Az IDLES a kortárs brit (gitár)zene egyik legmeghatározóbb együttese, amely 2009-ben alakult Bristolban. Zenéjük elsősorban a post-punk és a punk rock hagyományaira épít, de hangzásukban a noise rock és a hardcore elemei is markánsan jelen vannak. Dalaik nyers energiája, feszült ritmusai és a frontember Joe Talbot karizmatikus előadásmódja olyan sajátos stílust teremtett, amely egyszerre agresszív és megkapóan érzelmes. Szövegeikben rendszeresen foglalkoznak olyan témákkal, mint a mentális egészség, a gyász, a toxikus maszkulinitás, a társadalmi egyenlőtlenségek vagy az empátia fontossága.
Bele a közepébe
Talboték eddig egyszer játszottak Magyarországon, a 2019-es Szigeten, ahol köszönik szépen felszántották a színpadot és a komplett fesztivál egyik, ha nem a legjobb koncertjét adták. Első önálló magyarországi fellépésüktől sem vártam kevesebbet a Budapest Parkban. Az Enola Gay névre hallgató előzenekar hasonló stílusban mozog, mint az IDLES, de dalaikban több a rap betét és a hangszerelés is kevésbé változatos. Ennek ellenére felvezetésnek tökéletes volt az ír csapat, sőt, egy szám erejéig még Talbot is csatlakozott hozzájuk.
Mire színpadra állt az IDLES, a Budapest Park háromnegyede megtelt és még Reisz Gábor filmrendezőt is ki lehetett szúrni a közönség soraiban. Este fél kilenc magasságában a bristoli brigád a húrok közé csapott és rögtön megadták az alaphangulatot. Olyan slágerekkel indítottak, mint a Never Fight a Man with a Perm, a Mother, vagy a Gift Horse, a közönség pedig méltó partnere volt az energiarobbanásnak. Az ordítós refrének berengették a helyszínt és előrevetítették, hogy másnap bizony sokan be lesznek rekedve.
Pörgő intenzitás, apróbb pihenőkkel
A pihentető When the Lights Come On után ismét rátapostak a gázpedálra és olyan dalokkal mozgatták meg a parkot, mint a The Wheel, a Mr. Motivator, vagy a 1049 Gotho, amely a személyes kedvencem, és nem lehetek elég hálás azért, hogy élőben hallhattam. A közönség végig tartotta a tempót a bandával, mindenki megtalálta a helyét. Aki akart táncolt, mások headbangeltek és persze nem maradhatott el a pogózás, vagy a wall of death sem. Joe Talbot magához képest visszafogott volt, ami nála azt jelenti, hogy ugyanúgy duzzad az energiától, ám kevesebbszer hergel, vagy fejti ki a véleményét társadalmi, esetleg aktuálpolitikai kérdésekben.
Azért néhány „free Palestine” rigmus így is összejött, illetve amikor a frontember meglátta, hogy van egy McDonald’s a Budapest Parkban, intézett pár keresetlen szót a céghez.
Ez a fricska hibátlanul ágyazott meg az I’m Scum című dalnak, amire mindenki megőrült, de hasonló hatás váltott ki a banda talán legnagyobb slágere, a Danny Nedelko is. A két gitáros, Mark Bowen és Lee Kiernan kihozták magukból a legtöbbet, többször beugrottak a tömegbe egy jó kis crowd surfingre. Adam Devonshire basszgitárja jól szólt, akárcsak Jon Beavis dobjai.
Valahogy így kell ezt
A hangosítás azért messze nem volt tökéletes, sokszor összefolytak a dallamok és az élesebb gitártémák zajosabbnak hatottak a kelleténél. Szerencsére ez nem rontotta drasztikusan az élményt, de aki nem ismerte a dalokat, könnyen elveszthette a fonalat. Lehetnék szőrszálhasogató (és kicsit vagyok is), hogy a Szigetes koncertjük anno intenzívebb volt, vagy egy tüzesebb Joe Talbot még jobbá tehette volna az estét, de az igazság az, hogy az IDLES, magához képest félgőzzel is olyan bulit csapott, amire nagyon kevesen képesek, nem csak ebben a szcénában.
A kifogástalan tracklist, a közönség és a banda közti kémia, illetve a sajátos hangulat minden hibát felülírt. Köszönjük a bristoli brigantiknak, hogy ekkora szeretettel tépik le az arcunkat, valahogy így kell ezt csinálni 2026-ban.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!