legalább ennyire hitelesíti – érződik a történet átéltsége akkor is, ha semmit nem tudunk az alkotók hátteréről. Zhang Ge első rendezése egyben kiválóan illusztrálja azt is, hogy
nem kell egy film minden aspektusának makulátlannak és tankönyvszerűnek lennie, bőven elég, ha működik az érzelmi magja.