Immár hagyomány, hogy minden évben listázzuk a kedvenc sorozatainkat. Szerintünk ez volt a 20 legjobb sorozat az elmúlt egy évben!
A filmekkel ellentétben a sorozatokat nem a naptári év végén, hanem ilyenkor, az Emmy-jelölések környékén szemlézzük. Ahogy az amerikai televíziósok, mi is a 2025. június 1. és 2026. május 31. között vetített televíziós produkciók közül válogattuk ki a számunkra legkedvesebb, legszórakoztatóbb és legfontosabb darabokat, amelyeket feltétlenül érdemes pótolni.
20. IT: Welcome to Derry (HBO)
Stephen King tán legismertebb regényét 1990-ben előbb gyorsan tévére, majd nagy türelemjáték után nagyvászonra is adaptálták 2017-ben. Most pedig már arról beszélhetünk, hogy az újkori hollywoodi trendekhez igazodva univerzummá bővült. A már berendelt második szezon előtt álló IT: Welcome to Derry alaposan feje tetejére állította a Krajcáros (Bill Skarsgård) mítoszát.
Az alapvetően előzményként funkcionáló széria okosan játszik az objektív mélységelességével. Már a NOS4A2-val rokon nyitányában megalapozza a rémítés teljesen új formáit, majd egyre-másra variálja a fókuszt a testhorror, a paranoiathriller, a folkhorror és a klasszikus szörnyfilm szubzsánerei között. Teszi mindezt úgy, hogy izgalmas szettingbe ültetett csavarokkal gondolja tovább a King-örökséget. Pennywise háttértörténetén túl az Az-filmekből már ismert Hanlon-családot és annak fejét, Leroy-t (Jovan Adepo), valamint a Ragyogás mesterét, Dick Hallorannt (Chris Chalk) egy elsőre idegen, de végül összeálló hidegháborús terepre vezénylik az alkotók.
De a legérdekesebb, igazi mind-blowing húzásra egészen az első évad utolsó perceiig kell várnunk. Akkor aztán robban a bomba a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Tisztelettel rúgja seggbe King eddig ismert világát, amely fordulat a következő évadot nem csekély elvárás elé állítja. Addig is két kreatív Emmy-vel gazdagodhatnak az alkotók, legjobb főcím és vizuális effektusok kategóriákban. (Gyenes Dániel)
19. DTF St. Louis (HBO)
A DTF St. Louis két életközepi válságban élő férfi történetét helyezi középpontba. Adott a helyi televíziós időjós Clark Forrest (Jason Bateman), aki egy cudar viharról való tudósítása során megismerkedik a jelelő tolmács Floyddal (David Harbour). Kettejüket összeköti a középkorúakra jellemző klasszikus kiégésközeli állapot – fásultság, házasságtörés, árulás, testképzavar, egzisztenciális krízis, melyek a munkából, a fárasztó gyereknevelésből, a szeretet átformálódásából, a motiváció eltűnéséből, a pénz állandó hajkurászásából, a ráncok elszaporodásából és mindezek megszokásából fakadnak –, melynek hála a két férfi hamar legjobb barátokká válik, miközben egy vészjósló szerelmi háromszögbe keverednek. A szürke képi világ árasztotta nyomott hangulat, az árnyékosabb terek és a nap sugarainak csupán halvány jelenléte sajátos stílust adnak a sorozatnak. A tragikomédia így nem csupán az egyik főszereplő groteszk halála nyomán nyer értelmet, hanem a környezet ellentmondásos ábrázolásában is.
A DTF St. Louis számos olyan, az életközepi válságot hűtlenséggel és kalandosabb tettekkel leküzdeni igyekvő emberekről szóló filmmel mutat rokonságot, mint például A hűtlen, a kultikus Amerikai szépség, vagy a kortárs Friendship. Steve Conrad érezhetően próbált újat nyújtani ebben a témában azáltal, hogy a címbéli randiapp révén egy jelenkori sajátosság pluszban hozzájárulhat az idilli kertvárosi élet bukásához. A DTF St. Louis így egy mai igényekhez megfelelően igazodó, egyszerre komor és szórakoztató, releváns üzenetet hordozó alkotás lett. (a szerk.)
18. Gyilkos a házban – 5. évad (Hulu)
Ha megelőzni nem is tudják, évadról évadra rejtélyes gyilkosságok kinyomozására törekszenek Gyilkos a házban főszereplői, a leghallgatottabb true crime podcast házigazdái, Mabel (Selena Gomez), Charles (Steve Martin) és Oliver (Martin Short). Az ötödik évad ezúttal az Arconia portása, Lester halálának nyomozásával kezdődik, így az otthonunk iránti hűségünk határait tematizáló ötödik évad fő gyilkossági ügyének nem is lehetne nála méltóbb áldozata. Lester halála a trió mindhárom tagját érzékenyen érinti – Mabel kisgyerekkora óta, Charles és Oliver pedig bő három évtizede ismerik a jószívű portást, akinek hirtelen távozása mindannyiukat visszarepíti az időben, így számot vethetnek az Arconiában eltöltött idejükkel.
Az ügy felgöngyölítését és a podcast új évadát tehát ezúttal elsősorban nem a műsoruk iránti felelősségük, hanem érzelmi kapcsolódásuk és igazságérzetük motiválja. Charles az új évad első részében kimondja, hogy mindig akkor hal meg valaki, amikor megoldanak egy esetet. Ez akár arra is sarkallhatná őket, hogy lezárják a sikeres true crime podcastjüket, de mi örülünk, hogy nem teszik, hiszen ha Mabel, Charles és Oliver nem podcastelnének, nekünk nem lenne mit néznünk.
