A Sopronfest pörgős koncertjei és színes programkínálata mellett az irodalom szerelmeseinek is jutott a jóból. A Líra Irodalmi Teraszon Grisnik Petra beszélgetett Spiró Györggyel, a fanyar humorú találkozón pedig azonnal dőlni kezdtek a csontvázak a szekrényből. A Kossuth-díjas író legújabb kötetei kapcsán nemcsak a XIX. századi magyar történelem átírt mítoszairól rántották le a leplet, de fény derült a nyolcvanas évek hiánygazdaságának abszurditásaira, a könyvtári lopásokra és egy súlyos nemzetközi irodalmi-politikai botrány háttértörténetére is.
A beszélgetés rögtön egy meglepő fizikai ténnyel indult: Spiró óva intette a fiatalokat a monumentális művektől.
Egészségtelen nagyregényt írni. Ha valaki írni akar, fiatalon kezdje el, pláne, ha géppel dolgozik. Kimutatták, hogy a gépíró nők fizikai terhelése pontosan olyan, mint a bányászoké. Ezt csak kemény fizikai munkás bírhatja. Írjon a fiatal inkább verset, novellát, maximum kisregényt!
A szerző tavaly megjelent kötete, a Padmaly kapcsán elmesélte, hogyan bukkant rá Táncsics Mihály alakjára, akiről korábban ő sem tudott sokat. Táncsicsnak és feleségének végtelenül tragikus élete volt, az összes gyermeküket elveszítették. Spiró elgondolkodott, hogy a korabeli szerzők – főleg a szélsőségekben gondolkodó Jókai Mór, aki ráadásul ismerte és többször meg is segítette őt pénzzel – miért nem írták meg ezt a sorsot. Arra jutott, hogy Jókai megrögzötten optimista szerző volt, és Táncsics életében semmi előremutatót, a magyarságot optimizmussal eltöltő elemet nem talált. Ez a fajta hozzáállás jellemezte az egész XIX. századi irodalmat.
Ha átcsap hozzánk a háború
Az írói folyamat nehézségei és a jelenlegi világpolitikai helyzet is szóba került. Spiró elárulta, hogy az orosz–ukrán háború kitörésekor komolyan elgondolkodott, érdemes-e egyáltalán folytatnia az írást.
Ha átcsap hozzánk a háború, nem érdemes foglalkozni vele. Egyáltalán nincs garantálva, hogy olyanok lesznek a körülmények, hogy be tudom fejezni. Senkinek nem ajánlom, hogy 76 évesen kezdjen bele egy nagyregénybe, mert nincs garancia a befejezésre, és kárba vész a munka.
A nagyregények írása ráadásul különös mentális állapotot követel meg: a szerző szerint az ember nem fejlődhet, vissza kell fognia a változásait, és konzerválnia kell egy bizonyos belső állapotot éveken át, amíg a könyv el nem készül. Ehhez pedig nem szigorúság kell, hanem idő és elmélyülés mások életében.
Grisnik Petra felvetésére, miszerint a könyvében erős demisztifikáló szándék érezhető, Spiró finomított a képen. Szerinte nincsenek igazi mítoszaink, inkább csak „kevés és lapos motívumaink”, demisztifikálni pedig amúgy is csak a szobrokat lehet. Kossuth Lajost hozta fel példaként, akit a regényében nem demisztifikálni akart, csupán a beszédeit és a tettei valós következményeit mutatta be. Például azt, hogy amikor Kossuth uralomra került, azonnal betiltotta Táncsics újságját, és anyagilag próbálta ellehetetleníteni.
Kossuth politikus volt, a többi nem annyira. A politikus egy külön emberfajta. Egyáltalán nem demisztifikálom, mert működik a regényben mint politikus. Akkoriban gyorsírók követték őt mindenhova, leírtak mindent, ami elhangzott, ezek a mai napig fent vannak a neten.
Petőfi Sándor azért nem kapott központi szerepet a műben, mert Spiró kifejezetten a Táncsics életére közvetlen hatást gyakorló embereket követte, hiszen a könyv valójában egy családregény.
