2026-ban 20. születésnapját ünnepli a Filmtekercs.hu! Ennek tiszteletére pedig összegyűjtöttük szerzőink szavazatai alapján, melyek voltak számunkra az elmúlt 20 év legjobb, legemlékezetesebb, legikonikusabb alkotásai.
20. Kutyafog (Jorgosz Lantimosz, 2009)
Jorgosz Lantimosz a hatalom rendezője. A görög weird-wave minden bizonnyal legismertebb alakja ugyan már kicsit több, mint egy évtizede célba vette (és esetenként el is érte) Hollywoodot, első jelentős sikerét a még Görögországban forgatott Kutyafog hozta el neki.
Anya, apa és három felnőtt gyermekük – két lány és egy fiú – a világtól hermetikusan elzárva élnek. A gyerekek abban a hitben nőnek fel, hogy a kertjük hatalmas kerítése mögött húzódó világ veszélyes, ezért nem is hagyhatják el soha otthonukat. Apjuk – uruk és parancsolójuk – szervezi közös életük minden pillanatát, hatalma pedig a hétköznapok apró-cseprő szabályaitól kezdve a közösség kollektív mítoszán és teljes hitrendszerén keresztül a gyermekek szexuális életéig terjed. A totális leuralás az identitás kiüresítését hozza magával: a gyerekek darabos és érzelmektől mentes játékában az elidegenedés megtestesült manifesztumává válik. A téma – a hatalom tekintetének szürrealitása – a színészi játék és az abszurd helyzetek végtelenje mellett a tudatos térhasználat alkalmazásával elevenedik meg. Ez által a Kutyafog valódi különlegessége sem pusztán szimbólumaiban, hanem képeiben rejlik. (Gerdesits Pál)
19. A felszín alatt (Jonathan Glazer, 2013)
Jonathan Glazer azon rendezők sorát erősíti, akik iszonyatosan ritkán – jelen esetben tízévente egyszer – rendeznek mozifilmet, viszont akkor egy olyan szintű mestermű születik, amit nem felejtünk el egyhamar. Az utóbbi húsz évből ugyanennyire megérdemelten szerepelhetne ezen a listán az Érdekvédelmi terület hátborzongató látlelete is az auschwitzi haláltáborról, de az azt megelőző munkájában talán még ennél is érzékletesebb betekintést kapunk az empátia hiányának állapotába, illetve az emberség és az embertelenség határmezsgyéjének jéghideg boncolgatásába.
A felszín alatt főszereplője egy idegen lény, aki a Földre (azonbelül is Skóciába) kerülvén egy vonzó nő (Scarlett Johansson) alakját veszi fel, hogy becserkészhessen kanos férfiakat, akiket kvázi feldolgozhat magának táplálékként. A szexi ragadozó dögben azonban idővel elindul egyfajta önfelfedezés, ami során elkezd emberi érzelmeket tapasztalni magán.
Glazer filmje nehezen dekódolható, igazi elidegenítő és provokatív darab, ami minden eszközével az ember mibenlétének egyetemes kérdését vizsgálja. Egyszerre kísérleti és dokumentarista stílusjegyekkel is zsonglőrködő, a transzcendensbe is belekapó szürreális művészhorror, ami szerencsére nemcsak egy üres filozófiai elmélkedés, hanem hipnotikus filmélmény is, egy minden érzékszervre ható igazi műalkotás. Nincs még egy olyan film, ami ennyire puritánul, mégis komplexen mesél a magányról, az idegenségről és a létezés értelmének reménytelen kutatásáról, aminek a középpontjában Scarlett Johansson élete legimpozánsabb alakításában vetkőzik ki magából. (Sztepanov Márkó)
18. A torinói ló (Tarr Béla, 2011)
Totális Tarr Béla. Egy páratlan életmű hibátlan betetőzése. Persze nem ez Tarr Béla magnum opusza (hiszen az a Sátántangó), ám tökéletes szintézise és összefoglalója munkásságának. Ám nem pusztán azért van helye ezen a listán, mert minden idők egyik legkülönlegesebb (magyar) rendezőjének zárófilmje, hanem mert
szinte profetikusan ragadta meg azt a világvége-hangulatot, amiben az elmúlt majd’ tíz évünket töltjük.
Valószínűleg még sosem vitték ennyire letisztultan és kristálytisztán filmre az entrópiát és a kíméletlenül lassú enyészet könyörtelenségét. Az egyik (de lehet, hogy A) legköltőibb és legnyomasztóbb apokalipszisfilm, ami leleplezi a világvége kellemetlen igazságát. Mert a civilizáció végét nem a zombik, földönkívüliek vagy egy meteor hozza majd el. Nem lesz semmilyen hősies, eposzi utolsó megméretettése az emberiségnek. Nincs nagy bumm, csak lassú, gyötrelmes elmúlás és végkimerülés. Mint egy öregember, akinek a szervei szép lassan egymás után mondják fel a szolgálatot. Mert minek már folytatni. Csak nézzük, ahogyan telik az a kurva élet. Amikor pedig végül mégis megpróbálnánk elindulni, akkor rájövünk, hogy már késő. Már nincs hová menni. Ha úgy nézzük, akkor Tarr Béla még a Covid-járvány előtt megcsinálta a tökéletes filmet a karantén pszichológiai hatásáról is.
