Június 22-én, hétfőn bejelentette lemondását Keir Starmer brit miniszterelnök. Starmer támogatottsága a Munkáspárt 2024-es történelmi győzelme óta folyamatosan csökkent, és már egy évvel ezelőtt is több munkáspárti képviselő név nélkül arról beszélt a brit sajtónak, előbb-utóbb jó lenne, ha Starmer távozna a Downing Street 10-ből.
Starmer bejelentette, szeptemberre új munkáspárti kormány alakulhat.
Starmer lemondásakor úgy nyilatkozott, hogy miniszterelnöksége alatt a gazdaság és a befektetések erősebbek lettek, és az egészségügyi várólisták is csökkentek, és a hidegháború óta a legnagyobb védelmi fejlesztésbe kezdte. Ugyanakkor elmondta, hallotta a munkáspárti parlamenti képviselők szavait, és elfogadja azokat.
A bejelentése legvégén elérzékenyülő Starmer elmondta, hálás azért, hogy miniszterelnökként is szolgálhatta hazáját, és köszöni mindenkinek, aki ebben segítette: a közvetlen munkatársainak, minden állami tisztségviselőnek, valamint leginkább feleségének, aki – mint elmondta – mindig is a támasza volt.
Lemondásával utódja kinevezéséig ügyvivőként vezeti tovább a kormányt, és Starmer ígérete szerint minden tőle telhetőt megtesz, hogy minél gördülékenyebb legyen majd a hatalomátadás közte és utódja között. Az immáron ügyvivő miniszterelnök hozzátette, utódja élvezni fogja az ő teljes és egyértelmű támogatását is.
Pozíciójára korábban többen is szemet vetettek: elsőként Wes Streeting korábbi egészségügyi miniszter lemondásakor utalt arra, hogy szívesen vezetné az országot, de nála is esélyesebb a múlt héten a westminsteri parlamentbe visszatérő, az Észak-Anglia királyának is becézett Andy Burnham manchesteri polgármester, aki csak amiatt indult el a makerfieldi időközi választáson, hogy parlamenti mandátumot szerezzen – a Munkáspárt szabályai szerint ugyanis csak az töltheti be pártelnöki pozíciót, valamint lehet miniszterelnök, aki a westminsteri parlamentben is mandátummal rendelkezik.
Hiába ígért változást, Keir Starmer soha sem mert nagyot álmodni
Starmer 2020 óta vezeti a Munkáspártot, és az ő irányításával sikerült 2024-ben történelmi vereséget mérni a toryknak is nevezett Konzervatív Pártra, ugyanakkor ez csak részint az ő érdeme, a toryk ekkora méretű bukásának ugyanis inkább az általános elégedetlenség volt az oka: a koronavírus-járvány, valamint az ukrajnai háború nyomán folyamatosnak mondható megélhetési válság, az egészségügyi rendszer alulfinanszírozottsága miatt a várólisták folyamatos növekedése, valamint a Konzervatív Párt elmúlt 14 évben folytatott megszorításai miatt a britek változást akartak, legerősebb pártként és az elmúlt évtizedekben dominánssá váló tory és Munkáspárt közötti váltógazdaság részeként így a Starmer vezette párt győzött.
Starmerék nagy felhatalmazással, egyben nagy felelősséggel kezdhettek neki a kormányzásnak, ugyanakkor a brexit miatti gazdasági helyzet, valamint az államháztartás rossz állapota miatt a kampányban tett ígéreteit nem, vagy csak részlegesen tudta teljesíteni, sőt, a torykhoz hasonlóan a Munkáspárt is kénytelen volt megszorításokat bevezetni, ami eleve súlyosan korlátozta szakpolitikai mozgásterét.
A választók nagy várakozással tekintettek a Starmer-kormányra, annak ellenére, hogy Starmer sosem volt egy tömegeket magával ragadó karizmatikus vezető: a kampány során az volt a taktikája, hogy pártja ne kövessen el hibát, ezért biztonsági játékot játszva például olyan kérdésekre nem volt hajlandó érdemben válaszolni, hogy mi a kedvenc könyve, vagy hogy egyáltalán szokott-e álmodni, a kampány során bemutatott programja pedig minden társadalmi csoport számára tartalmazott kedvező ígéreteteket, amelyek néha egymásnak is ellentmondtak.
