Ne kerteljünk, Franknek nő kell.
Már ennyiből világos, mennyire nem fogjuk követni az eredeti horror-szereposztást. Nem abból, hogy Mary Shelley idegen testrészekből összefércelt szörnye társat keres, hanem, hogy a szörnyet Franknek hívják. Gyakori hiba ez, hiszen nem a szörny, hanem az őt életre keltő doki neve a Frankenstein.
Maggie Gyllenhaal bolondos-dallamos, véres-táncos, vadromantikus-kikacsintós, punkos-gengszterkedős, ja, igen, és feminista-szörnysimogatós feldolgozása azonban bátran vállalja az eltévelyedéseit. Mit vállalja, kéjesen ünnepli azokat!
Nesztek, pupákok! Ez itt egy roncsolt feldolgozás. Nálunk a szörny lesz Frank, és még csak nem is ő a főszereplő. Hanem a nő. Akit Frank annyira akar, magányát enyhítendő. A nő, aki úgy fest, mintha Joker csaja átsétált volna egy másik filmből.
De vissza oda, hogy Frank nőt akar. Hogy ki lesz az alany, arra maga Mary Shelley mutat rá állandó tartózkodási helyéről, a síron túlról. Érdekes felütés a pokol monokróm bugyrából kiszóló szerző. Még nem tudjuk, lesz-e értelme az egésznek, de mindenképpen figyelemreméltó nyitány.
Christian Bale, Jessie Buckley és Maggie Gyllenhaal
InterCom
A halott Mary némi monologizás után kiszúr magának egy élő nőt, egy macsók közt mulató macát (igen, utalás), és jól megszállja a szemünk láttára szegény párát (jaj, még egy).
Aki a pontos időre kíváncsi: odafent, az élők világában javában dúl a harmincas évek, a mozikban egymást érik a Busby Berkeley-koreografálta tánckarok, a lokálokban pedig piperkőc gengszterek mulatnak. A tommy gunt a ruhatárban hagyták.
A rég halott, de nem bomló szerző ebben a közegben talál ideális médiumra. A megszállás teljes siker, a kiszemelt nő nemcsak vonaglani kezd, de nyomban be is int a közelben étkező főgengszternek. Sorsa ezzel megpecsételődni látszik. De csak addig, míg ki nem ássák egy kedélyes újraélesztés céljából. Hogy oldódjon végre szegény Frank évszázados magánya.
Christian Bale és Jessie Buckley
InterCom
Hogy milyen buktatói vannak a társkeresés efféle módjának, arra először James Whale világított rá, midőn elkészítette saját sikeres őshorrorja folytatását, az 1935-ös Frankenstein menyasszonyát.
Elsa Lanchesternek nem jutott sok: néhány percnyi játékidő, két velőtrázó sikoly és egy villámmintás frizura. Frissen életre keltett menyasszonyként egyetlen szót sem beszélt, ám így sem hagyott kétséget afelől, hogy melyik irányba húzná Frankenstein doktor tenyeres-talpas teremtményét (Boris Karloff) a Tinderen. Hát, nem jobbra, az biztos. Lesz is ebből sértődés és halál.
Társkeresési szempontból mindenképpen jó hír, hogy Maggie Gyllenhaal vadonatúj Frankenstein-filmjében vőlegény és menyasszony rokonlelkek, s mint ilyenek hamar egymásra találnak.
A szerepek 1935 óta határozottan felcserélődtek. Ami Elsa Lanchesternek nem jutott, az Jessie Buckley szájából csak úgy ömlik: a szavak. Meg némi mélyről felköhögött sötét lötty, egy kis alvadt valami a vadócarcon.
Ami elsőbálozónak a szépségpötty, az frissen életre keltett leányzónak a hányásfolt. Az antré nem is lehetne meggyőzőbb.
Tiszta sor, ez a film nem az összecsavarozott koponyájú vőlegényé, hanem a nemkülönben szedett-vedett menyasszonyé. Sikoly helyett szóáradat van, néhány perces jelenés helyett főszerep. Szép lassan értelmet nyernek a feltörő szavak is: csatakiáltás hallható ki belőlük, programadó sikoly minden elnyomott nőtársért. Szép.
Az alázat is szép dolog, különösen egy akkora sztártól, mint Christian Bale, aki most másodhegedűs csupán. Nem tűnik úgy, mintha zavarná. Frank a tenyerén hordozza élete párját, de ez a tenyér szörnyűségekre is képes. Agyvelők loccsanak, amerre tulajdonosa megfordul, az orvostudomány még nem tart ott, hogy Frankből kioperálja Frankensteint. De ez most nem az ő show-ja, A menyasszony! Jessie Buckley filmje mindenestül. Meg persze Maggie Gyllenhaalé, a színészként sokat bizonyított alkotóé, aki nyolcvanmillió dollárt kapott a Warnertől, hogy megvalósítsa rendezői elképzeléseit.
