Az a félig megrágott, majd a 4-es villamos kapaszkodójára indokolatlan gondossággal felkent sajtos pogácsa sokkal több tiszteletet kapott az alkotójától, mint a magyar képregénypiac ezen a hétfő reggelen. Pedig a pogácsa nem akart mást, csak csendben megrohadni a Jászai Mari tér és a Boráros között, nem hirdették óriásplakátokon, és nem ígérték róla, hogy leleplezi a világuralmi háttérhatalmat.
Gy. kollégám, aki egészen a múlt hétig abban a szent meggyőződésben élt, hogy a képregény az, amikor a Garfield macska megeszi a lasagnét a Népszabadság utolsó oldalán, a minap azzal az arccal rohant be a szerkesztőségbe, mint aki most találta fel a meleg vizet. Közölte, hogy ő rátalált a Fenegyerekre, és az élete soha többé nem lesz ugyanolyan. Tizenöt percig tartott, mire rájöttem, hogy a Daredevilről beszél. A Fenegyerek a magyar neve, mert a hazai képregényfordítás hagyományosan úgy működik, mint egy bekötött szemű ember a forgalomban: néha bravúrosan átvág a kereszteződésen, néha telibe kap egy villanyoszlopot. A Wolverine-ból is előbb Farkas lett a filmeknél, aztán Rozsomák a képregényeknél, majd a Deadpool & Rozsomák filmben végre megegyeztek, hogy nem lesz Halottmedence, és legyen Wolverine-ből végérvényesen Rozsomák, de addigra már egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy fogalma sincs arról: a Farkas és a Rozsomák ugyanaz az ember. Azazhogy mutáns.
Gy. tehát rátalált a Fenegyerekre, ami engem azért érintett meg különösen, mert tavaly írtam egy egész könyvet arról, hogyan kapcsolódnak össze a szuperhőstörténetek és a politika. Hogy Gy. pont most szokott rá a képregényolvasásra, az azért iszonyatosan vicces, mert néhány hete óriásplakátokon hirdették, hogy hamarosan megjelenik egy új magyar képregény Én, a kétarcú címmel.
A hajsza a semmiért
A NEM, azaz a Nemzeti Ellenállás Mozgalom – Apáti Bence, Szűcs Gábor és további öt kormányközeli véleményvezér közös vállalkozása – februárban jelentette be, hogy Én, a kétarcú címmel képregényt ad ki Magyar Péterről. Következett a teljes kampányapparátus: óriásplakát, sajtótájékoztató, plakátautó és egy ketarc.hu nevű honlap visszaszámlálóval.
Azzal, hogy egy pártot támogató szervezet kampányterméket készít a választások előtt, senkinek nem mondtam újat. Ami földhöz vágott, az a műfajválasztás volt. Valódi, nyomdagépen átküldött, könyvesboltban kapható képregény, amelyet elvileg felvesznek a polcra a Batman és a Pókember mellé, és amelyért – most kapaszkodjanak meg – pénzt kérnek. 2490 forintot.
Ennek ellenére alig aludtam. Vasárnap este, a megjelenés előtti napon, valószínűleg egyedül az országban figyeltem a visszaszámlálót, ami éjfélig ketyegett. Fél tizenkettőkor utánaolvastam néhány dolognak, mire észbe kaptam, hajnali egy volt. Csalódottan láttam, hogy a visszaszámláló újraindult, és most már reggel nyolcig számol.
Reggel felkeltem, és bejártam minden elérhető boltot és újságárust. Sehol semmi. A kudarcélmény ráadásul párosult egy kis szégyenérzettel, hiszen mivel nem láttam sehol kirakva, ezért kénytelen voltam rákérdezni, hogy árulják-e, és nem éreztem magam a legkényelmesebben attól, hogy be kellett vallanom, ezt a képregényt keresem. Ekkor el kellett mennem a hús-vér főhőshöz – aki épp az MNB-ügyben tárgyalt a Legfőbb Ügyészséggel. Miközben hozzá igyekeztem, a visszaszámláló lejárt, és megjelent az infó: könyvesboltban kell keresni. Úgyhogy amíg a valódi Magyar Péter az ügyészségen volt – ami egészen találó, hiszen Harvey Dent Gotham City kerületi ügyésze volt, még mielőtt gonosztevővé lett –, lerohantam a legközelebbi könyvesboltba. Raktáron sem volt. A másodikban sem. Hiába rohantam, kifutottam az időből, és egyéb munkáim miatt félre kellett tennem a keresést. Mire délután újra a könyvesboltok felé indultam, a városban már átragasztották a „Hamarosan” feliratú plakátokat „Megjelent” feliratúakra. A könyvesboltokban viszont még továbbra sem látták a képregényt.