Mindezt pedig olyan hipnotikus képi világgal (Fred Kelemen) és a szívfacsaró zenével (Víg Mihály) viszi vászonra, amivel éteri szintre emeli a látszólag triviális – szinte teljesen eseménytelen – cselekményt. „Akkor nézzél Tarr Bélát!” – írja cinikusan a kommentelő a kritikusnak. Csak azt nem tudja, hogy teljesen igaza van! Mert tényleg Tarr Bélát kell nézni! Akkor is, ha kicsit megöli a lelket, mert azzal együtt is építi azt. (Pongrácz Máté)
17. Érkezés (Denis Villeneuve, 2016)
Ted Chiang Életed története c. novelláját adaptálva az Érkezés egy nagyköltségvetésű „inváziós” sci-fi, ami a humán tudományokra és nyelvfilozófiára fókuszál. Igazi közhely, hogy a nyelv formálja én-képünket, realitásunkat, fantáziáinkat. A lineáris időbe vetett ember a múlt-jelen-jövőt is a nyelv révén éli meg, míg a filmbéli heptapod irányok nélkül látja a világot. Ellentétben a Csillagok között-tel, ez a film nem felfelé, a csillagokra tekint, hanem befelé – amiről beszél, az az ember, az időérzékelés és végül a szeretet kapcsolata. A Csillagok között mögött fizika volt, az Érkezés mögött filozófia. És mindkettő mögött az érzelmek és a döntések mélységei.
Persze bármit, amit az Érkezés megkísérelt bedobni a köztudatba, valódi nyelvészi és filozófiai körökben már évtizedekkel ezelőtt agyontárgyaltak – no de a relativitáselmélet is százéves, Nolan mégis követ dobott vele a mozis sci-fi állóvizébe. Ennek mentén az Érkezés is kísérlet arra, hogy a humánabb, kommunikációs jellegű tudományokat hasonló komolysággal népszerűsítse, mint Nolan a fizikát. Az Érkezés a mély beleélés filmje; nem fizikai küzdelemről szól, hanem belső és személyes döntésekről, nem világkatasztrófáról, hanem fejlődésről, és nem az emberiség mesterséges egységéről, hanem a valódi psziché sokszínűségéről – ki lát ugyanabban reményt, fenyegetést, esélyt, félelmet, és ki miként birkózik meg vele. Ha láthatnám a sci-fi jövőjét, talán fontos szálak eredeteként látnám benne az Érkezést. (Havasmezői Gergely)
16. A nagy szépség (Paolo Sorrentino, 2013)
Paolo Sorrentino filmje több mint mozgóképes alkotás: szerelmes- és búcsúlevél, manifesztó, reflexió, legfőképpen pedig önálló metafizikai dimenzió. Középpontjában Jep Gambardella (Toni Servillo) író áll, aki egyetlen regénye megjelente után hosszú évtizedek óta alkotói válságban tengődik, és társaságról társaságra, utcáról utcára járja be az éjszakai Rómát, valami olyat keresve, ami szavakkal talán megfoghatatlan. A jelen és a múlt idősíkjait asszociatív módon összecsúsztató, színpad- és festővászonszerű történeti tér szimultán szatirikus, rezignált és emfatikus atmoszférájában ismerjük meg Jepet és körét, a művészeti szcéna különös alakjait, akiknek egyéni életútjaikban mind ott derengenek a magány, tragédia és a kiábrándultság különböző formái. A látszólag semmiségekről szóló fecsegések kontrasztjában pedig Jep – és a néző – számára egyre inkább felsejlik a transzcendens, verbalitáson és anyagiasságon túli szépség.
Így a megelevenedett freskókra emlékeztető snittek, a város és Jep epizodikus interakciói által kirajzolt formatív, mozgó és eleven szimbólumrendszer egyszerre szól az alkotásról és a nem alkotásról, az Örök Városról, művészetről, korról, hitről, beszédről, némaságról, az emberi létről és mindenről, ami közötte valahol megbújik. A nagy szépség költői erejű, monumentális mestermunka, amely végig sűrű, folyékony aranyként hömpölyög, és minden érzékszervre ható, zsigeri szintű nézői élményt biztosít. (Pillár Blanka)
15. Eredet (Christopher Nolan, 2010)
Nolan elmejátékai és bűvésztrükkjei hasonlóan rétegzettek, mint ahogyan az álmok egymásba szendvicseződnek az Eredetben. Látványfilmes, szórakoztató formában mesél, még ha történetei aktív gondolkodást is igényelnek. Filmjei vágása, színezése és fényképezése a 2000-es évek utáni tömegfilmes igényekhez igazodik. Első ránézésre sokan éppen emiatt nem is neveznék ezt a stílust szerzőinek, pedig kézjegyének lényege, hogy ezt a kommercializált formát egy markáns szerzői vízió részévé tegye.
