A horror műfaja hagyományosan leginkább elkerülte a szerzői filmeket preferáló nagy filmfesztiválokat, kivéve persze például a zsánerekre specializálódott sitgesi filmfesztet. Az utóbbi években viszont kifejezetten tendenciává vált, hogy a műfaj egyes újító szellemű, sőt egyenesen újraértelmezett darabjai beférnek néhány programba akár Cannes-ban is. 2022-ben például az emlékezetes zombis horrorszatíra, a japán On Cut of the Dead francia remake-je, a Final Cut nyitotta a Cannes-i Filmfesztivált, két évvel ezelőtt pedig A szer testhorrorként egészen az Oscar-gáláig menetelt a versenyszekcióból. Az idei programban rögtön három ígéretes horrort is találhatunk, és minőségüket eleve az szavatolja, hogy a szervezők beválogatták a felhozatalba. Minden valószínűség szerint miután széles körben is bemutatásra kerülnek, a zsáner rajongói is elégedetten fognak csettinteni a moziból kifelé sétálva. Nézzük is, hogyan sikerült a koreai Colony, a francia Species és az amerikai Teenage Sex and Death at Camp Miasma!

Colony

Jon Szangho neve ismerősen csenghet a zombifilmes ínyencségeket kedvelő filmrajongók számára. A 2016-os Vonat Busanba – Zombi expressz egy igazi különlegesség volt az elmúlt évtizedben újra felemelkedőben lévő élőhalottas filmek között, amelyben Jon a főszereplőit egy száguldó vonat fedélzetére zárta össze. Az egyediségével világszerte elismerést kivívó film rendezőjének új műve pedig nem annyira szakad el a jól bejáratott tematikától.

A Cannes-ban egy éjféli vetítésen debütált Colony (eredeti címén: Kuncse) egy plázának is otthont adó épületben tartott biotechnológiai konferencián elszabadult vírust helyez a sztori centrumába. Ebből adódóan, ahogy a nagy előd esetében, úgy a rendező itt sem világméretű babérokra tör, hanem egy zárt környezetben vizsgálja meg a nem is annyira csak a koreai társadalomra, hanem az egész emberiségre jellemző archetípusokat és viselkedésüket egy rendkívüli helyzetben.

A vonatos horrorkaland által felvonultatott kötelező sémákat tudja a Colony is, de kétségtelen, hogy ezúttal nem sikerült a Zombi expresszben látotthoz hasonló eredeti alapötlettel előrukkolni. A környezet persze zombifilmnek ideális, az akciókoreográfiák egészen kiválóak, és azért így is akad néhány apróbb, újszerű húzás. A fertőzöttek gyors fejlődése és kommunikációja például izgalmas fejlemény, ami a sztori szintjén is okoz meglepetést. Persze a moziélmény szerves része az, hogy végig markoljuk a moziszékünk karfáját. A Colonyban pedig az alkotók bevállalósak, tehát tényleg senki nincs biztonságban a szereplők közül, és ez valóban ritka manapság.

Úgyhogy a Colony bár nem az új Zombi expressz, ezt talán nem is reális elvárni tőle, de a műfaj kedvelői azért elégedettek lehetnek vele.

Species

A testhorror mostanra nem csak a komfortzónájukból kilépő, darabolós vagy gyomorforgató gusztustalanságokért moziba járó filmnézők számára, hanem a szerzői látásmódú alkotók körében is kedvelt műfajjá vált. Aligha lehet találni olyan zsánert, amelyben ennyire könnyen, ugyanakkor a maga deformitásokkal és kelésekkel tarkított véres módján mégis szépen ki lehet bontani egy-egy allegóriát. A szer metamorfózisa valójában az önelfogadásról szól; A csúf mostohatestvér viktoriánus kínzássorozata (pardon, műtétje) egy ügyesen csomagolt tanmese a szépségiparról; az Együttben pedig egy párkapcsolati dráma bontakozik ki, majd – több értelemben – forr egybe a cselekmény során.

A francia Marion Le Coroller filmje, a Species (eredeti címén szintén hangzatos Sanguine, ami azt jelenti, „vér”) ebbe a sorba próbál beállni, és egyediségében, valamint tematikájában egészen biztosan sikeresen a világra is jött valami izgalmas.

A film nyitányában egy önmagából kiforduló és vadállattá váló gyorséttermi dolgozót látunk, aki az őt szétszakító, percek alatt felszökő feszültség miatt változik át ámokfutó őrültté. A jelenet nyers brutalitásával hatásosan megalapozza a cselekményt. A szer rendezője, Coralie Fargeat hatása letagadhatatlan mind a beállításokat, mind a zeneválasztást tekintve. Sőt, kicsit meg is ijedtünk a vetítés közben, hogy A szer egyfajta felhígított verzióját fogjuk látni. Szerencsére a film aztán megtalálja a saját hangját, és ugyan a környezet miatt gyakran eszünkbe juthat Julia Ducournau Nyerse is, végül összességében egy pozitív értelemben vett kézműves francia testhorrort kapunk.

A cselekmény során egy kezdő orvos rezidensi létének első időszakát látjuk. Egy sürgősségin az emberre nehezedő stressz, illetve megfelelési és bizonyítási kényszer persze nem egyedi eset, a kórházi folyosó egy testhorror számára mégis kiváló helyszínt nyújt. A rezidensek kórházhoz láncolt hétköznapjait láthatjuk, beleértve a határozott munkaterhelést és egy, a szakmában nem ritka diktatórikus, bár sokszor kissé karikatúraszerűen közhelyes főnököt is. Ezek együttese bizony lelki sebeket éppúgy okoz, mint testieket.

