Milly Alcock csúnyán ellopta a show-t a 2025-ben bemutatott, James Gunn által írt és rendezett Superman című filmben, amelyben kicsit benyomva, de nagyon szarkasztikus stílusban köszönt be Kara Zor-El a Magány Erődjébe, hogy visszakérje kuzinjától rendetlen kutyáját, Kryptót. Supergirlt már ebben a pár másodperces jelenetben több személyiséggel sikerült megtöltenie a készítőnek és a Sárkányok háza fiatal színésznőjének, mint a még 1984-ben bemutatott, Helen Slater főszereplésével forgatott, mostanra méltán elfeledett egész estés filmnek. A közönség még több Supergirlt akart, nyilván, és túl sokat nem is kellett várnia rá, idehaza június 25-től látható Kara új, önálló kalandja, amely lehet, hogy nem a DC első női főszereplős szuperhősös filmje, de hogy a jobban sikerültek között van, az biztos.
Részlet a Supergirl című filmből
Fotó: Warner Bros
Még úgy is, hogy a Supergirl csak lazán adaptálja a Woman of Tomorrow című, Tom King által írt és Bilquis Evely által rajzolt, nyolcszámos képregényt. A film forgatókönyvírója, a zöldfülűnek számító Ana Nogueira ugyanis hiába tartotta magát az eredeti sztorihoz, érdekes extrákkal, mint például az ördögi Lobo (Jason Momoa) karakterével kiegészítve azt, a rendező, Craig Gillespie a füzetek álomszerű, varázslatos stílusa helyett a mocskos Mad Max-hangulatra ment rá. És talán, hogy picit benyaljanak James Gunn-nak, a DCU vezetőjének, felöntötték mindezt némi A galaxis őrzőivel.
A történet szerint a 23. születésnapját ünneplő Kara Zor-El bolygóról bolygóra repked kutyájával, Kryptóval, elsősorban olyan planétákat keresve, amelyekre vörös nap süt, ergo hősnőnk gyengébb, a pia is jobban hat rá, így könnyebben ihatja magát jókedvűre. Igen ám, de Supergirl kalandozásai során belefut egy Ruthye (Eve Ridley) nevű kislányba, aki családja meggyilkolása miatt venne revansot egy Krem (Matthias Schoenaerts) nevű martalócon. A vérdíj az apja által kovácsolt rendkívül értékes kard. Mondjuk, erre Supergirl tesz rá magasról, ám amikor Krem neki is súlyos fejfájást okoz azzal, hogy egy mérgezett nyíllal lelövi Kryptót, és a folyamatos másnapossággal küszködő, émelygő Karának három napja marad, hogy megmentse szőrmók bajtársát, onnantól közös cél hajtja a duót.
Az lehet, hogy a Supergirl elég basic történetet mesél el, de hát a képregény is egy kis-közepes téteket felmutató, szépen megrajzolt, kőegyszerű bosszúsztori, és az alapvető fordulatokat tekintve tartotta is magát a forgatókönyvíró az alapanyaghoz. A látványvilág, hogy ennyire marveles, és a vizualitást tekintve csak néhol tud megvillanni a film, az már a direktor sara. Ahogy az is, hogy a készítőknek nyilván nem volt annyi zenei érzékük, mint James Gunn-nak, így a zenék se mindig találnak be úgy, ahogy ők azt szánták.
Ami viszont betalál, az Milly Alcock alakítása, aki már a Sárkányok háza első évadában is remek volt, és azóta sem felejtett el színészkedni. A lazáskodó, káromkodó, kocsmákban verekedő, az emberek jóságában Supermantől eltérően egy percig nem bízó Kara szerepében az ausztrál szőkeség viszi a hátán a filmet. A Supergirl mindemellett épít a John Wickben is működő ötletre, képtelenség nem drukkolni egy aranyos kutya túléléséért, pláne hogy Krypto már elgyepálta a rendkívül kiállhatatlan Lex Luthort is egy ízben. De ami ténylegesen súlyt, drámát ad a Supergirlnek, az Kara múltja, mert a készítők sok mindent elszúrtak ebben a filmben, de a flashbackeket éppen nem. Mindig jókor, jó ütemben, már-már zseniálisan helyezték el a visszatekintéseket ebbe az alig 2 órás játékidőbe.
Az univerzumépítést tekintve a Supergirl fontos lépés a James Gunn-féle DCU-ban, elvégre ez a film megerősíti, hogy Kal-El szülei tényleg leigázni küldték fiukat a Földre, másrészt Argo városának tragédiája, Supergirl szüleinek sorsa, a főhősnő első találkozása unokatestvérével, a bolygónkkal kapcsolatos se veled, se nélküled viszonya és a lány otthontalansága mind olyan témák, amelyek átlag szuperhősösnél komolyabbá teszik a végeredményt. Persze van hülyéskedés, viccelődés, és azt is remekül lehozza Milly Alcock, de a drámai részek is ugyanolyan magabiztossággal mennek a színésznőnek. Ennek persze megvan a hátulütője is, mert a Ruthye-t játszó Eve Ridley csak statisztálni tud Alcockhoz képest, az írónő jó húzása tehát, hogy a képregény narrációját kidobta, és inkább teljes egészében Supergirlre fókuszált, ahelyett, hogy Ruthye családi kálváriáját nagyon előtérbe ráncigálta volna.
Kicsit meglepő, hogy Zack Snyder DCEU-jából Jason Momoa az, aki túlélte a vezetőségváltást, de ahogy Aquamant jól hozta a színész, és nem rajta múlt, hanem inkább a rendezőn, hogy a víz alatti hős filmjei gányok lettek, itt, a DCU-ban azonban örömjátékot hoz, az intergalaktikus fejvadászt, Lobót alakítva. A Supergirl főgonosza, Krem sajna abszolút felejthető, de még nála is pozitívum, hogy nem egy, a korábbi DC-filmekben erőltetett CGI-szörnyeteget faragtak belőle, mert abból, őszintén szólva, már nagyon elegem volt.
A Supergirlben már csak azért is kellemesen csalódtam, mert a David Corenswet-féle Superman jóval többet vendégszerepel, mint amennyire számítottam rá. Ráadásul a vége megerősíti azt, hogy nem csupán belőle, hanem Karából is kapunk még a jövőre érkező Man of Tomorrow-ban. Egy ehhez hasonló filmes univerzum építésénél fontos, hogy a lépések, az egymást követő filmek diverzek legyenek, és bár a Supergirl itt-ott ismerős elemeket tartalmaz, tényleg pofátlanul kapaszkodik a klasszikus westernek mellett a Mad Maxbe ezzel az embercsempészes, lepusztult világos dologgal, és A galaxis őrzői hatását sem tagadhatja a film, mégis egyedi. Mert női szuperhősös filmet iszonyúan kevésszer láthatunk a nagyvásznon, pedig nekem igényem lenne rájuk. Főleg ha ilyen önmagukban is megálló sztorik, mint a Supergirl.
7/10
A Supergirl jelenleg is látható a magyar mozikban.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!