Erre másnap reggel besétál a főszerkesztőm egy példánnyal.
A médium elárulása
Az első, ami megcsapta az orromat, az az ipari mennyiségű oldószer szaga volt, amivel a nyomda fixálta ezt a vizuális merényletet. A borítón a főhős (illetve főgonosz) arca torzul: az egyik fele egy megnyerő politikus, a másik fele egy kékes valami, ami a szeme körül brüsszeli csillagokból kirajzolódó monoklit kapott.
Aztán belelapoztam. Az első hat oldalon Magyar Péter irodájában gondolja végig Magyarország megrontásának és tönkretételének tervét, közben pedig olyan méretű gondolat- és szövegbuborékokat ereget, hogy a rajzolónak alig maradt helye rajzolni. Már ha volt rajzoló, és nem az AI generálta az egész képregényt, amire van esély, ugyanis az ötödik oldalon Magyar Péter bőrfotelében ülve telefonál Weberrel (a Shell-logós kék telefonján), de irodájának tükörfalán, a tükörképe éppen áll, és az asztalon támaszkodik. Arról nem is beszélve, hogy Ursula képe elé bekerült egy uniós zászlót mintázó szalvéta, ami sem a korábbi, sem a későbbi irodai jeleneteken nincs ott. A füzet a dekompresszió (a történetmesélés szándékos lassítása) állatorvosi lova. Csakhogy amíg egy profi író azért lassít, hogy érzelmi mélységet adjon, itt az első hat oldal tömény vizuális sivatag, aminek nincs is honnan lassítania, hiszen a kiadvány elején vagyunk.
Egyébként el kell ismerni azt is, hogy helyenként egészen jól néz ki maga a képregény. A 22. oldalon például van egy panel, amely felvezeti a 4. fejezetet, ami Varga Judit miniszteri kinevezéséről szól. Ebben a panelben volt játék a térrel, az árnyékokkal, hagyott helyet a képzeletre az üres sörösüvegekkel. Lehet, hogy ez véletlen siker a füzetben, de mindenképpen ez az az oldal, amely valóban képregény. Helyenként azonban a képek minősége is hagy kivetnivalót maga után, nem csak az, amit ábrázol. Arról nem is beszélve, hogy Magyar Péter egy brüsszeli kocsmában néhány pillanat erejéig Vörös Hulkká alakul dühében, ami nemhogy másik képregényből van lopva, hanem teljesen másik kiadótól.
Még nem írtam, de ez a képregény lényegében szöveggyűjtemény az elmúlt egy-két év Magyar Péterről szóló kormányzati kommunikációjából. Egyszerűbben fogalmazva: minden benne van, amit „érdemes tudni” Magyar Péterről. És itt jutunk el a kiadvány igazi problémájához, ami nem pusztán önmagában a képregény szövegében, történetében rejlik, hanem abban, hogy a készítőknek fogalmuk sincs a médiumról, amelyet használnak.
Scott McCloud az Understanding Comicsban (1993) a képregényt „egymás mellé helyezett képi és egyéb jelsorozatként” definiálja, amelyek szándékos sorrendben információt közvetítenek. A médium lényege a vizuális és a verbális csatorna közötti feszültség. Will Eisner szerint a képregény akkor működik a legmagasabb szinten, ha a kép és a szöveg különböző információt hordoz, és a kettő között az olvasó vonja le a következtetést. Az Én, a kétarcú ezzel szemben didaktikus precizitással vét a szabályok ellen: a szövegbuborékok kizárólag azt rágják a szánkba, amit a kép már amúgy is megmutatott.
Magyar Péter Batman helyett a guttertől retteg
McCloud a panelek közötti fehér teret, a guttert, a képregény legfontosabb dramaturgiai eszközének nevezi. A gutterben történik az „ikonikus kaszkadőrmutatvány”, vagyis hogy az olvasó elméje kitölti az űrt, és ezzel aktív résztvevőjévé válik a narratívának.