A filmtechnika nála ugyanúgy világformáló technológiai áttörés, mint filmjeinek invenciói; áthidalja a tér-idő korlátait, új valóságtapasztalatot hoz létre, és az ismert valóságunkra reflektál. Az ultramodern, technikailag lenyűgöző forma így nemcsak az eladhatóságot szolgálja, hanem magáról a filmről is állít valamit.
A médium és az emberiség fejlődésének kérdései összefonódnak, ezért Nolan filmjei egyszerre működnek látványként, agytornaként és filozófiai eszmefuttatásként.
Minél mélyebbre merülünk a megosztott álomban, annál önreflektívebbek.
Ezt talán semmi sem mutatja jobban, mint az Eredet. A film hősei gondolatokat ültetnek el mások elméjében, akárcsak maguk a filmek a nézőikben. Ilyen gondolat lehet az is, hogy a filmek maguk is megosztott álmokként működnek, amiket nézés közben egyszerre érzékelünk és létre is hozunk. Számtalan közönség által gyártott teória és filozófiai értekezés született az Eredetről, mégsem kell igazán mélyre mennünk ahhoz, hogy Nolan filmje több legyen puszta technológiai bravúrnál. Ha csak Cobb küzdelmét figyeljük, kirajzolódhat egy nolan-i, nagyon is szerzői gondolat. Lehet, hogy az emberi invenciók egyre töredezettebbé teszik a világunkat, és ősidők óta bizonytalan a határ valóság és illúzió között, de egy biztos: Cobbnak haza kell térnie a gyerekeihez. Mert emberként – és apaként – ez jelenti a legnagyobb bizonyosságot: a szeretet, ami utat mutat a mélyálom labirintusaiban, és áthidalja a lételméleti bizonytalanságot. (Leposa-Hőgye Ádám)
14. Szólíts a neveden (Luca Guadagnino, 2018)
Guadagnino felnövéstörténete kevésbé szól egy tinédzser fiú és egy nála idősebb férfi romantikus kapcsolatáról, mintsem identitáskeresésről és az azzal járó kötelező örömökről és csalódásokról. A Szólíts a neveden egynyári története mind rendezőjére, mind a fiatal Timothée Chalamet-ra felhívta a szakma figyelmét és kivívta annak elismerését, ennek magyarázataként pedig főként az szolgál, hogy tipikus tinirománc helyett egy meglepően komoly, érett, de érzékeny drámát kapunk, aminek 17 éves főszereplője már-már zavarba ejtően önreflexív.
A Szólíts a neveden középpontjában hiába áll egy homoszexuális kapcsolat kibontakozása, nem nevezhető egyértelműen melegfilmnek, mivel végső üzenete nemtől és kortól függetlenül is egyetemes tanulságot ad át: megélni a bánatot szükségszerű, mert nélküle örömet sem érezhetnénk. Ugyanakkor kétségtelen a Szólíts a neveden popkultúrára mért hatása is, Sufjan Stevens emlékezetes betétdalaitól, a hírhedt (és indokolatlanul felháborítónak tartott) barack-jeleneten át a kandalló előtt valamikori szerelmét sirató Elio képéig, mindezek helyszíne pedig a gyönyörű olasz vidéki táj. Guadagnino filmje (aminek alapjaként André Aciman azonos nevű regénye szolgált) nem csupán az elmúlt húsz év, de az új millenium egyik legfontosabb coming-of-age darabja, ami az emberi kapcsolatok keserű mulandóságáról és az önmagunkkal való kapcsolódásról mesél, tele értelemmel és mindvégig lassú, de forró szenvedéllyel. (Kolumbán Karola)
13. 4 hónap, 3 hét, 2 nap (Cristian Mungiu, 2008)
A Fjordért nemrég második Arany Pálmáját elnyerő Cristian Mungiu első cannes-i fődíjas filmje lesújtó élmény. A kommunista Románia utolsó éveiben az egyetemista Gabița (Laura Vasiliu) egy nem kívánt terhességnek próbál véget vetni, amiben szobatársa, Otilia (Anamaria Marinca) van segítségére. Az illegális és jelentősen nagy veszéllyel járó beavatkozásig egyáltalán nem egyszerű az út, a rendszer és az abban szerepet játszó, saját életükbe is belekeseredett karakterek mellett a film férfi alakjai is mindössze kihasználják a két lányt, akiknek végső kétségbeesésükben nincs választásuk.
A 4 hónap, 3 hét, 2 nap naturalista és leegyszerűsített képi világa, klausztrofób beállításai és szorongató kézikamerás felvételei mind tovább fokozzák az alapszituáció adta fojtogató nyugtalanságot, ami kőkemény súllyal nehezedik a nézőre. Mungiu nyomasztó korképet fest a nyolcvanas évekbeli román valóságról, s bár a film első sorban a két lány, azon belül is főként Otilia karakterdrámája, a napjainkban is aktuális abortusztörvények és szabályozások miatt lényeges társadalmi célú jelleggel bír.
