A YouTuberből filmessé avanzsálódott Kane Parsons filmje szerint senkinek nem lesz akkora egzisztenciális válsága, mint annak, aki bent ragad egy félreprogramozott Windows 95-ös képernyővédőben. Kik vagyunk mi, hogy vitatkozzunk?

Mintha elmagyaráznád, hogy mi az a kutya egy olyan embernek, aki még nem látott kutyát, aztán megkérnéd, hogy rajzolja le. Kane Parsons filmje ezt a velős összefoglalót adja arra, hogy mégis mi a bánat az a Backrooms, az érthetetlenül gigamémmé vált, egy egyszerű alagsori helyiségről készült fotóval induló internetes jelenség. A kérdés érthető módon főleg az idősebb nézőgeneráció tagjaiban merülhet fel, akiknek ebből a szempontból amúgy is meredekebb heteik lehetnek a mozikban: hiszen a Megszállottság után a Backrooms már a második olyan film ebben az időszakban, amelyben egy mémet dolgoztak át horrorrá az alkotók. Ám a mindössze 20 éves, YouTuberből lett rendező jó érzékkel nem hagyja, hogy a Backrooms koncepciójának generációkon és mémoldalak ezrein átívelő érthetetlensége egy színfalak mögötti vitaforrás maradjon, hanem ambíciózusan azt tűzi filmje célkeresztjébe: ez a nagy rejtély hősei számára is.

Szóval: akkor mi az a Backrooms konkrétan? Mi az, ami egyszerre elég vonzó és félelmetes ebben a flessben ahhoz, hogy az ilyen népszerűvé, adaptálhatóvá tudjon válni? Egy titkos pince lenne ez az agyunkban, egy elmepalota elfeledett alagsora, ahová körbekeríthetünk minden ijesztőt és érthetetlent? Az a kietlen, kísértett táj a sötétnarancs ég alatt, amelyet egy kisgyerekkori rémálmom óta nem tudok elfelejteni? Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében? Egy újabb filmes helyszín, ami ezt az elidegenítő rettegést hivatott megjeleníteni, mint például Stanislaw Lem éretlen istenbolygója a Solarisban, a Zóna a Stalkerben, vagy épp a Torony Jeff Vandermeer Expedíciójában?

Hiszen még az internetes folklórnak is ugyanazokból az emberi, tudatalatti impulzusokból kell táplálkoznia, mint a hagyományos történetmesélésnek, mint a gyerekkori rémálmainknak, mint a legkegyetlenebb költészetnek. 

Ebből a szempontból pedig a helyzet nem is lehetne sem egyszerűbb, sem bonyolultabb: a Backrooms nem más, mint egy történet az érthetetlentől való félelemről. Ami ebben az esetben bennünk lakozik.



Na de fogalmazzunk picit prózaibban – azaz: HELYILEG HOL?!?! A Backrooms egy hideg neonlámpákkal megvilágított, a végtelenségbe nyúló, sivár, alagsori irodahelyiségrendszer, amelyet itt-ott hétköznapi tárgyak furcsa hibákkal rendelkező verziói, valamint a sötét sarkokban motoszkáló, csúnya lények tarkítanak, rejtett bejárata pedig Clark (Chiwetel Ejiofor) bútorboltjának pincéjében található. A középéleti válságban szenvedő, anyagilag is küszködő vállalkozó véletlenül bukkan rá erre a szürreális labirintusra, és felfedezését meg is osztja pszichológusával, Maryvel (Renate Reinsve), mielőtt megszállotságában túl komolyan kezdi venni annak feltérképezését. 

Will Soodik és Parsons forgatókönyve egyszerű, de hatásos jelenetekben vázolja fel a két főszereplőt, amelyeket gyakran a Mary self help könyvéből kiragadott idézetek kísérnek. A film még a horrorban való alámerülés előtt tudatja, hogy tisztességes A24-produkció lévén itt is valami mély, bölcsészkedős értelemben kell majd rettegni a csúnyaságoktól, amelyek egészen biztosan valami traumát, mentális betegséget, és/vagy egzisztenciális fájást fognak többé-kevésbé nyíltan jelképezni. És most nem akarok pejoratív lenni, egész egyszerűen erről a műfajról van szó. A Backrooms másfél órás játékideje alatt Parsons pedig bebizonyítja, hogy fiatal kora ellenére annak értékes, fajsúlyos alkotója. Igen, a Backrooms tudatosan köti össze a helyszínt valami nietzsche-i mélységgel, egy Abgrunddal, ami aztán el is kezd menetrendszerűen visszanézegetni a szereplőkbe.

Clark és Mary univerzálisan felvázolt, millenniálos/zillenniálos problémáival pedig eléggé azonosul a néző ahhoz, hogy úgy érezze, az ő lényébe is belenézegetnek a hátsó szobák – holott a film az esztétika miatt a kilencvenes években játszódik. 

Innentől pedig átérezzük a hatásos, gazdaságosan, de lélegzetelállítóan megtervezett helyszín horrorját, rettegünk a sötét sarkoktól, nyugtalanítanak minket a fordított stoptáblák, a falakba mélyedő székek, a számítógépes grafikai bugnak ható felszínek, a mélybe vezető szűk átjárók. Parsons azzal fokozza az élményt, hogy a film egyes részeit rossz minőségű, kézikamerás felvételeken keresztül prezentálja, ami pont olyan hatásos, mint az előző ötszáz alkalommal, de éppen ezért nem is szól akkorát, mint amit a rendező valószínűleg elvárt volna. A filmélmény egységét néhány párbeszéd is megzavarja: a szereplők itt-ott egyszerre túlmagyarázós, egyszerre még összezavaróbbnak ható szövegekben fejtegetik azt, hogy miről is szól ez a film.

