Lassan felébredünk végre. Az, hogy Kína technológiai fejlődése, alacsony gyártási költségei és hatalmas állami támogatásai már nem csak a stratégiailag jelentéktelen európai iparágakat sodorják veszélybe, hanem a csúcstechnológiai szektort is, az egész unió feje fölött kongatja a vészharangot. Már nem arról vitatkozunk, hogy fel kell-e lépni Kínával szemben, hanem arról, hogy hogyan. Felnyitottuk a szemünket és védekezünk, de ez nem elég. Nem elég csak arra gondolnunk, hogy megvédjük magunkat a kínai túltermeléstől. Olyan erőviszonyokat kell kialakítanunk Pekinggel szemben, amelyek arra kényszerítik, hogy leüljön tárgyalni és vizsgálja fölül a gazdasági és kereskedelmi politikáját.
Ez nem lesz kockázatmentes. A most kezdődő csatában a kínaiak azokhoz a megtorló intézkedésekhez fognak folyamodni, amelyekkel már most is fenyegetnek minket, de nekünk is van két ütőkártyánk.
Az első a méretünk. Az unió nem a világ legnépesebb közössége. Nem is a legnagyobb kiterjedésű, de mintegy 450 millió – és hamarosan ennél jóval több – lakosunkkal, vásárlóerőnkkel és a megtakarításaink magas arányával olyan piacot alkotunk, amelyről Kína egyszerűen nem mondhat le. (Ahogyan az Egyesült Államok sem.) Ha korlátoznák vagy lezárnák az európai piachoz való hozzáférését, a kínai ipar egykönnyen nem találna hasonlóan jövedelmező fogyasztóterületeket.
Ezzel az adottsággal elég erős pozícióban vagyunk ahhoz, hogy azt követelhessük Kínától: alapjaiban tárgyaljuk újra a kereskedelmi kapcsolatainkat. Csak annyi kell, hogy elég elszántan és egységesen lépjünk föl, és belevethetjük magunkat a küzdelembe, hiszen a kínai gazdaságnak nagyobb szüksége van egy európai-kínai megegyezésre, mint a miénknek.