Mungiu nem válik önkényessé, a film legnagyobb feszültséget keltő pillanatait nem mutatja a kamera, helyette olyan, más körülmények között mindennapi helyzetekbe zárja főhősét, mint az anyóséknál töltött szülinapi vacsora vagy a hotel recepciósával folytatott passzív agresszív beszélgetés egy meg nem erősített szobafoglalásról. A művi vetélés hozadékát végül szembesíti a nézővel, s bár a látvány felkavaró, a sokk egyenértékű az odáig vezető úttal. A zárlatban Otilia áttör a negyedik falon, ezzel tudatosítva, hogy a 206-os szobában történtek életre szóló traumát okoztak a két lánynak, a nézőnek pedig egy olyan filmélményt, ami órákig képes görcsben tartani az ember gyomrát. (Kolumbán Karola)
12. A sötét lovag (Christopher Nolan, 2008)
A sötét lovag-trilógia címadó középső része – a pszichés kihívásokkal szembesítő előzményével és a társadalmi konfliktusokat tárgyaló folytatásával szemben – morális alapokra helyezi az ismert szuperhősmítoszt. A film nemcsak az író-rendező Christopher Nolant emelte sztárstátuszba, hanem a kortárs szuperhősfilm-trend egyik alapkövévé is vált. Batman valóságközeli kalandja Michael Mann stílusát idéző, kékes-szürke akció-thrillerként ágyazott meg a 2000-es évek sötét és realisztikus közönségfilmjeinek, miközben
máig aktuális portrét kínál a terrorizmus és a megfigyelő állam hasonlóan elnyomó működéséről.
A 2001. szeptember 11-e utáni világban a denevérembernek már a hagyományos bűnszervezeteken túl egy káoszt teremtő arctalan ellenféllel kell megküzdenie a Joker képében, aki szokatlan módszereivel és kiismerhetetlen motivációival az igaz hősöket is önvizsgálatra készteti.
A morális kihívások pedig rendre túlnőnek az érzelmi befolyásoltságuk miatt elbukó protagonistákon. A korábban az igazság bajnokaként fellépő ügyész, Harvey Dent kétarcú politikussá, míg a rend helyreállításán fáradozó Batman egy eszközeivel visszaélő önbíráskodóvá válik az események hatására. „Vagy meghalsz hősként, vagy megéred, hogy bűnözővé válsz!” – tartja a film elhíresült idézete. Hiszen a hatalom birtoklásának egészségtelen kihívása egyaránt érinti a törvény mindkét oldalán állókat, a terrorizmus természetét megszemélyesítő Joker ereje pedig éppen abban rejlik, ahogy önmaguk ellen fordítja a különböző szervek működését. Így A sötét lovag formabontó szuperhősfilmjében a hősnek végül el kell buknia, hogy később felemelkedhessen. (Lubianker Dávid)
11. A család kicsi kincse (Valerie Faris – Jonathan Dayton, 2006)
Húsz év filmgyártásnak független darabjai számára is kellett egy minta, hogy miként lehet ezt jól csinálni. Hogy ezzel sokan éltek és visszaéltek, nem A család kicsi kincse hibája: hogy furcsa, de szerethető figurákat sorakoztatott fel, akiket másodvonalbeli, jellemzően karakterszínészek alakítottak – némelyik aztán az A-ligába is bekerült. Itt minden a família összetételén és kémiáján állt, ami tökéletességgé forrt össze. A diszfunkcionalitásában önmagát megtaláló család története katartikus, mert a legnagyobb közös osztójuk, az ártatlanságában, őszinteségében és pocakosságában szerethető Olive miatt áldoz mindenki egy kicsit saját személyes nyűgjéből és kényelméből. Ez még az öngyilkossági kísérletből gyógyuló, depressziós nagybácsit, a drogos nagypapát, a szótlansági fogadalommal élő emós tesót, a neurotikus anyukát és az önbizalomtréner fatert is össze tudja hozni.
Dayton és Faris filmjének bája abban keresendő, hogy nem lehet levenni a szemünket ezekről az emberekről, az ő interakcióikról, valamint arról az „underdog-történetről”, hogy egy nem hagyományosan elbűvölő lány vajon mit tud alakítani egy gyerekszépségversenyen. Főleg egy olyan nyomasztásban, amit az apja szolgáltat a sikermantráival. A történet bizonyos szempontból az apa karakterfejlődésén múlik, ahogy az amerikai álom klasszikus és hazug sugalmait maga mögött hagyva fókuszál a lánya lelki fejlődésére, és ezáltal elkezdi begyógyítani a család sebeit. Szép, katartikus, rendkívül vicces, és valahogy az összes színész a neki legmegfelelőbb szerepet kapta benne, így nem csoda, hogy 150%-osan meghálálják a lehetőséget. (Szécsényi Dániel)
10. Whiplash (Damien Chazelle, 2014)
Nem túlzás azt állítani, hogy a korábbi rövidfilmjét egészestéssé alakító Damien Chazelle-t a Whiplash tette fel a térképre. A zenét középpontba állító, de már-már sportfilmként működő alkotás eszméletlen nyerssége friss és új hangot hozott a rendezői szcénába, megalapozva Chazelle későbbi darabjait is. A Miles Teller és J.K. Simmons mesterien megírt, eljátszott és fényképezett kettősével a Whiplash arra keresi a választ, hol van a „teher alatt nő a pálma” határa. Tényleg minden zseni mögött álljon egy kegyetlen mentor, aki mindenen túlmegy, hogy a legjobbat hozza ki mentoráltjából? Hiába a jazz közege, a Whisplash egyetemessége megkérdőjelezhetetlen.