Ez a kockázatkerülő hozzáállás pedig kormányon is folytatódott, mivel hiába jó szakértő,
Starmernek nem voltak nagy víziói, hogy milyen irányba kellene kormányozni az Egyesült Királyságot a történelem jelenlegi viharos tengerén,
ráadásul a megszorítások kapcsán csak annyit tudott mondani, hogy azok szükségesek a későbbi jobb élet miatt, de hogy az mikor jön el, és egyáltalán, cserébe miért kell a briteknek áldozatokat hozni, érdemben már nem tudott válaszolni. Ezen rossz kommunikáció pedig a kormányon belüli rossz döntéshozatali eljárással is párosult.
Ugyan a külpolitikában voltak jelentős érdemei és sikerei, de a briteket nem az érdekelte, hogy a kormányfőjük viszonylag jól tudja kezelni a Donald Trump visszatérésével a szövetségeseivel új viszonyt kialakító Egyesült Államokat, vagy hogy részint Starmer érdeme, hogy az Egyesült Államok hátralépésével létrejött az Ukrajnát támogató tettre készek koalíciója, vagy hogy vezetésével lassan, de ismét elkezdtek normalizálódni a kapcsolatok az Egyesült Királyság és az Európai Unió között – Starmerék például elérték, hogy a brit egyetemisták visszatérhetnek az uniós ösztöndíjprogramhoz, az Erasmus+-hoz.
Azonban a briteket ezen külpolitikai eredmények helyett jobban érdekelte, hogy a fizetések stagnálnak, miközben a jelzálog-hitel fizetőrészletei nőnek, ami miatt a lakbérek is.
A viharfelhők így hamar elkezdtek gyülekezni Starmer kabinete felett: már a 2025-ös májusi önkormányzati választáson is rosszul szerepelt a párt, majd pedig 2025 nyara óta drasztikusan csökkenni kezdett mind Starmer, mind a Munkáspárt támogatottsága, és a Nigel Farage vezette Reform UK át is vette a közvélemény-kutatásokban a vezetést, ami miatt még inkább nőtt párton belül az elégedetlenség a miniszterelnökkel szemben – a képviselők általában ugyanis rendkívül aggódnak, ha vezetőjük népszerűtlen, és emiatt mandátumuk veszélybe kerülhet.
Már pedig volt – és van is – min aggódnia a munkáspárti képviselőknek: az időközi választásokon a Munkáspárt folyamatosan alulmaradt, de ezek közül Starmer számára a legfájóbbat Gorton és Dentonban szenvedte el, hiszen egy évtizedek óta biztos munkáspárti körzetet sikerült elveszíteni a progresszív Zöldekkel szemben, ráadásul a vereségért részint a hatalmát féltő Starmer is okolható: a kormányfő ugyanis a pártelnökséggel leszavazta, hogy a jelölt a népszerű manchesteri munkáspárti polgármester, Andy Burnham legyen, mivel őt már akkor is lehetséges utódjaként tartották számon, de hogy ne szerezhessen mandátumot, helyette végül a mindössze harmadik helyezést elérő Angeliki Stogiát indították – 2024-ben a történelmi győzelem során a körzetben a szavazatok abszolút többségét szerezte egyébként a párt.
De a toryktól öröklött strukturális gazdasági problémák – amin a brexit még rontott is –, nemcsak választási kudarcok, hanem más botrányok is nehezítették Starmer helyzetét, aminek olykor nem csak elszenvedője, hanem alakítója is volt: a Gorton és Denton-i választást megelőzően derült ki, hogy az általa washingtoni nagykövetnek kinevezett Peter Mandelson jó barátságot ápolt a szexuális ragadozó Jeffrey Epsteinnel, ami miatt megkérdőjelezték döntéshozatali képességeit – ennek a botránynak az élét végül úgy akarták tompítani, hogy valójában nem ő döntött a kinevezéséről, hanem úgy lobbizták ki nála, ami egy teljesen másik, önálló botrányt keltett életre.
Starmernek az utolsó esélye pozíciója megmentésére az idén májusban tartott angliai önkormányzati, valamint skót és walesi parlamenti választások voltak, azonban mindenhol ssúlyos, stratégiai jelentőségű vereségeket könyvelhetett el a párt, és a választók elsősorban nem az adott jelöltek programjáról, hanem Starmer kormányzásáról mondtak véleményt, hiszen a legtöbb ellenzéki párt is egy Starmerről szóló népszavazásként keretezte a választást.