Az Én, a kétarcú szerzője – és ez az alkotás legkomolyabb műfaji tévedése – nem bízik a gutterben. A szövegbuborékok nem dialógust közvetítenek, hanem politikai téziseket. Ez a megoldás alapvetően ellentétes a képregény logikájával. A propaganda és a képregény viszonya sosem volt problémamentes, de a legjobb politikai művek – Joe Simon és Jack Kirby Amerika Kapitányától Art Spiegelman Mausán át – pontosan azért hatékonyak, mert a tartalom egy narratív kereten belül jelenik meg. A befogadó egy asztmás sráccal, Steve Rogersszel azonosul, nem egy két lábon járó pártprogrammal.
Ezt tetézi a forráskarakter teljes félreértése. Bob Kane és Bill Finger 1942-ben teremtette meg Harvey Dentet, a gothami ügyészt, akinek arcát kénsav torzítja el. Dent eredetileg igazságos ember volt, a sérülés hasítja ketté a személyiségét. A Two-Face nem egydimenziósan gonosz, hanem elbukott.
A NEM kreatív csapata valószínűleg a Wikipédia-szócikk első három soráig jutott. Náluk a „kétarcúság” nem tragikus hasadást jelent, hanem a „hazug ember” szinonimája, akire ráhúztak egy sárga-kék filtert. De ami ennél is fontosabb, hogy a Two-Face-mítosz működéséhez Batman szükséges. Dent és Wayne viszonya tükörszerű. Az Én, a kétarcúban viszont nincs Batman. Nincs ellenpont, nincs morális mérce, nincs drámai tét. A főszereplő gonosz, a mellékszereplők gonoszak, a világ gonosz, mindenki gonosz. Ez nem narratíva, hanem szinonimák felsorolása. Egyedül Varga Judit jelenik meg hűséges feleségként, aki nem azért dolgozik, hogy Magyarország tönkremenjen. Ő viszont elszenvedője a főgonoszunk szeszélyeinek, így nem tud igazi alternatívát képezni. Ahhoz kéne egy Batman.
Ebből adódóan felmerül a kérdés, hogy ebben az alternatív világban ki vigyáz Budapestre? Ki az az éjszakai igazságosztó, aki a Karmelita bástyáiról figyeli a bűnös várost, és akinek a jelét egy hatalmas, narancssárga reflektorral vetítik ki a felhőkre, ha baj van? Ki Robin? Esetleg a NEM alapítói, Apáti Bence és Szűcs Gábor alkotják a dinamikus duót, akik Batmobil helyett egy kormányzati kisbusszal járják a vidéket, hogy megmentsék a választókat a Brüsszel által okozott fáradalmaktól?
Egyelőre nem tudjuk, de reméljük, lesz folytatás, és akkor kiderül. Addig viszont ez a karakter nem Kétarc, hanem Félkész, hiszen a történetmesélés alapvető szabálya, hogy a gonosz csak annyira erős, amennyire az ellenfele. Olyan ez, mintha egy Joker-képregényt olvasnánk, ahol Joker húsz oldalon keresztül csak a rezsiszámláit mutogatja, miközben senki sem próbálja megállítani.
Végállomás a Margit hídon
A 4-es villamoson, valahol a Margit híd közepén éreztem meg a teljes, kozmikus ürességet. A kezemben tartottam 2490 forintnyi fényes papírt, amely megpróbált egy illusztrált politikai szórólapot képregényként eladni, elárulva a médiumot, amelyet nagyon szeretek. Nem dühös voltam, csak mérhetetlenül fáradt.
Letettem a füzetet a mellettem lévő szabad ülésre, mint egy gazdátlanul maradt esernyőt. Gondoltam, talán valaki megtalálja. Talán Gy. kollégám hazaviszi, és ebből tanulja meg, mi nem a képregény. A Margitszigetnél felszállt egy néni hatalmas, gurulós banyatankkal. Meglátta a szabad helyet. Ráemelte a tekintetét a Kétarcú címlapjára, amely csillogott a tavaszi napfényben. Aztán egyetlen szó nélkül, az arca legkisebb rezdülése nélkül ráült, és utazott rajta tovább a Széll Kálmán térig.
Történetmesélésből legalább ő jelesre vizsgázott.
(Borítókép: Én, a kétarcú című képregény. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!