A jazz kaotikus harmoniája uralja a hangot, állandó feszültséget teremtve, miközben a dob és a dobolás szinte önálló szereplőkké lépnek elő, ahogy szemünk láttára hozza ki Simmons zsarnoki karaktere a maximumot Teller egyébként is maximalista figurájából. A színész egyébként lehengerlően jó, és nem csak azért, mert az őrületes dobolás szinte egészét ő maga csinálja. Ha valami azonban tényleg beleég a filmes emlékezetünkbe, az a zárófelvonás. Az utolsó 10 perces dobszámban egy egész filmre elegendő dráma szorul, ahogy a két karakter egymás iránti dühe, majd elfogadása, majd elismerése a képernyőre ül. Hogy aztán összemosolyogjanak, hiszen ha vér, veríték és könnyek árán is, de eljutottak oda, ahova mindketten akartak. (Kajdi Júlia)
9. Erőszakik (Martin McDonagh, 2008)
Martin McDonagh filmje rajongók tömkelegének tette fel a térképre a festői szépségű apró belga városkát, Bruges-t. Az ékszerdoboz-helyszín pedig nem is állhatna nagyobb kontrasztban a cselekménnyel – legalább is első ránézésre. Ebben a történelmet, vallást, kultúrát és építészetet egyszerre ünneplő varázslatos turistaparadicsomban találunk ugyanis két bérgyilkost, akik éppen bujkálnak, és arra várnak, hogy felettesük, Harry kapcsolatba lépjen velük.
Colin Farrell morcos, mindent lefitymáló és semmi iránt sem érdeklődő figurája eszméletlenül vicces ellenpárja Brendan Gleeson lelkes és minden iránt nagyon is érdeklődő karakterének. A két színész kémiája egyeneses páratlan, ahogy a képeslapra illő apró utcákon és csatornátok veszekszik végig a napokat, hogy aztán a film lassan bontkozó központi eleme összehozza őket. Hiszen hiába a humor, valamint a szinte idegenvezetőként működő kamera és filmzene, az Erőszakik – borzalmas magyar cím ide vagy oda – jóval többre vállalkozik annál, mint hogy amolyan karakter-fókuszú kamaradarabként szórakoztassa a közönséget kihozva a két színészből tényleg a legtöbbet.
A film olyan témákat boncolgat, mint a hit, a halandóság, a bűntudat és a bűnbánat, valamint az elviselhetetlen súlya annak, ha hibázunk. Morális kérdéseket vet fel, de eközben nem felejt el minden sarkon megnevettetni. Sőt, még egy romantikus szál is belefér ebbe a végtelenül hangulatos, melankolikus és minden értelemben gyönyörű alkotásba. Arról nem beszélve, hogy ha nincs Erőszakik, valószínűleg nincs A sziget szellemei se. (Kajdi Júlia)
8. Babylon (Damien Chazelle, 2022)
A 2020-as évekre kicsit sok lett a mozi varázsát éltető produkciókból, amik Hollywood egykori nagyságát, a filmszínházak immerzív szerepét voltak hivatottak hirdetni. Olyan filmek mellett, mint a Volt egyszer egy… Hollywood, A Fabelman család, valamint A fény birodalma, üdítően lógott ki a Babylon, amely
üstökösként jelent meg és bosszantotta fel az amerikai nézőket, hogy aztán Európában megkerülhetetlen instant klasszikusként emlegessék.
Ehhez az kellett, hogy a filmiparnak is megadják azt, amit A Wall Street farkasa a brókercégekkel tett: egy háromórás, féktelenül szórakoztató, de nagyon súlyos szembenézést.
