Az igazán jó, mélyre ható horrorfilmek nem ijesztgetni akarnak. Azt akarják, hogy kényelmetlenül érezd magad. Azt akarják, hogy szembenézz magaddal. Azt akarják, hogy a legrosszabb érzéseid, félelmeid, szégyeneid, talán még magad elől is eltitkolt vágyaid jöjjenek elő onnan mélyről, de egy kényelmes moziszék (vagy otthoni kanapé) biztonságából tudj szembenézni velük.
A jó horror a bőröd alá kúszik, de mivel az általa generált félelemről legbelül tudjuk, hogy tét nélküli, hiszen csak egy filmet nézünk, az élmény úgy lesz hátborzongató és elgondolkodtató, hogy közben nem kell féltenünk a saját testi és lelki épségünket. Márpedig a félelem ilyen formában jó móka tud lenni, és ha valaki, akkor a 20 éves csodagyerek, Kane Parsons tudja ezt.
Fotó: Fórum Hungary
Csodagyerek a sárga varázsbarlangban
Emberünk már 16 éves korában megalkotta minden irodista rémálmát, a sárga tapétás, neonfényes végtelen és kusza tereket, ahol bármelyik forduló után szembe jöhet valami új, oda nem illő, überpara részlet, egy furcsa sarok, egy lyuk a padlón vagy egy kartonpapír bábu, netán falból kinőtt bútorok, esetleg hatalmas, földre dobált szennyeskupacok, melyek láttán minden édesanya garantáltan szívrohamközeli állapotba kerül.
Parsons a YouTube-ra gyártotta kisfilmjeit, és miután az egyik ilyen sokmilliós nézettséget ért el, elkezdte hozzá készíteni a folytatásokat. Ezek a found footage jellegű, jellemzően néhány perces, erősen horror beütésű felvételek mind ebben a bizarr végtelen föld alatti (?) komplexumban játszódtak, ami olyan, mintha a mi világunk egyfajta rémálomba hajló kiterjesztése lenne. Egyszerre ismerős hely, hiszen mindannyian jártunk már hatalmas, neonfényes open office-okban, ugyanakkor idegen is, mert mindig van benne annyi eltérés vagy furcsaság, hogy érezzük:
ez a hely már nem része a valóságnak.
Parsons YouTube-filmjeire az A24 forgalmazó is felfigyelt, és még csak 18 éves volt, amikor leszerződtették, hogy nagyjátékfilmet készítsen a kisfilmjeiből, megőrizve azok hangulatát és helyszínét. Ugyanakkor a megbízás egyben komoly kihívással járt együtt: történetet és szereplőket kellett adni a különleges atmoszférához és helyszínhez, két olyan dolgot, amiknek a YouTube kisfilmek híján voltak.
Könnyen előfordulhatott volna, hogy Parsons túlgondolja a feladatot, és túlmagyarázza a korábban felépített szürreális világát, ezzel megfosztva azt a misztikumától. Ám szerencsére a rendező pontosan tudta, hogy a Backrooms – Hátsó szobák értéke pont a megmagyarázhatatlanságában rejlik. A filmnek a hétvégén hollywoodi látványfilmeket megszégyenítő nyitó bevételt jósolnak, szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy a stúdió jó lóra tett: 20 éves kor ide vagy oda, Kane Parsons készen állt a nagyjátékfilmes bemutatkozásra.
Gyanútlan emberek egy másik dimenzióban
Történet szintjén a rendező két dolgot emelt át a kisfilmjeiből. Itt is gyanútlan, ártatlan emberek jutnak be ebbe a különleges dimenzióba, hogy ott szembesüljenek annak rémisztő furcsaságaival, illetve a filmben is jelen van az A-Sync vállalat, melynek kutatói próbálják megérteni e megmagyarázhatatlan dimenzió működését és változásait, és persze a gyanútlanul besétáló átlagemberek egy ponton összefutnak az A-Sync kutatóival.
Fotó: Fórum Hungary
A sztorinak amúgy két hőse van. A válófélben lévő, magányos és dühös bútoráruháztulaj, Clark (Chiwetel Ejiofor), aki jobb híján a boltjában szokott aludni, illetve a terapeutája, Mary (Renate Reinsve), aki mindent megtesz azért, hogy Clark szembenézzen önmagával és a döntéseivel, miközben maga is tudja, hogy a férfi nem áll erre készen. Egy este Clark furcsa dologra lel az áruház alagsorában: egy sajátos kapun keresztül jut át a Backrooms birodalmába, ami első blikkre olyan, mintha a bútoráruháza kiterjesztése lenne, csakhogy ahogy Clark vándorol, egyre inkább azt érzi, hogy ez a hely soha, sehol nem ér véget. Miután mesél Marynek is erről, és legközelebb nem jön el a megbeszélt terápiára, a nő elmegy a férfi munkahelyére, ahol ő is rálel a Backrooms bejáratára.
Rettegés az ismeretlentől
A film nagyrészt olyan horror alapvetésekre épít, mint az ismeretlentől és az egyedülléttől való félelmünk. Igen, a Backrooms legtöbb izgalmát az adja, hogy
vajon mit látunk majd a következő sarkon,
mi rejlik a furcsa helyen lévő ajtó mögött,
vagy épp mi adja ki azt a megmagyarázhatatlan hangot a távolban.
A maga egyszerűségében ezen a szinten is tökéletes működik, de Parsons rakott mögé egy egyáltalán nem kifinomult, mégis odaillő pszichológiai hátteret is.
Hősei ugyanúgy elveszettek a saját életükben, mint ebben a labirintusban. Magányos, elcseszett emberek, akik mindig ugyanazokat a mintákat követik, mégis abban reménykednek, hogy az új próbálkozásnál majd más lesz a végeredmény. A Backrooms – Hátsó szobák ilyen szempontból az ő elcseszett életük és lelkük kivetülésének is hat, de szerencsére a film sosem mondja ezt ki ennyire direkten. Van valamiféle magyarázat arról, hogy az ottani terek azért annyira valóságtól elrugaszkodottak, mert az emlékeink torzítják el őket, de Parsons ezt sem magyarázza túl, inkább csak egy elméletnek tűnik a megmagyarázhatatlan magyarázatára.
Az alkotó vigyázott rá, hogy a mitológiájának misztikuma megmaradjon, és a Backrooms továbbra is megmaradjon az ismeretlen, végtelenségig bővíthető rémisztő dimenziónak, ami a jövőben is várja majd az új szereplőket, hogy eltévedjenek és/vagy meghaljanak benne.
Lesz itt még folytatás, kérem szépen!
A Backrooms – Hátsó szobák már látható a mozik műsorán.