Uwe Boll új filmje, a Citizen Vigilante esetében nehéz eldönteni, hogy amit látunk, provokáció, politikai pamflet, exploitation-akciófilm vagy csupán paródia? A rendező másfél órás mozgóképe egy Instagram Reels-folyam kétes élményét hozza a maga módján: dühöt adagolva és bosszúért lihegve kínál instant elégtételt problémafelvetés és történetmesélés helyett.
A világ legrosszabb filmrendezője címért koronként többen is bejelentkeztek, és a rosszfilmes kánon ma már szinte mitológia. Ed Wood 9-es terv a világűrből című opusza a közmegegyezés szerinti legendás mélypont, Tommy Wiseau The Room című játékfilmje pedig nézhetetlensége, dramaturgiai zavarossága és „eredeti” felfogású castingja miatt vált kultikus darabbá. A sort lendületesen folytatja munkásságával Uwe Boll, aki a kétezres évek elején szerzett nem éppen dicsőséges ismertséget videojáték-adaptációival – Holtak háza, Egyedül a sötétben vagy A király nevében –, amelyekben a forrásanyag többnyire csak a széteső történetmesélés, a nehezen követhető akciók és a különösen esetleges színészkezelés ürügyéül szolgált.
Boll azonban soha nem engedte el saját hírhedtségét. Időről-időre visszatér, sajátos „stílusát” szerzői védjegyként interpretálva. Ezúttal a migrációs válság, az intézményi tehetetlenség és az önbíráskodás témakörét lovagolja meg új alkotásában, főszerepben azzal az Armie Hammerrel, akinek hollywoodi karrierje a szexuális visszaélésekkel és kannibalisztikus fantáziákkal kapcsolatos botrányok után került parkolópályára. A páros együttműködése már önmagában is beszédes: egy kétes hírű rendező és egy megtépázott imázsú színész próbál visszatérni egy olyan filmmel, amely a társadalmi feszültségeket nem elemzi, hanem azonnali bosszúfantáziává sűríti.
A Citizen Vigilante főhőse a Hammer által megformált Sanders, gazdag amerikai üzletember, aki Horvátországban bárokat és hoteleket üzemeltet, meetingekre jár, bérbe adott ingatlanjait ellenőrzi.
Sanders a luxusból jöttek magabiztosságával mozog saját birodalmában, miközben önjelölt igazságosztóként lép fel. A Christopher Nolan-féle Batman-filmekkel való párhuzam nehezen kerülhető meg, itt is adott a milliomos-vigilante életforma, az elhunyt gazdag apa és anya motívuma, az örökölt vagyon, majd az igazságszolgáltatás magánkézbe vétele. Csakhogy míg Bruce Wayne kettős identitása mögött trauma, felelősségérzet és morális önkorlátozás áll, addig Boll hőse egy Temuról rendelt verzió. Státuszszimbólumokkal és luxusdíszlettel körbebástyázott fantázia-lovag, aki egy pillanatig sem vívódik erőszakos cselekedeteinek következményein, sőt, kifejezetten tetszeleg élet-halál urának pózában.
A horvátországi helyszínválasztás nagyrészt praktikus produkciós döntés volt, hisz Boll nem először dolgozott az országban: a Max Schmeling egyes részeit 2009-ben Zágrábban forgatta, később pedig Run című 2025-ös filmjét is Horvátországban, Krk szigetén készítette. Ehhez képest az első megalapozó beállításban óriási betűkkel mindössze annyit látunk, hogy „EURÓPA”. A film ezzel rögtön lemond a konkrét hely és társadalmi közeg pontosításáról, és általános fenyegetettségi térként kezeli a kontinenst. Teljesen mindegy, hogy éppen Horvátországban, Németországban vagy bármely más európai országban járunk-e. Boll számára Európa nem különböző történeti, politikai és kulturális kontextusok összessége, hanem egyetlen homogén válságtér, amelyben ugyanaz a sérelmi forgatókönyv ismétlődik.
A film körüli kommunikáció is a hetvenes évek önbíráskodó mozijainak hagyományaira próbál építeni.
Egy interjú felvezetője „a hírekből kiragadott”, nyers visszatérésként írta le a Citizen Vigilante-t az olyan klasszikusokhoz hasonlítva, mint a Bosszúvágy. Boll filmje látszólag valóban az olyan modern önbíráskodó-tematikájú filmek rokona, mint a Taxisofőr vagy éppen A megtorló, valójában azonban rendezőjét alig érdekli az a morális feszültség, amely ezt a műfajt izgalmassá teszi.