Damien Chazelle projektje a néma- és hangosfilmek történelmi időszakát bemutató darab, de így még azelőtt nemigen láthattuk ezt a kort, annak minden magasztossága nélkül. Kimerítő az, ahogy zajlott a partizás, a forgatások kaotikussága, a fel- és leívelő színészi karrierek, a biztosból a bizonytalanságba való átváltás. Ezt különböző testnedvek is bizonyítják: az elefánt híg ürülékétől a női vizeleten, az ondón, a hányáson át egészen a vérig jutunk el benne. A Babylon megmutatja, milyen volt anno Hollywood, cukormáz nélkül: súlyos, életeket és idegrendszert nem kímélő, feslett, tragikus, sorsok felemelője és elrontója – de élő bizonyítékai a fennmaradó alkotások, amelyek évtizedek kultúráját határozták meg, és ami miatt Chazelle, miután megvonja a mérleget, azt mondja, megérte. A Babylon emiatt valódi ünnepet jelent a filmrajongók számára, miközben emlékeztetőül is szolgál, hogy ne dőljünk be az egysíkú és romantikus ábrázolásoknak, hisz úgy is lehet szép valami, ha ismerjük a sötét oldalát. (Szécsényi Dániel)
7. Csillagok között (Christopher Nolan, 2014)
Hatalmas mű. Intellektuális teljesítmény: kiáltás a szellemi sötétség ellen. Monumentális dráma: az emberség próbája szélsőséges körülmények között. Vizuális élmény. És műfaji ritkaság: egy optimista, humanista sci-fi. Elsősorban persze az ember természetéről szól, erejéről és esendőségéről, képességeiről hallatlan helyzetekben – mint minden valamirevaló spekulatív fikció. Nolannél a csillagok közé nem képregény-hősök repülnek, hanem valóságos homo sapiensek. De az utazás! Az maga az optimizmus. A Csillagok között visszahozza a derűlátást a science fictionbe.
Kétfajta métely is terjed a világban, és a film mindkettővel csatába száll. Az egyik a borús jövő képzete, a túl népszerű disztópia. Szó se róla, a Csillagok között is egy pusztuló Földről való menekvésről szól, de ez a menekvés csoda, a bátorság diadala, a korai felfedezők szelleme a csillagok között újjászületve. A hit, hogy van tovább!
A másik a sötét babonaság. Hogy nem volt holdraszállás. Hogy semmi dolgunk a csillagok között. A földhözragadtság.
Nolan egész filmje kiáltás a szellemi posvány ellen.
„Óda az emberi űrrepüléshez” – mondta Nolan; ott is fénylik benne a NASA emblémája, és minden rakéta, robot, űrruha, minden megviselt folyosó, minden lélegzetelállító, messzi táj, a fagyott felhőktől a fekete lyukig, és legfőképpen minden emberi áldozat arra akar serkenteni: nézz föl! Sic itur ad astra: hőstettekkel lehet eljutni a csillagokig! Minden film, ami serkenti a fölfelé tekintés vágyát, maga is hőstett. (Havasmezői Gergely)
6. Nem vénnek való vidék (Ethan Coen – Joel Coen, 2007)
Láttunk már példát arra, amikor egy közönségbarátnak elkönyvelt filmrendező váratlanul egy olyan komoly, fajsúlyos alkotást tesz le, ami egy csapásra új megvilágításba tudja tenni a karrierjét. Főleg, ha még Oscart is nyerhet vele. De a Coen testvérek és a Nem vénnek való vidék esetében ennél sokkal többről van szó. A kritikai reklámszövegű „legsötétebb”, „legkomolyabb”, „életmű-csúcs” jelzők is szinte másodlagosak, még akkor is, ha ezek mind igazak. Cormac McCarthy 2005-ös regényének nagyvászonra vitele is félig lett volna sikeres, ha végig csak az a pattanásig feszült, mesterien rendezett és kíméletlenül brutális hajszathriller lenne, aminek első látásra tűnik.
Mert ez a texasi sivatagi síkságon végigtomboló hulláma a halálnak csak részben szól a Josh Brolin által alakított Llewelyn Moss-ról és arról a kétmillió dolláros drogpénzről, amit meglovasít. A McCarthy könyveik soraiban megbúvó már-már mitikus, balladai szintre emelt illusztrálása az emberi társadalom ösztöneiről és annak gyilkos körforgásáról, ez az, ami szinte lehetetlen mozgóképre átvinni, de Ethan és Joel Coen csodával határos módon mégis át tudták lépni ezt a küszöböt. A posztmodern western művészi újrakalibrálása a Nem vénnek való vidék, ahol van préri, város, lopott arany, tűzpárbaj, de minden kioltott élet az erőszak értelmetlenségének felkiáltójele. Mindezek közepén áll Javier Bardem lámpafrizurás bérgyilkosa, Anton Chigurh, a végzet démona, aki filozófiai vita szintjére képes vinni a döntést élet és halál között. A törvény öreg őre (Tommy Lee Jones) pedig ott áll a jobbszélen, tehetetlenül, értetlenül nézve ezt a világot, ahol már semminek sincs értelme.
A Nem vénnek való vidék az a film, aminek fényét és sötét erejét csak még erősebben aláhúzta az elmúlt húsz év és annak kaotikussága, az általánossá vált rossz közérzet, melynek mintha előjele lett volna ez a film. Egy igazi amerikai klasszikus, amihez hasonló azóta se nagyon született. (Szabó Kristóf)
5. Vérző olaj (Paul Thomas Anderson, 2007)
A vadnyugat gazdag ígéretekkel kecsegtetett. Erre pedig jöttek a telepesek. A telepesekkel együtt pedig érkezett valami, ami csakis vérben úszva él meg. Kapzsiság ennek a lénynek a neve. Legalábbis számos rendező erről mesélt a westernnel, ahogy ezt 2007-ben Paul Thomas Anderson is megtette. Bár a Vérző olaj igazán csak a vadnyugati helyszínt tekintve western. A főszereplő, Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) olajmágnás adoptált fiával kutatja a vad nyugaton az olajlelőhelyeket. Végül egy fiatal férfi (Paul Dano) felajánlja neki a családi farmjukat, azonban vallásos ikertestvére talán gondot jelenthet… Mégis, főszereplőnknek nincsen tipikus ellenfele, helyette saját kapzsiságával kellene megküzdenie. Csakhogy végül ezt sem teszi meg.