A Munkáspárt végül több mint 1200 önkormányzati helyet veszített Angliában, miközben a saját parlamenttel 1999 óta rendelkező Walesben először fordult elő, hogy a választásokat nem a párt nyerte meg, amihez a westminsteri politika mellett a helyi walesi kormány belső vitái és az egészségügy válsága is hozzájárult – hogy még fájóbb legyen a vereség, a Munkáspárt walesi szárnyát vezető Mair Eluned Morgan még csak mandátumot se szerzett.
A választási vereség után pedig felgyorsultak az események: ugyan többen is követelték lemondását, ő másnap bejelentette, hogy marad, sőt megüzente a munkáspárti képviselőknek is, hogy felveszi a kesztyűt, ha puccsot terveznének vele szemben. Azonban Streeting után újabb miniszterek távozásával és Andy Burnham mandátumszerzésével elfogyott Starmer körül a levegő.
Starmer így hiába vezette alig két éve még történelmi győzelemre a Munkáspártot, miniszterelnöki mandátumát nem tudta kitölteni, és a rossz gazdasági helyzet mellett népszerűtlensége megpecsételte a sorsát.
Don’t look back in anger, I heard you say
Starmer a hétfői bejelentése során elmondta, hogy már értesítette III. Károly királyt a lemondásáról, és a pártelnökséget is tájékoztatta erről, amely már döntött a pártelnökválasztás menetrendjéről is:
július 9-től egy hétig, július 17-éig jelentkezhetnek a munkáspárti képviselők az elnöki pozícióra.
Ezzel eldőlt, hogy az elnökség egy nyílt, és nem a legrövidebb választási folyamat mellett döntött, ahol több jelölt több körben méreti meg magát egymással szemben, bár a képviselők még dönthetnek ezzel ellentétesen, ha mindenki csak egy jelölt mögé sorakozik fel, ami miatt a pártelnökválasztás valójában nem választás, hanem csak egy megerősítés lenne – ahhoz, hogy valaki elindulhasson a pártelnök-választáson, 100 képviselő ajánlását kell összeszednie.
A legerősebb jelölt a múlt héten a westminsteri parlamentbe visszakerülő Andy Burnham, aki eleve csak emiatt indult el a makerfieldi időközi választáson, hiszen a párt szabályai szerint pártelnök csak westminsteri képviselő lehet, ahogy a miniszterelnöknek is parlamenti mandátummal kell rendelkeznie. Az Észak-Anglia királyának is becézett Burnham népszerű polgármesterként, és Starmerrel ellentétben karizmatikusabb, azonban jó kérdés, hogy az ország strukturális problémáival mit tudna kezdeni, vagy milyen terve lenne azok kezelésére. Mindenesetre ha ő lenne a miniszterelnök, akkor az egykoron a világ legnagyobb iparvárosaként ismert Manchester hírnevét immáron nem csak az Oasis, valamint a futballcsapatai öregbítenék.
Rajta kívül még lehet, hogy elindul Wes Streeting korábbi egészségügyi miniszter, aki májusi lemondásával indította el Starmer végnapjait – Starmer akkor még azt ígérte, hogy harcolni fog pozíciójáért, azonban ő is megérezhette az idők szavát, hiszen például februárral ellentétben ezúttal már nem akadályozta meg a pártelnökségben, hogy Burnham elindulhasson egy időközi választáson.
Korábban még szintén felmerült Angela Rayner korábbi miniszterelnök-helyettes neve mint potenciális utódé, és miután nemrég felmentették adóelkerülés ügyében, így a jogi és abból fakadó politikai akadályok is megszűntek, hogy ismét komolyabb pozícióra vállalhasson a kormányon belül. Azonban Rayner a legesélyesebb Burnhamhez hasonlóan szintén a párt baloldali szárnyához tartozik, ráadásul korábban az is felmerült a sajtóban, hogy ketten szövetkezhetnek, amit mindketten nem győztek cáfolni.
Emiatt valószínűbb, hogy végül nem méretteti meg magát, vagy ha tényleg szövetkeztek, akkor előzetesen egy fontos kormányzati pozícióért cserébe állhat el ettől a lehetőségtől – ez egyébként Streeting esetében is fennállhat, ha a több hónapos, hosszú belső harcok helyett inkább egyfajta koronázásként akarnak a párt képviselői új miniszterelnököt választani.
(Borítókép: Keir Starmer 2026. június 22-én. Fotó: Andrew Matthews – PA Images / Getty Images)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!