A stúdiót épp most fogja bekebelezni egy másik, de az iparági nekrológok biztos megemlítik: volt egy korszak, röpke idő a 2020-as évek hajnalán, amikor a Warner vezetői szokatlanul nagy összegeket és viszonylag szabad kezet adtak néhány öntörvényű alkotónak. P.T. Anderson soha annyi pénzből nem gazdálkodott, mint amennyiből megcsinálta az Egyik csata a másik utánt. Ryan Coogler 16 (igen, tizenhat) Oscarra jelölt Bűnösökje sem volt olcsó mulatság, de megérte. E mini aranykorba még épp belefért Gyllenhaal is. Az elveszett lány volt az első rendezése, a második pedig rögtön egy nagy stúdiófilm. Szép.
Christian Bale és Jessie Buckley A menyasszony! című filmben
InterCom
Ahogy mondani szokás, a pénz az utolsó centig ott van a vászon, oly látványosan ott van, hogy egy darabig fel se tűnik; minden, amit Gyllenhaal mondani akar, lejátszódott az első 30-40 percben. A további kilencven csak csipkeverés. Egyetlen műsorszámból áll A menyasszony!, Buckley és Bale, Mrs. és Mr. Szörny egy gigantikus utalásrengetegben mondják és mozogják el nekünk kudarcra ítélt szerelmük történetét.
A két színésznek sikerül az, ami Joaquin Phoenixnek és Lady Gagának nem jött össze a Joker 2-ben. Szórakoztató a társaságuk, könnyen velük tartunk. Az sem kizárt, hogy érzelmeket is kiváltanak egyes nézőkből. De hogy mi történik a Menyasszonnyal és a Szörnnyel, hogyan jutnak A-ból B-be, Chicagóból New Yorkba, majd onnan ki a kukoricásba és vissza a műtőasztalra – ez mind nem bír fontos lenni.
Ahogy az sem, hogy ki és miért keresztezi az útjukat. Közülük többen is a rendezőnő családtagjai: itt van velünk az öccs, Jake Gyllenhaal és a férj, Peter Sarsgaard. Penélope Cruz és Annette Bening is biztosan jó ismerős, mi másért vállaltak volna ilyen semmilyen, jobbára kisegítő szerepeket. A szörnyszerelem köré felhúzott sztori, a felvonuló embersereg mintha csak azt szolgálná, hogy Gyllenhaal kedvére megidézze a neki kedves filmes korszakokat. Ez sem rossz elfoglaltság, filmtörténeti kurzusokon különösen.
Maggie Gyllenhaal, Peter Sarsgaard, Penélope Cruz
InterCom
Jó, hát a történetmesélés nem a film erőssége, a nőket csatasorba állító lázadás is csak egy odavetett fordulat, de amíg Buckley és Bale párosán időzik a kamera, bármit csinálnak is, nyert ügyünk van. Ha görkorcsolyázva játszanák végig a filmet, azt is el lehetne nézni. És mellettük ott van az a 80 millió dollár, amiből Gyllenhaal csinos emlékművet állít – látszólag mindennek, amit a mozgókép múltjában szeret.
Veszélyes műfaj a párás tekintetű múltba révedezés, legutóbb Damien Chazalle vérzett el ezen a pályán a csak nehezen tolerálható Babylonnal. Napestig lehetne sorolni, hogy ki és mi előtt tiszteleg Maggie Gyllenhaal, a büdzséje és az ambíciója sem kisebb, mint Chazelle-é.
És mégis, A mennyasszony! nem egy kellemetlen kudarc, épp ellenkezőleg. Egy szerethető bukta.
Egy drága játék, amit Maggie Gylleenhal kapott karácsonyra. Hogy ebben nekünk, nézőknek is van némi örömünk, az talán a versenyelőnynek is köszönhető. Szörnnyel könnyebb. Mary Shelley valamit nagyon eltalált, ahogy azt 1818 óta több kritika is kimutatta. Alighanem Mary is helyeselné Jessie Buckley szerepeltetését, aki olyan vehemenciával játssza végig ezt a szemrevaló filmtörténeti kurzust, hogy már most odaadnánk neki az Oscart. Amit márciusban minden bizonnyal el is nyer a Hamnetért.
Nyitókép: Christian Bale és Jessie Buckley A menyasszony! című filmben Fotó: InterCom