A bosszúfilmek általános alapkérdése, hogy mit tesz az emberrel, ha átlépi a törvény, az erkölcs vagy a társadalmi együttélés határait. A Vigilante-ban ez a kérdés problémaként fel sem merül. A rendszer tehetetlen vagy korrupt, a bűnözők démonizált alakok, a főhős, a daliás Sanders pedig újra és újra lesújt. Ezt a sarkított, mechanikus bosszúdramaturgiát szakítják meg hősünk féligazságokat puffogtató, valódi szélsőjobboldali influencereket megidéző módon, saját kamerájának előadott moralizálásai népességcseréről, s egyéb meglátásokról. Más esetben főszereplőnk buszon utazva tart rögtönzött szemináriumot fiatalkorú bűnözőknek, kvázi politikai gyorstalpalóvá alakítva az akciófilmet. Ezek az epizódok úgy törik meg a cselekményt, ahogy egy történelmi dokumentumfilm dramatizált jeleneteit a szakértői megszólalások szakítják félbe, csak ez esetben nincs hiteles szakértői nézőpont,
a főhős egyoldalú indulati kommentárját és önigazoló ideológiai okoskodását halljuk, látjuk.
Hammer karakterének talán egyetlen érdemi ellenpontja az erősen balkáni akcentussal beszélő Henry, az Interpol regionális rendőrfőnöke, akit a görög származású Costas Mandylor alakít. Feladata mindenáron elkapni Sanderst, a film azonban kezdettől sejteti, hogy kettejük konfliktusa inkább látszólagos, mint valódi. A nyomozás működésképtelensége mindezt még komikusabbá teszi. Sanders a gyilkosságai után szinte minden elképzelhető nyomot hátrahagy: kesztyű nélkül dolgozik, puszta kézzel nyúl fegyverekhez, tárgyakhoz és az áldozatokhoz, videóüzeneteket rögzít alig leplezett arccal és felismerhető hanggal, vagyis a valóságban bármelyik európai ország rendőrsége legfeljebb egy nap alatt azonosítaná. Persze Henry maga is szinte oktatófilmes komolysággal hangoztatja az európai törvény és rend szolgálatának fontosságát, vagyis ugyanannak a rendpárti világképnek az intézményesített oldalát képviseli, amelyet Sanders magán-bosszúhadjáratával fenntartani kíván. A film egy lebutított és kifordított Gordon felügyelő – Batman viszonyt modellez, morális ambivalencia helyett ideológiai egyetértésre alapozva.
A néző, ahogy erre fentebb már céloztam, valószínűleg nehezen dönti el, hogy propagandafilmet vagy paródiát néz.
Az egyik legabszurdabb akcióban Sanders egy acélfal mögül, két AK-47-sel egy egész kommandós egységgel végez, amely alakulat tagjai tornasorban várják a lelövetést. A jelenet elvileg a hős taktikai fölényét és félelmetességét hivatott demonstrálni, a megvalósult cselekményrészlet azonban inkább egy rosszul koreografált videójáték céllövöldéjét idézi meg. Boll sokkolni óhajt, de provokációja komédiába csúszik át, s ez a film során nem egy alkalommal fordul elő. A példaként felhozott mozzanatban a kommandósok nem ellenfelek, csupán kiszolgáltatott célpontok, de a veszélyhelyzet sem indokolt dramaturgiai tényező, hanem ürügy a következő mészárlásra.
Hasonlóan beszédes az erőszakábrázolás is. A lassításban szétrobbanó fejek, az emberi testek indokolatlanul hosszan mutatott roncsolódása sem kelt sokkhatást, inkább valamiféle werkfilmes trükkbemutatóként működik. Mintha a film nem a jelenet drámai következményére, hanem a kivitelezett effekt megvalósítására lenne büszke. Az avatatlan – ha még van olyan? – nézőnek szánt, „lám, ezt is meg tudjuk csinálni”-típusú attrakció így rendre kioltja a brutalitás súlyát, és a filmet a komolyan vehető társadalmi dühdráma helyett egy ügyetlen exploitation-bemutató irányába tolja el.
A Vigilante akkor a legárulkodóbb, amikor megpróbálja szimpatikussá tenni főhősét.
A film egyik jelenetében irodájának ügyvezetője tájékoztatja Sanderst, hogy az adóhatóság vizsgálja ingatlanjait, és szabálytalan elszámolás esetén akár el is kobozhatják az épületeket, hogy migránsokat költöztessenek oda, ingyen. A hős reakciója a film logikájához hűen természetesen ekkor sem az önvizsgálat, hanem az azonnali ellenállás, valamint a karakter jelleméből eredően a menekültek megsarcolása. A különösebb hatalommal és így döntési helyzettel sem bíró alsó- és középosztálybeli európai néző számára ez az attitűd akár vonzó is lehet, hisz egyfajta mintát mutat fel Sanders karakterével, aki nem elszenvedője, hanem ura a rendszernek, és aki végre kimondja, sőt erővel érvényesíti azt, amit mások legfeljebb kommentekben fogalmaznak meg, többnyire név nélkül.
