„Legalább sosem unatkozunk” – mondja nevetve a narancssárga-kék sapkát viselő szurkoló, miközben a queensi Citi Field felé sétálunk az alig három percre található metróállomástól. New York „másik” baseballcsapatának drukkerei hozzászoktak a hullámvasúthoz: a klub története során volt már csodaszámba menő bajnoki cím, felejthetetlen összeomlás és váratlan feltámadás is. Az 1962-ben alapított Mets kétszer nyerte meg a World Seriest, szurkolótábora pedig talán éppen azért olyan hűséges, mert a városban örökké a nagy rivális Yankees árnyékában él. Queensben azonban senki sem érzi magát másodiknak. Számukra egy ilyen meccsnél jobb apropó nincs a mókuskerékből való kiszakadáshoz.
Én viszont korábban soha nem láttam tizenöt percnél többet baseballból. S ha reggel a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) egyik háttéranyagában nem jön szembe a Mets neve, valószínűleg nem jutott volna eszembe az előttem álló hetekben sem kilátogatni egyre.
A lelátónak még a közelébe sem jártam, de már biztos voltam benne, utólag nagyon bántam volna, ha ez az élmény kimarad. A Citi Field kapuján belépve egy mozgólépcső visz a harmadik emeletre, ahol aztán két irány marad: lefelé, a pálya közvetlen közelébe vagy felfelé, egészen akár az ötödik emeletig indulhat tovább az ember. Az én jegyem a magasba szólt, na nem mintha a középső szintekért csillagászati összeget kellett volna kifizetni, egyszerűen futballnál már megszoktam: minél magasabban ülök, annál jobban átlátom a csapattaktikai összefüggéseket.
A major sportágak közül messze a baseball bizonyult eddigi tapasztalataim alapján a legmegfizethetőbbnek. Miközben az NBA-ben és a jégkorongban repkednek a 100 dollár feletti jegyárak, addig a Mets-meccsért adóval és online rendszerhasználati díjjal együtt fizettem 14,28 dollárt. Messziről süt, hogy a koncepció lényege nem az, hogy jegybevételből szakítsanak a klubok nagyot.
A meccs éppúgy egy apropó a költéshez, mint a közösségi élményhez, a baráti találkozásokhoz. Ételek, italok széles választékát kínálják, és azok számára, akik nem szeretnek talponálló módjára fogyasztani, igényes klubhelyiségek is akadnak. Olyasmik, mint futballban a skyboxok, csak ezeket a cégek szponzorálják, nem pedig maguknak bérlik. Így lesz aztán milliós tétel helyett szinte minden jegyhez járó szolgáltatás.
Ahogy kifigyeltem, sokan ki sem mennek a lelátóra, hanem ezekből a pályára (is) néző helyiségekből követik az összecsapás alakulását. A szóhasználat megint csak nem véletlen: tényleg inkább eredménykövetésről, mint valódi meccsnézésről van szó. A társaságok akár a lelátón, akár a klubokban, vagy épp a negyedik emeleten kialakított tetőteraszi étkezőkben követik a játékot, fő attrakció helyett inkább találkozási pontként tekintenek a Citi Fielden zajló küzdelemre.
Ez a könnyed hangulat – hol szurkolnak, hol nem, de olyan nagyon akkor sem stresszelnek, ha sorozatban a negyedik inningben sem szereznek pontot az övéik – hamar átragadt rám is. Bár azzal a szándékkal szálltam fel másfél-két órával korábban a Queensbe tartó metróra, hogy most aztán megpróbálok minden szabályt megérteni, hamar elengedtem a dolgot. Inkább igyekeztem beszélgetésekbe elegyedni, és ha valaki kevésbé volt nyitott, de mégis érdekesnek tűnt, hát legalább fülelni.
Nagy megkönnyebbülésemre voltak, akik a világbajnokság közelgő nyitómeccséről és a péntek esti Egyesült Államok–Paraguay-találkozóról beszéltek. Mások Donald Trump amerikai elnököt emlegették, nem épp pozitív szövegkörnyezetben. Egy újabb csapat aztán a fülledt időre panaszkodott – amit a szemembe folyó izzadtságtól sűrűn pislogva nem tudtam nem megértéssel kezelni –, majd nem sokkal később el is tűntek az egyik klimatizált klubhelyiség ajtaja mögött. A tetőteraszon – a pályától elzártan, ám több óriáskivetítő társaságában – egy baseballos gyerekcsoport készített videókat a Metsről szóló nótákat énekelve. Az üdvrivalgásuk nem is a meccs elején gyorsegymásutánban összehozott két hazafutáskor volt hangos, hanem akkor, amikor a csapat 1963-ban megálmodott kabalafigurája, a kék sapkás, csíkos mezes, labdafejű, Mr. Mets, valamint kolléganője, Lady Mets megérkezett hozzájuk egy közös képre.
