A Netflix új sci-fije a klisés sztori mellett is az egyik legizgalmasabb termék, amit a hollywoodi nosztalgiaipar kisajtolt magából.
Még a Geena Davis arcába töltött összes botox sincs sehol ahhoz a ráfeszülős igyekezethez képest, amellyel a hollywoodi stúdiók próbálják életben tartani a nyolcvanas évek Amerikájának kertvárosi idilljét, ahol az X-generációsok fiatalkorának meghatározó ifjúsági kalandfilmjei – úgymint: E. T., Állj mellém!, Kincsvadászok – játszódtak. A Stranger Things öt évadában először keserédes, aztán inkább csak szomorú volt látni azt, ahogy az alkotók egyre kevesebb kreativitással tartják lélegeztetőgépen ezt a szép gyerekkori emlékeikből összevarrt porhüvelyt. Meg azt is, hogy pont azoknak az ifjú színészeknek a testét-vérét használják fel a múltidéző szeánszhoz, akiknek saját generációjuk meghatározó alkotásaiban kellene szerepelniük, ha igazán releváns alkotókká akarnának válni. De ugyanez igaz akár a Szellemirtók 2021-es folytatására, akár a Power Rangers-filmre, akár számtalan más alkotásra, amely az elmúlt évtized folyamán jött ki.
A Netflix új sikersorozata a Stranger Things alkotói által producerként jegyzett, A nyugdíjas forradalmárok ugyanerre a nosztalgiavonatra ül fel, azonban egyetlen egyszerű csavarral sokkal természetesebbé és őszintébbé teszi az egész felállást: itt nem projektált gyerekek élik újra a színfalak mögötti alkotók fiatalkorát, hanem egy nyugdíjasfaluban élő vének gyülekezete száll szembe az őket terrorizáló földönkívüli veszéllyel. Az ezerszer ismert klisékből álló cselekmény pedig hirtelen életre kel: és nemcsak azért, mert a főszereplőket alakító veterán színészek nem tudnak mellélőni. Itt a nosztalgia nem arról szól, és tegyünk úgy egy jó kis binge idejére, mintha ismét a világgal, a természetfelettivel és a mozival ismerkedő, nyíltszívű lurkók lennénk.
Nem: A nyugdíjas forradalmárok olyan karaktereknek engedi át ezt a műfajt, akik például a negyedik stádiumú prosztatarákjuk miatt járnak shoppingolni temetkezési otthonokba, akiknek az arca háromféle kifejezésre képes a botoxtól, vagy akik a hallókészülékük nélkül azt sem értenék meg, hogy mit akar az a csúnya, sokkarú földönkívüli izé a tévében.
És hirtelen sokkal élvezhetőbbé válik a rókanbőrnyúzás, mint az elmúlt évtizedben nagyjából bármikor.
A sorozat a Boroughs nevű létesítményben játszódik, amely egy tipikusan amerikai képződmény: képzeljük el úgy, mintha falumúzeumot alakítanának ki a sivatag közepén egy tipikus amerikai kertváros mintájára, ahová csak és kizárólag jól fizető öregeket költöztetnek, hogy saját korosztályuk társaságában élhessék le végnapjaikat. Ide költözik be Sam (Alfred Molina), a feleségét gyászoló morgómaci, akinek eleinte semmi kedve sem új helyzetéhez, sem új szomszédaihoz. Hamarosan meglágyítja szívét a közelében lakó Jack (a jelenetlopó Bill Pullman), aki bevezeti őt a füvező, orgiázó, hedonista vének világába. Azonban hamarosan kiderül, hogy az új idill mellé hangsúlyos földönkívüli-veszély jár, szóval el is indulhat a tényleges cselekmény.
A sztorit nem is részletezném: elég annyi, hogy A nyugdíjas forradalmárok nem találja fel a spanyolviaszt. Már az első epizód nyitójeleneteiben kapunk egy ezerszer látott partra vetett halas felállást, amit jól meg is fejelnek egy klasszikus halott feleséges visszaemlékezéssel az írók. Gigantikus meglepetések ezután sem várhatóak, viszont szerencsére a hangulat, a karakterek és John Paesano izgi, John Williamsre hajazó zenéje még akkor is élvezetessé teszik a történéseket, amikor akár előre is kitalálhatjuk azokat.