A lengyel-magyar barátság mítosza
A beszélgetés egyik legizgalmasabb vonulata a szerző kerek születésnapjára, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Repedt kályhámon macska ül című naplókötethez kapcsolódott. A könyv egy rendkívül sűrű és furcsa évet ölel fel, bemutatva egy történelmi regény – a Messiások – háttérmunkálatait, valamint az azt követő hatalmas nemzetközi politikai és irodalmi botrányt, amelyben a lengyel sajtóban (Krzysztof Robert Novak által) lengyel-ellenesnek minősítették a művet. Spiró felidézte, hogyan értesült a támadásokról Bognár Róberttől, a Mozgó Világ akkori szerkesztőjétől:
Mondta, hogy benne vagy a piros csíkosban. Ez a Magyar Írók Szövetségének egy belső terjesztésű, titkos kiadványa volt, a kényes tartalmak összefoglalója, amit közönséges halandó nem olvashatott. Lengyel-ellenes cionista vagyok – ez állt benne.
Mint mesélte, a cikk szerzője azóta is él, a lengyel nácik egyik alapembere maradt, akkoriban pedig a lengyel állampárt oszlopos tagjaként jelentett a szerveknek. Érdekes módon a lengyel olvasók később rendkívül hálásak voltak Spirónak, hogy megírta a nagy témájukat, amit lengyel író azóta sem tett meg. Magyarországon viszont nem volt ekkora sikere a könyvnek. Spiró szerint ennek kulturális okai vannak.
„A magyar vallástalan irodalom, a lengyel pedig misztikus irodalom. Nem is értjük meg egymást, más a kultúra struktúrája. Azt szokták mondani: lengyel-magyar két jó barát, de nem.”
Könyvtári lopások, hiánycikkek
Grisnik Petra rámutatott, hogy a Repedt kályhámon macska ül lapjairól egy egészen új, személyes Spiró-kép rajzolódik ki. A realista szerző helyett egy 40 éves embert látunk, aki a kutatás nehézségeivel küzd a net előtti korszakban – ráadásul abban az időszakban, amikor a csernobili katasztrófa miatt joggal hitte azt, hogy mindjárt „feldobja a talpát”. E furcsa és szorongató év mindennapjaiban olyan hétköznapi dolgokról morfondírozott (és nyavalygott), hogy
„de jó lenne, ha lenne itt egy nő, akinek megmutathatnám”,
vagy hogy „milyen jó lenne, ha főznének rám”.
Bár a napló előszavában lefektetett három vezérelv miatt a szerkesztője tanácsára kihúzta a feleslegesen sértő kifejezéseket, a kötet így is tűpontos látleletet ad a korról.
Spiró elmesélte, hogy a források megszerzése elképesztő trükköket és „kis aljasságokat” igényelt. A Messiások hátlapján látható Petőfi-vonatkozású levelet például a párizsi misszionárius könyvtárban találta meg, amit a lengyelek soha nem publikáltak. Évekkel később visszament, hogy újra megnézze, de a dossziéból addigra már kilopták az eredetit – így a regény borítója maradt az egyetlen bizonyíték. Hasonló esetek Magyarországon is megtörténtek vele: rendezetlen archívumokból egész dossziékat loptak el a legfontosabb évekről. A naplót visszaolvasva a szerzőt nem a történelmi események lepték meg, hanem a korabeli szocialista hiánygazdaság valósága, ami már kikopott az emlékezetből: az, hogy
Magyarországon hiánycikk volt az írógépszalag (amit az édesanyja szerzett neki kilóra), és hogy időnként még sörhöz sem lehetett jutni.
A beszélgetés zárásaként Spiró felolvasott egy megrázó részletet a naplóból, amely az Az imposztor című drámájának tévéközvetítéséről és a színházművészet múlandóságáról szólt. A bejegyzés Major Tamás halálát és a Katona József Színház akkori zárt világát idézte fel, tele önkritikával és melankóliával.
Grisnik Petra kérdésére, hogy színházi emberként megengedheti-e magának ezt a haragot az elmúlás felett, Spiró határozott igennel felelt. Fájdalmasnak nevezi, hogy zseniális előadások tűnnek el nyomtalanul úgy, hogy még tévéfelvétel sem marad utánuk.
Ritka és megbecsülendő pillanat volt ez a mostani: jó látni, hogy a szerző ma is jó egészségnek örvend, látható, a közönség szeretete pedig töretlen irányában. A soproni beszélgetés után Spiró György még hosszan és fáradhatatlanul dedikált a rajongóknak – bizonyítva, hogy a színház és az irodalom múlandó ugyan, de a hatása nagyon is valóságos és maradandó.
(Borítókép: Spiró György 2025. július 3-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lépjen be a házasság legnagyobb dilemmájába!
A döntés az Ön kezében van!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!