Nem tudom, hogy a Backrooms rejtett vizuális utalásaiban és a túlsúlyos szövegeibe tuszkolt rébuszaiban az író-rendező elrejtett-e valami mélyebb, igazibb értelmezést, valami titkos magyarázatot, amit meg kéne fejtenie a nézőnek, mint egy rejtvényt. Őszintén szólva annyira nem is érdekel, mert a filmet bőven elég hatásosan elviszik a hangulatok és az érzelmek, fiatalosan fogalmazva a vájbok (de azért egy picit remélem, hogy ő is teljesen megmagyarázhatatlannak szánta az alkotást). A film egy vizuális mestermunka egyedi és megkapó képekkel, a két főszereplő pedig kihozza a legtöbbet a karakterektől, akikkel így könnyű is törődnünk, még a logika határain túl is. 

Egyértelműen Ejioforé a húsosabb szerep, de ez nem baj: nem beszélünk eleget arról, hogy a brit színész milyen parádésan hozza a gonosz, fenyegető karaktereit – tessék csak megnézni a Serenityben. A kezdeti átlagemberes szenvedésen túl itt is lehetőséget kap arra, hogy a játékidő második felében sokkal ijesztőbb dimenziót adjon karakterének, amit megkapóan és autentikusan tesz meg. Reinsve rutinszerűbb feladatot kap traumatizált scream queenként, de ő is bőven elég tehetséges ahhoz, hogy karaktere a végtelenségig nézhető legyen. A két színész játéka még akkor is érdekfeszítővé teszi a párbeszédeket, amikor már kevésbé érthetőnek találjuk a témáikat.

Nem csak mi keressük a film logikáját, hanem ők is, ez pedig segít megemészteni az amúgy elég súlyos élményt.


Az efféle lelken túli, ijesztő egzisztenciális sivárság, a bennünk rejtőző Abgrund bemutatását, „szavakba öntését” a film nyelvén ritkán látjuk, de azért akad pár alkotás, ami elég intenzív ahhoz, hogy sikerüljön létrehoznia az illúziót. A legegyszerűbb módszer a hatás elérésére az, ha a közönséget minden morális gátat áttörő, a lélek legsötétebb szegleteiből táplálkozó erőszakkal sokkoljuk, és kreálunk egy olyan világot, ahol – Roger Ebert szavaival élve – nem világítanak a csillagok. Gondolhatunk itt Az emberi százlábú-trilógiára, a Cannibal Holocaustra (amelynek szerkezete egyébként meglepően hasonló a Backroomséhoz), a Szerb filmre, illetve az igazán elvetemülteknek eszükbe juthat az August Underground-trilógia is (aminek én csak a wikipédiás cselekményleírását olvastam, és köszönöm, az elég is volt). 

Ennek a módszernek a hátránya nyilvánvalóan az, hogy az eredmény elengedhetetlenül is egy közel nézhetetlen gyilokpornó lesz, közel értelmezhetetlen művészi értékkel. Igaz, a franciák megpróbáltak ebben is innoválni: a 2000-es évek New French Extremityjében születtek olyan alkotások, amik valid mozivá művészkedték a gyomorforgatást, például a Trouble Every Day vagy épp a Mártírok. 

A másik – kevésbé alávaló – módszerhez viszont épphogy a művészi érzéknek kell hibátlanul működnie. Itt azokról az alkotásokról van szó, amik lólépésben, közel álomnyelven próbálnak közel kerülni a tudatalatti sötétség megfogásához: gondolunk itt David Lynch gyilkos, abszolút gonosz démonaira, vagy épp Ben Wheatley zseniális, alulértékelt Kill Listjére, 

amelyek a zsigeri, alapvetőnek hitt valóságérzék és logika módszeres lebontásával repítik el a nézőt a lélek végtelen, sötét alagsorába. 

Ezek a filmek a Backroomshoz hasonló torz, lelketlen, kifordított moralitású világokban játszódtak – csak nem kellett külön ajtón belépniük oda a szereplőknek. A Backrooms nyilvánvalóbb, sok esetben közönségbarátabb metafora is, mint a fente említett filmek a rémálomvilágai. Ez talán egyszerűbbé is teszi az ifjú Parsons dolgát, hogy hozzájuk foghatóan alkosson. Ahogy az is, hogy nem ő találta ki a koncepciót, hanem készen kapta az internet rajelméjétől. Ez viszont nem von le semennyit azon érdeméből, hogy pontosan tudta, milyen irányból érdemes a lehető legintimebben, leghatásosabban nyúlni a koncepcióhoz. A megvalósításban pedig majdnem annyit fogott, mint amennyit markolt: az itt-ott döcögős okoskodásokon kívül filmje végig hatásosan zongorázik a néző érzelmein, és meggyőző érveket kínál a logika hátrahagyására, és arra, hogy megadjuk magunkat a Backroomsnak.

Csak legyünk majd képesek visszatalálni.


 



Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!