Szijj Ferenc új kötete, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent A madarak tudása négyszáz négysorosból épít fel egy olyan világot, ahol a hétköznapi tárgyak, a test, az emlékezet és a szorongás ugyanannak a széteső valóságnak a különböző felületei. A kötet első versei már kijelölik ezt a poétikai koordinátarendszert: Szijj minimalista, prózai egyszerűségű mondatai a sorvégeken váratlanul metafizikai súlyt kapnak, és a banális részletekből nyugtalanító allegóriák nőnek ki.
A cím kulcsfontosságú. A madarak tudása nem racionális vagy tanult ismeretet jelent, hanem ösztönös, totális érzékelést. A madár felülről látja a világot, számára nincsenek emberi határok, tájékozódási zavarok, eltévedések. Ezzel szemben Szijj lírai énje folyamatosan koordinátáit veszti: zárt terekben sodródik, nem talál kapaszkodót sem térben, sem identitásban. Már a nyitóversek is ezt az egzisztenciális bizonytalanságot teszik tapinthatóvá. A Péklapátok groteszk felütése rögtön kijelöli a kötet alaphangját.
Nagy péklapátokkal legyezgetnek kétfelől,
meg tudok-e maradni egy helyben,
de nagyon könnyű vagyok,
hol erre, hol arra táncolok el.
Szijj egyik legfontosabb tapasztalata jelenik meg itt először: az emberi létezés pehelysúlyú, miközben a ránehezedő világ brutálisan materiális. Ezt követően a Tengeri hullámok talán a kötet egyik legtisztább ars poeticája. „Tengeri hullámok ébresztenek fel időközönként, // pedig a szárazföld közepén élek, // nem ismerek égtájakat, csak annyit tudok, // hogy jobb vagy bal, előre vagy hátra.”
A kötet későbbi verseiben a mikrorealizmus még nyugtalanítóbbá válik. A romlás jelei című szöveg szinte diagnosztikai pontossággal írja le az elmúlást.
A romlás alig észrevehető jelei: pár centivel
lejjebb hajol egy ág, kissé nagyobbat
reccsen a sarokban álló szekrény,
nem gurul tovább az asztalon az alma.
Nem történik semmi látványos: csak lejjebb hajlik egy ág, reccsen egy szekrény, megáll az alma az asztalon. Szijj világában az apokalipszis nem robbanással érkezik, hanem apró fizikai elmozdulásokkal. A dolgok lassan elveszítik funkciójukat, és ezzel együtt az ember is elveszíti saját helyét a világban.
Radikális közelség
A kötet közepén azonban radikális fordulat következik. A címek először alig észrevehetően, majd teljesen eltűnnek, a különálló négysorosok pedig egyetlen hömpölygő vallomásfolyammá olvadnak össze, és Szijj addigi ironikus távolságtartása hirtelen nyers, fájdalmas közelséggé válik. A költő pályája során mindig is a törékeny emberi létezés, a tárgyi világ nyomasztó materialitása és az identitás bizonytalansága körül írt – csak korábban ezt gyakrabban áttolta groteszk társadalmi képekbe, álomszerű abszurdba vagy családtörténeti emlékezetbe. Ami igazán új ebben a kötetben, az nem a tematika, hanem a közelség.
Szijj eddig is írt esendőségről, testiségről és kiszolgáltatottságról – de ritkán engedte ennyire közel az olvasót a személyes tapasztalatához.
A címek eltűnése a kötet közepén emiatt nem puszta formai játék, hanem az identitás szétesésének poétikai megfelelője. A Kéregtorony recepciója már a kilencvenes évek végén arról beszélt, hogy Szijj verseiben az emlékezet és a nyelv „kegyetlensége” jelenik meg, minden önsajnálat nélkül – ahogy az az Élet és Irodalom egykori kritikájában is olvasható. Ez a megállapítás kulcsfontosságúvá válik A madarak tudása esetében is: a kötetközepi ciklusban pontosan ez történik.