Az óriáskivetítőkből és a stadionban elhelyezett sörpadok pozíciójából is látszik, mennyire tudatosan játszanak a fogyasztásra a szervezők. Azonban ennek ellenére sem hat mesterkéltnek. Ahogyan a gyakori játékmegszakítások közti programelemek, klasszikus amerikai mód szerint például a háborús veteránok köszöntése; a kabalák humoros küzdelme; vagy épp előre kiválasztott gyermekszurkolók ügyességi versenye sem tűnt idegennek a játék vagy épp a lelátó szellemiségétől. Nem úgy, mint amikor odahaza a klubmeccsek előtt éneklik a Himnuszt…
Konkrétan van olyan belépő is, amivel a stadion kapuin ugyan be lehet jönni, a lelátóra már nem lehet kimenni. Ülőhely nem jár, állószektor pedig nincs. Amit fentről, a hátsó sorokból elcsíp az ember, annyit lát „élőben”. De még a normál jegyet váltók közt is bőven akadt szerintem olyan, aki mintegy három óra alatt – ebből én szűk kettőt, ha végignéztem – egy percre sem ült ki a pályához. Enni-inni jött, a hűs korridoron korzózva, esetleg a már emlegetett klubok valamelyikében töltötte inkább az időt.
A büféáraknál már merőbben más a helyzet, mint a belépőkénél. A legolcsóbb nassolnivalók közé tartozó perec is öt dollárba kerül, a földimogyoróért több mint hetet kérnek, egy fagylaltért pedig nyolc-tizenhat dollárt kell fizetni attól függően, hogy egyszerű pohárban vagy emlékbe hazavihető sisakban, esetleg baseballsapkára emlékeztető tálban kérik. Az italoknál még meredekebbek az árak: egy pohár bor 16,39 dollár, egy koktél 20 dollár körül indul, a Mets-logóval ellátott emlékpoharas verzióért pedig 28 dollárt kell fizetni. A csúcskategóriát a szuvenír boroskancsó képviseli 59,89 dolláros árával – mondjuk legalább teletöltve adják ki. A mezei kóla is több mint 7 dollárra jön ki, mondjuk már-már XXII. századi nívóval robotpincértől, emberméretű kijelzőt nyomkodva lehet rendelni. Így könnyű az első inning végére több pénzt otthagyni ételre és italra, mint amennyit a belépőkért fizetnek az emberek.
Inningből ráadásul kilenc is lehet…
Ezen jelenségek összessége az, ami miatt a baseballt talán nem is elsősorban sportélményként érdemes kezelnie annak, aki először látogat ki rá. Sokkal inkább kulturális és kulináris esemény. Az egész lelátót eleve belengi a büfék irányából jól érezhető, de egyáltalán nem tolakodó BBQ-szósz illat. Az amerikai showbiznisz egyik legtökéletesebb terméke, amiben a pályán zajló játék csak az egyik összetevő. Megkockáztatom, még csak nem is a legfontosabb, bár a nagy egész működéséhez kétségtelenül nélkülözhetetlen elem.
Apropó arra, hogy barátok találkozzanak, családok együtt töltsenek egy délutánt, kollégák munka után beüljenek valahová. A stadionba érkező tömeg jelentős része láthatóan nem a kilencedik inningig tartó feszült koncentráció reményében váltott jegyet. Beszélgetni jött. Egy olyan korban, amikor szinte minden közösségi élmény mögött ott áll valamilyen szolgáltatás, előfizetés vagy fogyasztási forma, talán az sem meglepő, hogy ezek a beszélgetések sincsenek teljesen ingyen.
A lelátó üres székeinek és a telefonjukat itt is feltűnően sokat nyomkodó emberek látványa emlékeztetnek mindössze arra, hogy a koncepció felett kissé talán eljárt az idő. (A modernizáció jelének tekinthetjük azt is, hogy a Wi-Fi bezzeg tökéletes volt.) Ám a több mint foghíjas széksorok képe valahol azért csalóka. A folyosóra be-benézve meggyőződésem, ha mindenki egyszerre foglalta volna el a helyét azok közül, akik beléptek a stadionba, megtelt volna a lelátó kétharmada. Vagy még annál is nagyobb része. Mindezt csütörtökön, délután egy órai kezdéssel – azaz a legkevésbé sem szurkolóbarát időpontban, amikor a legtöbb embernek még javában tart a munkaideje…
Helyette viszont folyamatos az oda-vissza áramlás a széksorok (még mozis pohártartó is van), a korzó és a klubhelységek között. A negyedik játékrésztől – nagyjából 80 perccel a kezdés után – ráadásul az is látványos lett, mennyien találkoztak a stadion kapuinál ellentétes irányba haladva: ahányan hazaindultak, nagyjából annyian érkeztek még csak akkor meg a Citi Fieldre. A maximális nézőszámot is valahol a játék feléhez közeledve érhettük el.