A zsáner klasszikus elemei működnek, a film egy-egy pillanatában valóban egészen gyomorforgató, amelyet a steril környezet és a fiatal rezidensekben nyilvánvaló módon jelenlévő érzékiség kompenzál. De ha a Species csak külső zsánerjegyeivel állná meg a helyét, nem kerekedne ki belőle egy jó film. Azért is kerekedik ebből egy jó testhorror, mert kiváló arányérzékkel és következetességgel viszi végig a szerzői üzenetét a cselekmény során. A véres verítékkel járó munka képe lassan és érdekfeszítően bomlik ki a vásznon. A toxikus munkakörnyezet által kiváltott szenvedés, valamint az ebből következő torzulás pedig sajnos túl könnyen dekódolható allegóriát hoz létre. Végkifejletében a Species szó szerint és metaforikus értelemben is a kiégés tökéletes szimbólumává válik: annyira tökéletessé, hogy talán felesleges is a túlságosan didaktikus és a cselekmény addigi hangulatához képest kissé könnyedebb lezárás. Ezt azért a film erényei tükrében bőven meg tudjuk bocsátani.

Teenage Sex and Death at Camp Misma

Jane Schoenbrun filmje a fesztivál Un Certain Regard szekciójának nyitófilmjeként debütált. Az eddigiekhez képest ez szakad el leginkább a zsáner alapvetésétől, talán nem is tekinthető hagyományos értelemben vett horrornak. A film parodisztikus elemei ellenére viszont nem csak egy zsánerparódiáról van szó, hanem köszönhetően a felszín alatti érzékenységének egy igazi, helyenként megható szerzői önvallomás is. De kezdjük az elején!

Mint azt a film pár perces és igen stílusos főcíme alatt megtudjuk, a Camp Miasma egy évtizedeken átívelő, de maximum az elején tündöklő horrorfranchise, ami megélt rosszabbnál rosszabb feltámasztásokat a nagy, aztán egyre kisebb bevétel reményében. De végre az újraértelmezés lehetősége – legalábbis a néző számára úgy tűnik – értő kezekbe kerül. Az őszinte film- és horrorrajongó direktor, Kris (Hannah Einbinder) az, aki újabb próbát tehet a mészárlásai során emberenként is több hektoliternyi vért kiontó gyilkossal, Kis Halállal. Ehhez felkeresi az eredeti forgatási helyszínen lakó és az első rész fő áldozatát alakító Billyt (Gillian Anderson), hogy néhány napnyi együtt töltött idő után lelkesedését végtelen inspirációval kiegészítve vághasson neki a nagy feladatnak.

A film nagyjából két jól elkülöníthető szálon fut. Egyrészt gyakorlatilag végignézhetjük az eredeti Camp Miasmát annak minden brutalitásával, VHS-korszakot idéző B-filmes nosztalgiájával, a megidézett korszakra jellemző szexizmussal, tehát a kortárs „woke” antitézisével. Ráadásul egyes pillanatokban egészen meglepő látószögeket kapunk. Másrészt pedig azt kísérhetjük figyelemmel a cselekmény során, hogy a két főszereplő miről beszélget, tehát ezen a szálon a Teenage Sex and Death at Camp Misma tulajdonképpen egy kamaradráma. Muszáj leszögeznünk, hogy ez utóbbi felállásban igazán számít a színészválasztás, ami egészen remekül is sikerült. Mindkét színésznő lubickol a rászabott szerepben, az összes mondatuk a helyén van. Igazi, filmrajongóknak szóló gondolatokat hallhatunk tőlük, amilyeneket csak egy másik igazi nagy filmrajongó képes írni és értékelni, mint például Schoenbrun. Szóba kerül a film szerepének és a filmkészítés, illetve az ehhez való hozzáállás évtizedek alatt végbement jelentős átalakulása, a kapitalizmus és az érzékenyítés kultúrája is, ami áthatja a filmipart. Mindezek egészen újszerű módon, nem is igazán egyoldalúan kerülnek terítékre. Sőt, annak ellenére, hogy a rendező maga is transznemű, helyenként pikírt megjegyzések színesítik az elmélkedést.

A film szépen építkezik, és egy ponton bizony úgy érezzük, valamiféle metaszinten saját magán is bőven túllép. Nehéz eldönteni, hogy sok-e, amit látunk, vagy inkább sokk, de ahogy kibomlik előttünk maga az alkotó, annak lelkivilága, úgy válik a történet fokozatosan nem csak egy filmkészítésről szóló főhajtássá, hanem a saját szexualitásunk meglelésének drámájává is. Ugyan ebből a témából érthető módon akár elegünk is lehet már, ilyen egyedi megközelítésben még egészen biztosan sehol sem találkoztunk vele.

Ezeket a horrorokat láttuk tehát a Cannes-i Filmfesztiválon. Nektek melyik filmek keltették fel az érdeklődéseteket? Osszátok meg velünk kommentben!

Peely és Sparkplug táborhelye

Építs saját kalandot a LEGO® Fortnite® Peely és Sparkplug táborhelye játékkészlettel! A szettet a LEGO Fortnite Odyssey videójáték egyik első kihívása ihlette, és azonnal fel fogod ismerni a vagány részleteit. Szórakozz remekül a munkapad és a romok megépítése során, majd játszd el az akciókat a Peely és Sparkplug minifigurákkal, valamint a Supply Llama, a farkas- és a csontvázfigurával!

7.999,00 Ft

Irány a bolt ↗