Paul Thomas Anderson filmdrámájában (tényleg meggyújtott) olajtornyok lángolnak, miközben a szerepeit gondosan megválogató Daniel Day-Lewis sötét olajban gázol, a pályakezdő Paul Dano pedig torka szakadtából ígéri a megváltást. A sok konfliktus és akció ellenére a cselekmény viszont egy szűk mederben, passzívan csordogál egész végig. Hiszen a Vérző olajban Daniel Day-Lewis, minden tette ellenére, valahogy a kapzsiság magatehetetlen elszenvedője. Olyan főszereplő, aki a mértéktelen fúrással nem csak a földet, vagy a körülötte lévő embereket, hanem a saját lelkét is kivéreztette. (Arnhoffer Emília)
4. Becstelen brigantyk (Quentin Tarantino, 2009)
A nyolcvanas évek végén megjelent egy rendező, akiről akkor még senki nem sejtette, hogy hamarosan kultikus státuszba kerül. 1994-ben azonban megalkotta a Ponyvaregényt, amely nemcsak John Travolta hatalmas visszatérését hozta el, hanem a filmtörténet egyik legnagyobb hatású alkotásává is vált: egyszerre aratott óriási közönségsikert és rengette meg alapjaiban a filmes történetmesélést. Ezt követően Quentin Tarantino minden filmje eseményszámba ment – 2012-es a Django elszabadul ismét Oscar-díjat hozott a saját filmjeit forgatókönyvíróként is jegyző direktornak, nálunk azonban mégis a Becstelen brigantyk lett a befutó, amely nemcsak a rendező egyik legszórakoztatóbb alkotása, de fontos mérföldkő az életművében is.
Ez ugyanis az első Tarantino film, melyben átírja a történelmet, és – csakúgy, ahogy a Django elszabadulban és Volt egyszer egy… Hollywoodban is – nem azt kérdezi, mi történt, hanem hogy minek kellett volna. A megszállt Franciaországban Shosanna (Mélanie Laurent) szemtanúja lesz, ahogy a német Hans Landa (a brilliáns Christoph Waltz, akinek a szerep nemcsak Oscar-díjat, de nemzetközi karriert is hozott) ezredes lemészároltatja a családját. A lány új személyazonosságot vesz fel, és Párizsban kezd mozit üzemeltetni. A német vezetés pont ezt a mozit szemeli ki egy új propagandafilm premierjére, melyen a Führer és a többi vezető is megjelenik. Miközben Shosanna merényletre készül, Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) zsidó katonákból álló csapata is akcióba lendül, hogy a helyzetet kihasználja.
Ebben a filmben minden benne van, amiért imádjuk Tarantinót. A szinte akcióvá váló dialógusok, a mesteri feszültségteremtés, a legendás antagonista, a műfajok játékos keverése és a jellegzetes humor már önmagukban is a rendező legjobbjai közé emelnék a Becstelen brigantykat, a mozi szerelmeseiként azonban igazán Tarantino a hetedik művészet előtti tisztelgését értékeljük. A fináléban maga a film válik fegyverré: a cellulóz szó szerint változtatja meg a történelmet. Kevés film ünnepli ilyen látványosan a mozi erejét. (Molnár Kata Orsolya)
3. Kaliforniai álom (Damien Chazelle, 2016)
Egy személyes vallomással kezdeném ezt az írást: több ezer filmmel a hátam mögött nagyon ritkán érzem már azt, hogy a mozi csodája magával ragadna. Akadnak filmek, amelyek lenyűgöznek, amelyeket sokszor újranézek, de a Kaliforniai álom azonnal a zsigereimig hatolt, és
már az első félórában zokogtam – méghozzá a gyönyörűségtől.