Nincs melodráma, nincs erkölcsi kijelentés, nincs pszichologizáló feloldás. Csak a tapasztalat nyers rögzítése.
A versek egy fiatalkori testi tapasztalat, egy határátlépés vagy szexuális beavatás emléke körül forognak, de a kötet ereje éppen abban áll, hogy nem kínál egyszerű erkölcsi narratívát. A ciklus egyik pontján ezt írja.
Vértelen testi kapcsolat,
beavatás egy hamis élvezetbe,
segítség a tárgyi létezéshez.
Eleven tárgy, romlandó emberi anyag.
Ez a négysoros Szijj teljes költészetének sűrítménye. Régóta foglalkoztatja a kérdés, hol végződik a tárgy és hol kezdődik az ember, de itt ez a probléma már nem filozófiai játék, hanem húsbavágó egzisztenciális tapasztalat. A test egyszerre élő és tárgyszerű, működő és használható anyag. A következő versekben a beszélő saját kiszolgáltatottságát próbálja utólag értelmezni.
Elfogadtam egy férfi érintését, // de nem tudom, járt-e látható // izgalommal. Vagy az izgalomból // nekem csak a kíváncsiság jutott?
A beszélő ebben a részben a saját érzéseit sem, inkább a gyermeki vagy kamaszkori tapasztalat tragikumára mutat rá. Arra az állapotra, amikor az ember még nem rendelkezik azokkal a fogalmakkal, amelyekkel megvédhetné önmagát. Aztán érkezik az egyik legbrutálisabb négysoros, amely a test tárgyiasításáról szól.
Miért húzza le rólam a zoknit is,
hiszen a lábam nem érdekli,
mint ahogy a fejem se, a testem közepével
foglalkozik elmerülten.
A vers szinte elviselhetetlenül pontos. A zokni lehúzása értelmetlen gesztusnak tűnik, mégis éppen ez teszi fenyegetővé: a teljes kontroll, a test egészének birtokbavétele jelenik meg benne. A beszélő döbbenten figyeli, hogy saját teste részekre bontható, és ezek közül csak bizonyos részek érdekesek a másik számára. Később aztán érkezik a személytelenség felismerése.
Neki talán csak valami más helyett // voltam ott, vagy bárki más helyett, // fiatal test, az volt a lényeg, de nekem én // mi voltam? Nem teljesen önmagam.
A dráma itt nem pusztán az, hogy mi történt a beszélővel, hanem az, hogy felcserélhetővé vált. Nem egyénként volt jelen, hanem „fiatal testként”, eszközként. Ezért olyan súlyos a kötet közepének tapasztalata: a gyermeki súlytalanság itt alakul át a „romlandó emberi anyag” tudatává.
Újrarendeződés és a távolság
A kötet harmadik harmadában Szijj visszatér a címekhez és a strukturált formához, mintha a beszélő megpróbálná újrarendezni önmagát a trauma után. A mondatok kiegyenesednek, az olvasás ritmusa felgyorsul. A Hamis kép című vers pedig végül közvetlenül, mintegy záróakkordként reflektál a madár-metaforára
Lehet, hogy a madarak külön-külön hamis képet
alkotnak rólam, magányos integetőről,
buzgó kendőlobogtatóról, együtt mégis
többet tudnak rólam, mint én magam.
Ez a kötet végső felismerése. Az ember önmaga számára mindig töredékes és részben hozzáférhetetlen marad. A madarak tudása nem mindentudás, hanem a távolság perspektívája: annak lehetősége, hogy az élet szétszórt, traumatizált darabjai egy külső tekintet által egyszer mégis összeálljanak valamilyen egésszé.
Szijj Ferenc kötete ezért nemcsak a szorongás, az öregedés vagy a test könyve, hanem az emberi esendőség egyik legpontosabb kortárs magyar leírása is.
Szijj Ferenc A madarak tudása
Magvető Kiadó, 2026
115 oldal
(Borítókép: Szijj Ferenc A madarak tudása című kötete. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lépjen be a házasság legnagyobb dilemmájába!
A döntés az Ön kezében van!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!