Ezek a színészek nem féltek attól, hogy túltolják karaktereiket, de kiderült, hogy a filmnek pont erre volt szüksége.
Nem lepődnénk meg, ha anno még a moziból távozó nézők is távoltartási végzésért folyamodtak volna Dennis Hopper ellen a Kék bársony megtekintése után. David Lynch meghatározó filmjének extrém pszichoszexuális zavarokkal küzdő, bántalmazó főgonosza úgy robbant be a kollektív tudatalattinkba, hogy azon negyven évvel később se tettük teljesen túl magunkat. A fenyegető karakter már a bemutatkozó jelenetében is filmtörténeti jelentőségű sokkban részesítette a nézőket, akik a sztori végére már bárkinek szívesen szurkoltak volna, hogy eltegye láb alól ezt a közveszélyes őrültet. Hopper nevéhez számtalan legendás alakítás fűződik, de ilyen félelmetes sehol máshol nem volt.
No igen, némi eufemizmussal még Kevin Costner akcentusát is nevezhetnénk extrémnek a Robin Hood 1991-es feldolgozásában, de a színész bakijai elhalványulnak amellett az őrület mellett, amit a legendás Alan Rickman hoz a főgonosz sheriff szerepében. A színészen paradox módon az látszik, hogy egyáltalán nem veszi komolyan ezt a filmet, viszont mégis apait-anyait belead abba, hogy egy igazán emlékezetes, szinte rajzfilmes főgonoszt csináljon az ördögi sheriffből, aki egy ponton még a karácsonyt is betiltja Nottinghamben. A karakter nemcsak egy rohadék, hanem elképesztően élvezi is azt, hogy egy rohadék lehet, Rickman pedig szemlátomást azt, hogy eljátszhatja őt. Egy kisebb színész kezei között valószínűleg csak simán idegesítő és nevetséges lett volna a szereplő, Rickman azonban gondoskodott arról, hogy minden egyes jelenetében ellopja a show-t.
Luc Besson ikonikus modern tündérmeséjéhez ikonikus főgonosz is dukált, a francia rendező választása pedig nem másra esett, mint a mindig tökéletes Gary Oldmanre, aki elképesztően érezte, mitől lehet még emlékezetesebb és sátánibb Stansfield karaktere a bérgyilkosos sztoriban. A korrupt, drogos zsarut alakító brit legenda csak úgy lubickol a szerepében. Túltolt gesztusai és féktelen ripacskodása tökéletesen találják meg a helyüket a történetben, Léon és Matilda sérült párosát pedig okosan ellenpontozza az abszolút szociopata szereplő folyamatos fenyegetése. És ha mindez nem lenne elég, a karakter a végén még a filmtörténet egyik legjobb haláljelenetét is megkapta.
A Michael Mann rendezésében készült Szemtől szemben akkor is egy zseniális thriller lenne, ha nem eresztették volna össze benne Al Pacinót és Robert De Nirót, akik egy rendőr és egy rabló szerepeiben feszülnek egymásnak. Mindkét alakítás elképesztően jó, ám Pacino az, aki a főhős szerepében néha szinte állati üzemmódba kapcsolva lopja el a jeleneteket, miközben úgy üldözi a bűnt, ahogy azt senki más nem tudja. A veterán színész elképesztően jól ért ahhoz, hogy a kellő pillanatokban úgy tolja fel 11-es fokozatra az intenzitását, hogy az egyszerre legyen szórakoztató, és illő a filmbe. A Szemtől szemben-ben pedig teret kap arra, hogy csúcsra járassa az efféle játékot, aminek csak örülni tudunk.
Daniel Day Lewis életében egyetlen egy rossz alakítást sem tett le az asztalra: a színész mindig pontosan tudta, miféle játékra van szüksége egy adott filmnek, és kockáztatni sem volt rest. Éppen ezért Martin Scorsese történelmi gengszterfilmjének főgonoszát egy színes, teátrális pofaként jelenítette meg, aki nemhogy kilógott a korabéli New York őrületes világából, épphogy ő határozta meg azt. A csapongó, főként fenyegetésekkel kommunikáló főgonosz tökéletesen ellenpontozta Leonardo Dicaprio mély lelki világú, folyamatosan vívódó főhősét, és a két és fél órás játékidő alatt ellátta a filmet a kellő feszültséggel is. Picit sajnáljuk, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor Scorsese együtt dolgozott korunk egyik legjobb színészével, de szerencsére még egyikőjüknek sem késő a közös újrázás.
Nem verték nagy dobra az alkotók a Trópusi vihar bemutatása előtti időszakban, hogy a filmben Tom Cruise élete legviccesebb bohóckodását fogja leművelni. A legendásan jóképű akciósztár egy pocakos, szőrös, kopaszodó hollywoodi producerként lopta el Ben Stiller akcióvígjátékának jeleneteit. Cruise fék nélkül, üvöltözve próbálja megoldani a bajba jutott filmprodukció egyre vadabb nehézségeit, miközben a Matthew McConaughey által játszott ügynököt is teljesen kikészíti. A Trópusi vihar még annál is jobb film lett, mint amit vártunk a rendezőtől és a patinás szereplőgárdától, Cruise ökörködése pedig hab volt a tortán: bárcsak többször engedné meg magának a színész, hogy a vásznon, és ne csak a színfalak mögött bolonduljon meg!
Azt hinné az ember, legalábbis a genfi egyezmény betiltotta, hogy Nicolas Cage valaha együtt dolgozzon a zseniálisan őrült bajor rendezővel, Werner Herzoggal, aki arra tette fel az életét, hogy minél extrémebb filmeket forgasson minél extrémebb körülmények között. A két bolond végül 2009-ben talált egymásra, amikor elkészítették az 1992-es A mocskos zsaru folytatását, aminek a címén kívül semmi köze az eredetihez. Vannak benne viszont tipikus Cage-féle megőrülések, hosszú, közeli snittek mindenféle hüllőkről, breaktáncoló emberi lelkek, no meg Herzogra oly jellmező módon többé-kevésbé indokolt csirkék is. Szavakkal leírhatatlan, milyen őrületes élményt nyújt ez a film, amiben Cage olyan gyönyörűen bolond, mint talán karrierje során egyik másik alkotásban sem.
5 ikonikus alakítás, ami olyan rossz, hogy az már jó
Schwarzenegger a Batman és Robinban, Tom Hanks az Elvisben, Hayden Christensen a Star Wars-előzményfilmekben ripacskodott, de mégis szeretjük őket.
Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!