A mérkőzés persze időről időre emlékeztetett rá, hogy mégiscsak sportesemény az alapja. A két hazafutás szinte rögtön a találkozó elején érkezett, és néhány pillanatra teljesen megváltoztatta a stadion hangulatát. A sikeres ütést követő feszültség, és a „hazaérést” követő robbanásszerű ünneplés nagyon is ismerős érzés volt futballszurkolóként. Talán nem ugyanúgy, de intenzitásában hasonlóan működött, mint egy veszélyes támadás utolsó passzai és a jó lövést követő gólöröm másodpercei.
Christian Scott
Fotó: Adam Hunger / Getty Images Hungary
A Mets legnagyobb sztárjának a dobó, Christian Scott bizonyult. Minden egyes sikeres kiejtésénél látványosan felélénkült a közönség, bár az ünneplést szinte azonnal a stadion marketinggépezete vonta irányítása alá. A fő kivetítőn rendre megjelent a „Great Scott” felirat a Vissza a jövőbe-filmekből ismert tipográfiával. Nem véletlenül: Christopher Lloyd Dokijának legendássá vált felkiáltása eredeti nyelven ugyanezt a kifejezést használta, igaz, teljesen más értelemben. Az aligha újkeletű poént a tömeg láthatóan értékelte. Még akkor is, amikor ötödször-hatodszor vetítették le másfél óra alatt.
A meccs nagyobb részében azonban nem a tomboló szurkolás, hanem az elszórt taps, néhány bekiabálás és a normál beszélgetésekből összeálló, folyamatos morajlás kísérte az eseményeket. Olyan háttérzaj, amely egy pillanatra sem hagyja kétségben az embert afelől, hogy több tízezer ember van körülötte, mégsem hasonlít arra a lüktető, a pályán történő eseményekkel való együttélésre és -légzésre, ami a legtöbb csapatsportágnál, a futball mellett a jégkorong, a kosárlabda vagy épp a vízilabda esetében a mérkőzések játékidejének 70-80 százalékában megvan.
Még a meccs előtt vettem jegyet a Yankees jövő szerdai, Chicago White Sox elleni találkozójára is (már-már brutális, 17,98 dollárért), ezt pedig egyáltalán nem bántam meg. Ha a hangulat a legendás Yankee-stadionban is hasonló lesz, akkor a kikapcsolódásért, ha ellentétes, akkor a játék még pontosabb megismeréséért lesz hasznos a bronxi kirándulás. És persze azért is, mert a világbajnoki rohanás első hete után nehéz lenne elképzelni jobb módját a szusszanásnak annál, mint néhány óra egy olyan sportág társaságában, amely láthatóan nem bánja, de legalábbis nem bünteti azonnal, ha néha nem figyelünk rá.
Az, hogy nem értettem a pályán történő események finom – akár taktikai jellegű – részleteit, a legkevésbé sem zavart. Így legalább épp úgy nem izgultam túl a dolgot, mint a műkedvelő, műélvező New York-i közönség…
A találkozó végül a Mets bravúrosnak mondható sikerét hozta. A Cardinals a 0,561-re eső győzelmi mutatójával visszaesett a Nemzeti Liga negyedik helyére; a hazaiak hiába javítottak 0,441-re, 68 lejátszott bajnoki után is „csak” a 13. helyen állnak.
Böngéssze az Index világbajnoki mellékletét, ahol a cikkek mellett megtalálja a menetrendet, a csoportok állását, a játékoskereteket, a csapatleírásokat és a helyszíneket is. Játékunkban megtippelheti a vb-győztest, várakozásait a közösségi médiában is megoszthatja.
Tartsanak velünk több mint egy hónapon át, hiszen helyszíni tudósítónk rendszeresen exkluzív tartalmakkal jelentkezik a tengerentúlról. Meccsösszefoglalók, riportok, interjúk, podcastok, videók, érdekességek – minden egy helyen, minden az Indexen!
(Borítókép: Kocsmár-Tóth István / Index)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a magyar labdarúgás hősének emlékezetes pillanatait!
Folytassa, Mister!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!