John Davidson (Scott Ellis Watson) épp olyan 12 éves kisfiú, mint bárki más. 1983-ban járunk, Galashiels városában, ahol a srác társaival együtt az iskolapadot koptatja, és kortársaihoz hasonlóan fociedzésre jár. Nem is ügyetlen a kapuban, ám a sorsdöntő napon, amikor egy játékosmegfigyelő csak miatta megjelenik a színen, és a suliban, de még otthon is összecsapnak a feje fölött a hullámok, Johnban valami elpattan. Tikkelni kezd, kontrollálhatatlanul káromkodik, idegből csapkod, ami környezete jó részét… pontosabban inkább mindenkit megdöbbenéssel tölt el.
A Kirk Jones által írt és rendezett I Swear egyszerre próbál elég sok mindent markolni, felemelő filmdráma arról, hogy egy hétköznapi ember közel sem hétköznapi betegséggel is eljuthat odáig, hogy a brit királynő kitünteti a fáradozásaiért. És egyszersmind oktatófilm a Tourette-szindrómáról, egy megtörtént eset feldolgozása egy olyan fickó életéről, aki a BAFTA-díj-átadón csinált botrányt a felháborító, rasszista bekiabálásaival. A szakma krémje pedig jól meg is sértődött a hallottakon, ami tulajdonképpen ennek a filmnek a bukása. Mert hát az I Swear tényleg minden erejével próbálja a fejünkbe szuszakolni, hogy a tourette-esek nem direkt mondják azt a sok cifra dolgot, amit.
A Robert Aramayo által játszott John Davidson
Fotó: Sony Pictures
Az elején még így is mosolyog az ember azon, amikor John Davidson karaktere elkezd úgy káromkodni, mint a csikós. Aztán ahogy jönnek a tragikus események, a 80-as évek hétköznapi embere ugyanúgy nem érti a dolgot, mint a BAFTA-vendégek, hirtelen lekonyul a szánk. A film nagy részében A Gyűrűk Ura-tévésorozat sztárja, Robert Aramayo által játszott Johnt helyenként úgy verik bele a betonba a nyomdafestéket nem tűrő megnyilvánulásaiért, hogy fáj nézni. De a film főszereplője megjár tárgyalótermet, zárkát, kiutálják otthonról, és még az őt mindig támogató főnöke is meghal, mire az alagút végén elkezd pislákolni némi fény, a reményt jelezve.
Őszintén, nem csoda, hogy Robert Aramayót elkezdték kitömni díjakkal, az idegi alapú rángásokat, bekiabálásokat úgy hozza le a színész, hogy abba képes egyfajta tragikomédiát csempészni.
Az esetek többségében cseppet sem vicces, amit John csinál, de akadnak azért olyan szituációk, mint amikor az utcán járőröző zsaruknak odaveti, hogy „drog van nálam, heroin, fél áron!”, hogy azon az ember felkacag. Nem a betegségen röhögünk ilyenkor, és nem is a betegen, hanem magán a szituáción. Nem kell az embernek rosszul éreznie magát miatta, az I Swear így is többé-kevésbé eljuttatja az üzenetet az elfogadásról, arról, hogy vannak olyanok, akik extrém módon más körülmények között kénytelenek élni. Például egy ilyen betegség miatt.
Amit az I Swear rosszul csinál, az a szájbarágása.
Az ív, amit a sztori leír, ezerszer látott, ráadásul a végét összecsapták. Kurta-furcsa, hogy mennyire felületesen mutatják be, ahogy a főszereplő elkezd másokat edukálni, ezt megsínyli az az üzenet is, hogy amikor sokan vannak tourette-esek egy teremben, akkor ők a többség, nem a kisebbség. Megszívlelendő, és szíven is üthetne, de így nem éri el a hatását, mert annyira vázlatos a befejezés.
A végén szinte kötelező köröket fut a film azzal, hogy szövegesen írják ki, mi lett eztán a főszereplővel, és megkapjuk azt az archív szegmenst is, amikor a tényleges John Davidsont mutogatják, aki igyekszik még néhány lelkesítő, elgondolkoztató megszólalással, interjúrészlettel mélységet csempészni a látottakba. Egy olyan filmbe, amiről én igazán nem mondanám meg, hogy hat Oscarra jelölték, inkább tippelnék arra, hogy valamikor hétvégén műsorra tűzte a BBC One, esetleg az ITV vagy a Channel 4, és a helyiek jót szórakoztak a helyi hősükön, a többieknek viszont túl sok extrát nem tartogat az I Swear.
Egy ilyen filmnél, amelyen többször meg lehet hatódni, mosolyogni, szörnyülködni és izgulni egy teljesen hétköznapi fickóért, aki az életét teszi fel arra a későbbiekben, hogy a Tourette-szindrómára és a betegséggel élőkre felhívja a figyelmet, kolosszális hiba, hogy pont a katartikus végkicsengés hiányzik belőle. Éppen az Oscar-jelölt filmeknél szoktak mindig panaszkodni, hogy túl hosszú a játékidő, itt meg pont a lényeget szabták le – és szabták el ezzel az I Sweart.
Kicsit csalódásszagú az egész, egy remek, erején felül teljesítő főszereplővel, akit a forgatókönyv cserben hagy, ha szigorú akarok lenni, akkor ez tényleg egy Oscar-bait, nem több. Tankönyvi példája annak, hogy hiába mondogatjuk, hogy megtörtént eset alapján, hiába ültetjük oda azt az embert a díjátadókra, akin alapszik a film, és engedjük meg neki, hogy botrányt csináljon, az nem teszi relevánsabbá a művet. Sőt, árthat neki, mert gyengíti a mondanivalót, és onnantól a néző egy kicsit a balhé szemüvegén keresztül nézi a filmet is.
6/10
Az I Swear mozis forgalmazásban nem jelent meg idehaza, Blu-rayen viszont már beszerezhető.
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!