Komoly kulturális vitát váltott ki az olasz slágerlistákat vezető Al mio paese című nyári dal. A kritikusok szerint Serena Brancale, Levante és DELIA közös száma a valós gazdasági problémák helyett hamis, sztereotip és „turistás” képet mutat Dél-Olaszországról. Az énekesnők azzal védekeznek, hogy nem közhelyeket pufogtatnak, hanem saját szent gyermekkori emlékeiket és déli identitásukat ünneplik.
Nem újdonság, hogy Dél-Olaszország eladható. A napfény, a tenger, a tészta és a hangos családi veszekedések évtizedek óta a globális popkultúra legstabilabb valutái. Serena Brancale, a bari származású jazz-pop énekesnő legújabb, Sacro című albumán hallható Al mio paese (Az én falumban / Az én hazámban) pontosan erre a nosztalgiavonatra váltott első osztályú jegyet. Ráadásul nem egyedül utazik: maga mellé ültette a szicíliai alternatív-pop királynőt, Levantét és a feltörekvő Deliát (Delia Buglisit).
A szülőföld szépsége
A végeredmény egy olyan sláger, amely hetek óta vezeti az olasz rádiós toplistákat, de egyszerre késztet táncra, és vált ki élénk vitákat. A dal zeneileg vitathatatlanul működik: nagyon fülbemászó, és zseniálisan ötvözi a Brancalétól megszokott fekete groove-okat a lüktető, karibi-mediterrán ritmusokkal, illetve a déli zenei hagyományokkal (mint a taranta, a pizzica és a tammuriata). A három hang karakteresen elkülönül, mégis remekül simul egymásba:
Brancale hozza a dögös bari dialektust, Levante a drámai szicíliai mélységet, DELIA pedig a modern pop energiáját.
A nézőpont egy olyan déli emberé, aki északi városokban (például Milánóban) él, a nyári szünetre hazatér, és elámul a szülőföldje szépségétől. Ez már a refrénből is egyértelmű, amely meglehetősen didaktikusan így szól: „Kezdődik a szabadság, amikor hazatérek a falumba.”
A probléma ott kezdődik, amikor az ember elkezdi figyelni a szöveget. Az Al mio paese ugyanis egy háromperces, tömény sztereotípiagyűjtemény. Megvan benne minden kötelező elem, amit egy Puglia–Calabria–Szicília-tengelyen mozgó imázsfilmtől elvárnánk:
Az utcán, faszékeken pletykáló, mindent látó idős nénik (le signore sulle sedie),
az erkélyen lepedőt teregető nők, az utcán focizó gyerekek,
a templomi Madonnák (név szerint Maria Rita és Rosalia)
és az evő, ivó, síró emberek mindent felülíró „hite és szeretete”.
Olyan az egész, mintha a lányok rákerestek volna a Pinteresten a „délolasz nyár” kifejezésre, és egy az egyben megzenésítették volna.
A valóság és a Dolce Vita kontrasztja
Nem csoda, hogy a dal az olasz médiában és a közösségi oldalakon megosztotta a közönséget. Sokan (joggal) kifogásolják a dalban, hogy olyan idealizált, egzotikusnak tűnő és romantizált délképet mutat be, ami csak a nyári turisztikai szezonban, a felszínen létezik.
Claudia Fauzia, a déli identitással, illetve az észak és dél közti ellentéttel foglalkozó népszerű tartalomgyártó szerint a dal olyan délt mutat be, amely valójában nem létezik:
A dél itt a mozdulatlanság, a munkanélküliség, az élet és élet közötti szünet helyévé válik. A probléma nem a fényfüzérekkel van, mert azok léteznek, hanem a szövegben található földrajzi és nyelvi egyszerűsítésekkel. A dalt eluralja a hazalátogatók perspektívája, teljesen kihagyva azokat az embereket, akik egész évben ott élnek és dolgoznak.
Fauzia a „paese” (falu/vidék) kifejezés használatát is kifogásolja, mivel az szerinte leegyszerűsíti egy hatalmas és heterogén régió összetettségét, és megerősít egy rurális, premodern képet, amelyet nagyon kényelmes exportálni. Más kritikusok szerint a szám egyenesen egy olyan délképet ábrázol, ami legfeljebb a turistáknak és a kényszerből elvándoroltaknak létezik az év azon néhány napján, amikor a védőszenteket ünneplik.
A kritikaözönre maga Serena Brancale is reagált a Cosmopolitannek. Elmondása szerint Levantével és Deliával éppen azért írták a dalt, hogy ezeket a képeket ünnepeljék. Ami a kritikusoknak közhely, az nekik szent gyermekkori emlék.
Rájöttem, hogy mindhárman ugyanolyanok vagyunk, és ezek a csodálatos közhelyek, amiket énekelünk, valójában minket képviselnek.
A vita talán teljesen rossz irányba mutogat. Nem biztos, hogy Serena Brancalétól, Levantétól és Deliától kellene várnunk a választ a komoly társadalmi kérdéseinkre. Mert a popzene végső soron nem szociológiai tanulmány, hanem tiszta érzelem. Lehet a szöveget patikamérlegen mérni, de a nap végén az számít, amit a zene kivált belőlünk.
Ez a dal pedig pontosan azt teszi, ami a dolga: mindig mosolyt csal az arcunkra, jobb kedvünk lesz tőle, és egy szempillantás alatt Olaszországban érezzük magunkat. Amikor megszólal a ritmus, eltűnik a szürke hétköznap, és ott vagyunk a napsütötte tereken – ez az a varázslat, amit semmilyen kritika nem vehet el a daltól.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!