Álságos ideológiai üzenete miatt a Citizen Vigilante nem egyszerűen a rossz akciófilmek egyike, hanem kifejezetten kortünetértékű mozgóképes termék. Boll nem a migrációs válság politikai, gazdasági vagy erkölcsi összetettségét szándékozik megérteni szélsőséges személyiségű főhőse aspektusából, hanem azt a frusztrációs energiát használja fel kétfenekű kommunikációjához, amely Európa több pontján is látványosan jelen van. Indulati nyersanyagát ebből meríti, s filmje nem azt kérdezi, hogyan jutottunk idáig, milyen intézményi, társadalmi vagy kulturális konfliktusok állnak a valóban sok kérdést felvető helyzet háttérében, hanem azt állítja, ha elhibázott döntéseivel a rendszer cserben hagyott, jöhet a magánbosszú, a jogszerűséget felülíró önbíráskodás, a szemet szemért ősi törvénye.
A végefőcím utáni ajánlás is ezt erősíti.
Boll kiírja, hogy művét annak a sokezer megerőszakolt európai áldozatnak ajánlja, akiket szerinte cserbenhagyott a rendszer. Ez a gesztus első pillantásra komolyságot és morális igazolást biztosít a látottaknak, valójában azonban a film propagandisztikus küldetését húzza alá. A Citizen Vigilante nem azért kidolgozatlan, nem azért fércműszerű, mert készítői nem ismerik a klasszikus történetmesélés fogásait, hanem mert létrehozóik magát a történetet helyettesítik mozgóképes kiáltványukban az elégtétel mechanikájával. A jelenetek csupán díszletei a jogosnak sugallt megtorlási missziónak.
A Variety beszámolója szerint a Citizen Vigilante egy hírhedt, 2016-os hamburgi csoportos nemi erőszak ügyéből meríti inspirációját, amelynek áldozata egy 14 éves lány volt, s amely bűntény elkövetői csupán felfüggesztett büntetést kaptak. Ám Boll nem az ügy társadalmi, jogi vagy intézményi hibáit, tehát a valós kontextust próbálja feltárni, hanem az eset indulati hatásával operál, a konkrét bűnügyre való hivatkozással pedig morális fedezetet keres és talál leegyszerűsítő álláspontjához.
A Citizen Vigilante így sem bűnthrillerként, sem társadalmi drámaként, sem akciófilmként nem érdekes.
Érdekes viszont kor/kórtünetként, mint algoritmusra húzott bosszúfantázia, amely a közösségi média radikalizált figyelemgazdaságát próbálja mozivá duzzasztani. A dramaturgia helyét a rage bait, a karakterépítés helyét a póz, a morális dilemma helyét pedig a kivégzés mint „végső megoldás” veszi át. Boll filmje valószínűleg manipulatív hitványsága ellenére éppen ezért tanulságos, hisz érzékletesen példázza, hogyan nézne ki az a játékfilm, amit a kommentmezők indulati logikája alapján a ChatGPT rendezne…
Boll „kísérletének” utóélete ebből a szempontból a valódi kultfilmek működését is megidézi, csak jóval nyugtalanítóbb politikai környezetben. Ahogyan az Amerikai história X Edward Norton által megformált Derek Vinyardjának monológjai, vagy a rövid videós platformokon szintén önálló életre kelt A góré börtönjelenetei is gyakran leválnak eredeti, kritikai kontextusukról, úgy Sanders beszédei és erőszakos akciói is könnyen fogyasztható, önmagukban terjedő részletekké válnak. Ezek a kiragadott jelenetek nem a teljes film dramaturgiai vagy morális összefüggésében kezdenek aztán működni, hanem néhány másodperces igazságpillanatokként. A véletlen nézők vagy az ideológiai elvbarátok a neten szabadon portyázó epizódokban már így azt láthatják, amire vágynak, ti. hogy a főhős „végre kimondja”, sőt, „végre megteszi” mindazt, amit a kommentmezők logikája régóta követel.
Ez a kontextusvesztés különösen veszélyes, mert a korlátlanul terjedő félmondatok, féligazságok és látványos büntetésfantáziák szinte automatikusan az online térben keringő szélsőjobboldali értelmezéseket erősítik.
A Citizen Vigilante 2026 júniusában indult útjára az Egyesült Államokban, limitált amerikai mozis és digitális forgalmazásban, majd a német korhatár-besorolás megtagadása után egy második, sokkal látványosabb online életet kapott: Elon Musk az X-en 48 órára ingyenesen elérhetővé tette a filmet. Boll állításával szemben ugyan nem klasszikus értelemben vett betiltás történt, hanem a német korhatár-besoroló testület, az FSK (Freiwillige Selbstkontrolle der Filmwirtschaft) egyszerűen nem adott korhatár-besorolást, ami gyakorlatilag ellehetetlenítette a hivatalos németországi mozis és streamingforgalmazást. Ez a különbség nem csak jogi oldalról fontos momentum, hanem a film médiatörténeti útja szempontjából talán még jelentősebb hatású, hiszen Boll üzenete így szinte ideális formában találta meg saját közegét, vagyis nem a mozi, hanem éppen a botránylogikával terhelt közösségi média immár a „természetes” megjelenési felülete, médiuma. Ennek következtében maga a film is kommentmezőként kezd működni: indulatos, leegyszerűsítő, önigazoló és mindenekelőtt megosztható.