Alfred Molina nagyon jó és rutinos a főszerepben: játszva domborítja ki a sérült, szerethető emberi lényt a felszíni bunkóságai alatt.
A többi karakter pedig abszolút telitalálat: A nyugdíjas forradalmárok valószínűleg fele ennyire sem lenne élvezhető, ha nem lehetne ilyen gyorsan megszeretni a szereplőgárdáját.
Denis O’Hare fergetegesen száraz humorral tálalja a rákos beteg doktor nihilista figuráját, Pullman minden egyes másodperce a vásznon ajándék, Clarke Peters pedig továbbra is a legszemléletesebb bizonyíték a black don’t crack fekete-amerikai népi bölcsességre Morgan Freeman mellett. Ha viszont valakit muszáj lenne kiemelnem, az Geena Davis lenne: a nyolcvanas-kilencvenes évek sztárszínésznőjét már hosszú ideje nem láttuk a vásznon nagyobb, jobb szerepben, itt viszont bő vérrel, lehengerlően áll neki a nagy kimaradás bepótlásának. Az általa alakított Renée egy minden lében kanál ex-zenei producer, aki még egy ilyen erős mezőnyben is kiemelkedik karizmájával, kiállásával, valamint überszexi beszédével, amelyhez képest Scarlett Johansson úgy hangzik, mint egy rossz radiátor. Valamiért az utóbbi időszakban többször is eszembe jutott, hogy mennyire örülnék egy Geena Davis-reneszánsznak (Geenaissance?), ez a sorozat pedig csak megerősített abban, mennyire igazam van.
A nyugdíjas forradalmárokat mégis azért tudom igazán mindenkinek ajánlani, mert a biztonságos sablonok és a fényes külcsín alatt a sorozatnak tényleg van lelke. Azzal, hogy az alkotók a nyugdíjas korosztály életvégi problémáira fókuszálnak, több dolgot is elérnek. Egyrészt – ahogy már fentebb kifejtettem – ügyesen meghackelik a nosztalgiahajhász műfajt, másrészt pedig gördülékenyebbé teszik a cselekményt is: a szereplőkről könnyebben elhisszük, hogy rábólintanak hajmeresztő tervekre, bevállalnak nagyobb kockázatokat, vagy épp óriási hülyeségeket követnek el, hiszen mindegyikőjük tudja, hogy már amúgy sincs sok hátra nekik.
Ám ami a legfontosabb: az idősek ugyanolyan súlyos és tiszta, de teljesen másmilyen természetű áhítattal és csodálattal szembesülnek a fantasztikumokkal, mint a hasonszőrű sztorik gyerekszereplői.
Igen, bennük is a belső gyermek munkál, aki űrhajós akar lenni, aki csodákat akar átélni, akit éltet a felfedezés öröme, ám mellette ott vannak saját személyes csalódásaik, keserű élettapasztalataik, az összes, kelletlenül felszedett bölcsesség, amelyek miatt ebben a korban már senki sem gondolja, hogy egy efféle izgi gyerekmese főszereplője lehetne. Éppen ezért amikor rá kell döbbenniük a szereplőknek, hogy az univerzum tartogat még számukra meglepetéseket, reakcióik sokkal többrétűek, egyenesen meghatóak. Ahhoz, hogy ez működjön, csak az kell, hogy a színészek és az írók is ismerjék és szeressék ezeket a karaktereket. Ami meg is látszik a sorozaton, és ezáltal a néző szintén az intim élmény részévé válhat.
Így a széria nosztalgiája nem merül ki izzadtságszagú múltutánzásban, meg az általában ahhoz kapcsolódó referencia-hadjáratban, hanem egy valódi, komoly, egzisztencialista témafelvetésnek hat, ami megérdemli, hogy érzelmileg is megadjuk magunkat neki. A nyugdíjas forradalmárok talán nem elég bombasztikus és eredeti ahhoz, hogy az év legjobb sorozatai között tarthassuk majd számon, de nyolc, könnyen fogyasztható részben minőségi okos szórakozást kínál, amely kedves és szép gondolatokat kelt a nézőben. Kivéve persze a sokkarú földönkívüli csúnyaság, ami BRRRRRRRR…
Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!