Ezek az átverések, valósághajlítások olyan gyakoriak a filmekben, hogy néha már gondolkodás nélkül bedőlünk nekik.
BÍP-BÍP-BÍP… BÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍP… Ugye ismerős a hang? Ekkor szokta azt mutatni a kamera, hogy a páciens életjeleit mutató monitoron egy egyenes vonal jelenik meg, a dokik meg azt kiabálják, hogy azonnal meg kell kezdeni az újraélesztést. Majd érkezik a defibrillátor, nagyot csattan a beteg meztelen mellkasán, a test megrázkódik, a monitoron pedig egy feszült hatásszünet után ismét megjelennek az életjelek. Ezt a jelenetet kismillió filmben és sorozatban láthattuk már. A valóságban azonban biztos, hogy nem.
A leállt szívet ugyanis sosem próbálják sokkal beindítani az orvosok. A sokkhatást épphogy arra használják, hogy leállítsanak egy veszélyesen szabálytalanul verő szívet, hogy amikor újra nekiáll dobogni, már normálisan verjen: tehát gyakorlatilag egy reset gombról van szó, aminek viszont semmi értelme akkor, amikor egyáltalán nem ver a beteg szíve. Szóval az efféle újraélesztős jeleneteknek sajnos semmi értelmük sincs.
Számos bűnügyi, sorozatgyilkosos filmben, vagy akár vígjátékokban is azt láthatjuk, hogy ha egy szereplő túszul akar ejteni, vagy leszerelni egy másikat, egy jól irányzott, kloroformmal átitatott rongy megteszi a kellő hatást: elég csak pár másodpercig az ellenség arcába nyomni azt, máris ájultan esik össze. Ez számtalan jelenet nagyon kényelmes lezárásához vezetett a filmtörténet során, annak ellenére, hogy kismillió alkalommal felhívták arra a figyelmet a szakértők: az egésznek nincs semmi értelme.
A valóságban a kloroformnak messze nem olyan erős és azonnali a hatása, mint a filmekben. Amikor orvosok használják azt kábítóként, hosszú ideig, szigorú menetrend alapján adagolják azt a pácienseknek, és leggyakrabban másféle altató hatású szereket is hozzáadnak, hogy biztosabb legyen a hatás. Összességében elég bonyolult és nagy szakértelmet igénylő feladat elaltatni valakit kloroformmal, és messze nem olyan egyértelmű, játszi könnyedséggel végigvihető az akció, mint azt Hollywood elhitette velünk.
Talán az egyik legelterjedtebb és legnevetségesebb kliséről van szó, amely nem csak a játékfilmeket, de a tévétörténetet is végigkíséri. A filmek és sorozatok alkotói nem szívesen töltik fel stábjukat 18 éven aluliakkal, még akkor sem, ha a történet egy gimiben játszódik. Mivel a szereplők itt elég közel vannak a felnőttkorhoz, általában a korai húszas éveikben járó színészek alakítják őket, akiknek nagyobb eséllyel van képzettségük, illetve akikre a sima foglalkoztatási szabályok érvényesek.
Azonban több alkotás is átesett a ló túlsó oldalára azzal, hogy látványosan túlkoros színészeket tett meg gimnazistáknak. A narancsvidék című sorozat rajongói például gyakran poénkodnak azzal, milyen öreg minden gimnazista kedvenc sorozatukban. Aztán ott van a Grease című klasszikus, amelynek forgatásakor Stockard Channing például 33 éves volt, de a női főszerepet játszó Olivia Newton-John is már a 29-et töltötte. A film casting directora, Joel Thurm később meg is erősítette, hogy mivel egy tündérmesét készítettek, annyira nem is érdekelte őket, hogy realisztikus legyen a szereplők kora.
Ha valaki tényleg ért a fegyverekhez, valószínűleg ezer meg egy panasza van azzal kapcsolatban, hogy egyes filmek és sorozatok mennyi valótlan mítoszt terjesztenek a működésükről. Most csak egyet, az egyik legkirívóbbat tennénk célkeresztbe: azt, ahogy a hangtompítós pisztolyok működnek a vásznon. Röviden: egyáltalán nem valósághűen.
Azt szokhattuk meg, hogy egy hangtompítós pisztoly a rejtőzködő főhős, vagy a csendes betörő legjobb barátja. Egy alig hallható pukkanással sül el így a fegyver, amely aztán egyszerre leteríti az őröket, vagy az egyéb kellemetlenkedőket. Azonban ez a valóságban nem így van. Egy fegyver nagyjából 160 decibellel szokott elsülni, ami olyan, mintha felrobbanna mellettünk egy tűzijáték – tehát rohadt hangos. A hangtompító mindössze annyit tesz, hogy ezt hozza le biztonságosabb szintre, vagyis olyan 110-120 decibelre. Ez a hangerő nagyjából az autódudáénak, vagy egy elektromos fűrészének felel meg, így enyhe túlzás azt állítani, hogy ne lenne túlságosan hangos. A fegyverekből kitörő golyó mindenképp átlépi a hangsebességet, kivéve ha különleges, szubszonikus lövedékről van szó, ennek pedig semmi köze a hangtompítóhoz. A filmes hazugság különösen pofátlan része pedig az, amikor a vásznon hangtompítós revolvereket láthatunk: az efféle fegyverek működési mechanizmusa ugyanis lehetetlenné teszi a hangtompító használatát.
Már korábbi cikkünkben is megemlékeztünk azokról a „valós történet alapján” készült filmekről, amelyeknek maximum csak érintőleges köze van a valósághoz. Persze a dramatizálás során mindenképp kell némileg alakítaniuk még a legjobb hiszemű forgatókönyvíróknak is a valóságon: hiszen muszáj, hogy ne egy unalmas történelemlecke legyen a film, hanem egy izgalmas műalkotás. Azonban vannak olyan klisék, amelyekhez túl gyakran nyúlnak ők is.
Ilyen például az, amikor egy olyan, való életbeli figurát tesznek meg antagonistának, vagy osztanak rá a valóságosnál izgibb rohadékszerepet, aki a megtörtént sztoriban valójában egyáltalán nem volt gonosz. Ilyen például Salieri karaktere az Amadeusban, aki a való életben barátilag versengett csak Mozarttal, és jó kapcsolatot ápolt vele – Milos Forman filmjében viszont szó szerint a halálba hajszolja a legendás zeneszerzőt. De említhetnénk még William Murdoch elsőtisztet a Titanicból, aki James Cameron filmjében megvesztegethető volt, lelőtt egy utast, majd öngyilkosságot követett el. Miközben a valóságban több száz civilnek segített mentőcsónakba kerülni, az utolsó pillanatig szervezte a menekítést, és a hajóval együtt süllyedt el.
5 felháborító hazugság, amikkel a filmek folyamatosan átverik a nézőt
Ezeket a kliséket annak ellenére erőlteti Hollywood, hogy semmi valóságalapjuk nincs, vagy csak elképesztően vékony.
Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!