Mia, a feltörekvő, fiatal színésznő (a játékáért Oscar-díjat nyert Emma Stone) és Sebastian, a szépreményű jazz-zongorista (Ryan Gosling) Los Angelesben kergeti az álmait. Mia meghallgatásokra jár, Seb pedig a klasszikus jazzt szeretné újra divatba hozni. Amikor egymásba szeretnek, vállvetve segítik egymást az úton, a sikerért azonban keményen meg kell küzdeni, és eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandóak feláldozni az álmaikért…
Damien Chazelle már a Whiplash-sel feltette magát Hollywood térképére: nem lehetett nem felfigyelni kivételes tehetségére. A Kaliforniai álommal azonban még ennél is tovább jutott: megmelengette a szívünket is, hiszen egyértelművé tette, ő legalább annyira a mozi rajongója, mint mi vagyunk. A La La Land igazi szerelmeslevél a klasszikus hollywoodi musicalekhez: a film látványvilága, színei, kameramozgása és koreográfiái nyíltan idézik az ötvenes-hatvanas évek musicaljeit, miközben a történet modern problémákkal és mai karakterekkel egyértelműen a 21. század emberéhez szól. Chazelle ráadásul forgatókönyvíróként még azt is meg meri kockáztatni, hogy nem ad hagyományos happy endet hőseinek. (Molnár Kata Orsolya)
2. Élősködők (Bong Joon-ho, 2019)
Egy filmes korszak vagy trend pontos kezdetét sokszor nehéz meghatározni. Ugyanez mondható el a kortárs mozit elárasztó, eat the rich témájú társadalmi szatírákról is. Bong Joon-ho Élősködőkje ugyanakkor ha nem is első darabja, mindenesetre egyik legkiemelkedőbb alkotása ennek a felső tízezret kifigurázó hullámnak. Ez a dél-koreai thriller-vígjáték két családdal állítja szembe a társadalmi osztályok végleteit: a mélyszegénységben élő Kim család legidősebb lánya hamis személyazonossággal szerez munkát a gazdag Park háztartásban. A fiatal nő végül ravasz átverésekkel eléri, hogy rokonai is hasonlóan jól fizető állásokhoz jussanak, miközben az emelkedés helyett egyre mélyebbre merülnek saját hazugságaikban.
Bong filmje rengeteg olyan elemet tartalmaz, amelyeknek köszönhetően összesen 180 díjat nyert. Finom, de hatásos szimbolikája a szegény Kim családot egy pincelakásba zárja, ahonnan szó szerint a föld mélyéről igyekeznek beszivárogni a magaslatra épített Park-villába. A Kimék és Parkék közötti társadalmi szakadékot sokan Észak- és Dél-Korea viszonyának allegóriájaként értelmezik. Mindeközben a hangnem játszi könnyedséggel a thriller és a vígjáték, sőt van, hogy a horror között ugrándozik. Az Élősködők valamiért mégsem veszik el a többi eat the rich mottójú alkotás között. Ugyanis ahelyett, hogy csak a gazdagok kritizálására koncentrálna, mindegyik osztályt ugyanúgy a tettek és következmények rendszere alá vonja. Bong Joon-ho így szemtelenül mutatja meg, nemcsak a jómódúak az alul maradottakon, hanem néha mindannyian élősködünk egymáson. (Arnhoffer Emília)
1. Mad Max: A harag útja (George Miller, 2015)
Hogy kinek mi a kedvenc és első helyezett az mindig személyes, szubjektív élményeken alapuló döntés lesz, de ha egy filmet több tucat olyan listán lát dobogós helyen, ami az elmúlt évtized(ek) legrangosabb teljesítményeit kívánja felsorolni a hetedik művészetből, akkor annak lehet jogalapja.
A Filmtekercs szerkesztőségén belül is nagyon különböző ízlésvilágok kiválasztottjai kerültek be ebbe a listába, de vannak olyan keresztmetszetek, amik közösek nemcsak nálunk, de sok millió emberrel együtt is.
A Mad Max: A harag útja pontosan közéjük tartozik. Az a fajta összművészeti alkotás, aminek sodró ereje az átlagközönséget, a kultikus filmszéria fanatikus hívőit, kritikusokat és mindenki mást egyetlen lelkes rajongótáborrá tudott kovácsolni. Mert alapvetően mire vágyunk egy filmtől? Izgalom, dráma, feszültség, düh, magasan verő szivek, egy másik fantasztikus világba tett utazás, olyan dolgokat látni, amiket máshol sose lehet. Ezt mind megadja A harag útja, és még többet is.
George Miller 1981-ben olyan szintre vitte az akciófilmeket és a posztapokaliptikus zsánert, amit utána csak követni lehetett, felülmúlni nem nagyon. 34 évvel később ugyanezt a mutatványt újra megtette, a saját öntörvényű szabályai szerint. A Mad Max 2–höz hasonlóan A harag útját is lehet autósüldözések láncolataként kezelni, de ez a film sokkal inkább egy maximalista vizualitású eposzi költemény az emberi túlélés és kitartás diadaláról. Arról, hogy elpusztíthatjuk a világot, de azt a köteléket, ami két embert (vagy többet is) összeköt, a reményt sose.
Párját ritkító képi világ, lélegzetelállító kaszkadőrszekvenciák, tornádóként dübörgő filmzene, tőmondatokba minden érzelmet belevivő, fizikai állóképességüket meghaladó színészek, mindezeket a legharmónikusabb egységbe foglalja Miller hiperaktív, mégis sebészién pontos rendezése, ami Tom Hardy, Charlize Theron és a sivatag fenegyerekeinek Wagner-i szintre fokozott összecsapásába nem szimplán profi történetmesélést visz. Hanem szerzői víziót. Ész, erő, látvány, hangulat, lélek és tiszta érzelem. Mindez egy filmben mindenkinek tökéletes közös nevező. Ezért választottuk meg a Mad Max: A harag útját a legjobb filmnek, amit az elmúlt 20 évben láttunk. (Szabó Kristóf)