Ez pedig igazán nagy kár volna, hiszen az ötödik évad kockázatos maffia-szála (melyet a Gyilkos a házban a rá jellemző kreativitással, önreflexivitással és humorral mégis képes megugorni, ahogy a jól ismert gengszterklisék felvonultatásával már-már gengszterfilm-paródiába csap át), az újabb sztárvendégek, a trió tagjainak személyes kihívásai, illetve az otthonáért az életét is kockáztató Lester története is számos izgalmat tartogat. Legyen szó közeli ismerősök meggyilkolásáról, podcastek közötti rivalizálásról vagy a Broadway és a filmipar sötét oldaláról, John Hoffman és Steve Martin vígjátéksorozata az első évadtól kezdve ritkán látott minőséget képvisel. (a szerk.)
17. Csábítás (HBO Max)
A vágy hatalmát kutatja a Csábítás, amely Choderlos de Laclos levélregénye, a Veszedelmes viszonyok laza adaptációjaként a kortárs kosztümös-erotikus sorozatok hullámába illeszkedik, de a míves irodalmi alapanyag többé is teszi a vetélytársainál. A Csábítás egyszerre prequelje és rebootja a 18. századi botránykönyvnek, és Merteuil márkiné (Anamaria Vartolomei) felemelkedésén keresztül feminista kritikai olvasatát is nyújtja a jól ismert történetnek. Merteuil egyszerre áldozata és nyertese a romlott arisztokrácia hatalmi játszmáinak: előbb őt rontják meg a játékosok, majd szívét megkeményítve túlnő mesterein, és magasabbra tör, mint Valmont (Vincent Lacoste) vagy Madame de Rosemonde (Diane Kruger).
Az HBO Max francia minisorozata egyszerre szexi és tartalmas, igényes kivitelezése pedig a fanfiction-öknél magasabbra emeli az ismert szereplők fiatalkorának bemutatását. Az okos történetszövés és a mindent elsöprő érzelmek vihara végig fenntartja az érdeklődést: elcsábít és magához láncol. Egyszerre imádhatjuk és gyűlölhetjük a szereplőket, és drukkolhatunk is nekik, hogy ebben a változatban más legyen a sorsuk, mint a Veszedelmes viszonyokban. (Gyöngyösi Lilla)
16. Az igazság megszállottja (FX)
Egy koszos, fehér kisbusz döcög végig Tulsa csendes mellékutcáin. Hátul szanaszét hevernek a kazetták, a kallódó könyvek és műalkotások. Lee Raybon (Ethan Hawke), szabadúszó újságíró és megszállott antikvárius, éppen beletenyerelni készül valami olyasmibe, ami nagyobb, mint ő maga. A város „igazságológusaként” Lee imád leleplező újságcikkeket írni, felgöngyölíteni kétes ügyeket, lejáratni mindazokat, akik megérdemlik – még ha ezzel saját testi épségét és megbízható apa-pozícióját veszélyezteti is.
Az igazság megszállottja kiindulópontja első ránézésre egyszerű whodunitot kínál, miközben a hetvenes évek Hollywoodjának hangulatába repíti vissza a nézőt. És ahogy a Hollywoodi Reneszánsz is a cinikus magánynyomozóból magányos, esetlen-elesett figurát csinált, aki a nagy igazság keresése közben leginkább csak saját gyengeségeibe botlott, úgy aktualizálja Az igazság megszállottja a klasszikus noir-, thriller-, sőt westerntoposzokat is. A cigarettát a vape váltja fel, a hajdani befolyásos sajtó helyén halódó helyi lap vegetál, a háttérben pedig újult erővel dolgozik a fehér felsőbbrendűség és a kapzsi kapitalizmus.
Ethan Hawke természetesen lubickol a szinte rászabott szerepben: már őszülő halántékát elfedő, fejébe húzott cowboykalapjával és a kéretlen nyomozás során szerzett monoklikat elrejtő napszemüvegében egyszerre lepukkant és laza, szánalmas és szerethető. Egyszerre szurkolunk neki és szégyenkezünk miatta. A néhol groteszk, néhol esendően emberi sorozat így nemcsak a központi bűnügyről szól, de arról is, mint jelent felelősséget vállalni másokért, és milyen nehéz korunk kusza, kaotikus Amerikájában az igazság kitartó harcosaként helytállni. (Nagy Eszter)
15. Heated Rivalry – Forró viszály (Crave)
Sokáig nem adtam be a derekamat a kanadai Heated Rivalrynek, de amikor már minden második poszt a feedemen méltatta, úgy döntöttem, én is adok neki egy esélyt. Tartottam ugyan tőle, hogy a Forró viszály csak egy provokatív, a female gaze-nek készített erotikus ponyva lesz, de szerencsére messze felülmúlta az elvárásaimat!
A Rachel Reid Mindent vagy semmit (Game Changers) című könyvsorozatának második regényén alapuló sorozat valójában egy csodálatos szerelmi történet két zseniális színész – Hudson Williams és az abszolút orosznak tűnő Connor Storrie – tolmácsolásában. A két rivális jégkorongozó között szövődő szerelem története a queer kapcsolatok tipikus kihívásait járja körbe, de elődeinél sokkal bátrabban, explicitebben és átélhetőbben ábrázolja azokat, és nem esik abba a hibába sem, hogy az erősen felfűtött jeleneteket túlhúzza. Jacob Tierney kreátor szerencsére a szexualitást ritka jó arányérzékkel mindig a jóízlés határán belül és a cselekmény szolgálatában tartja, miközben komoly rétegzettséget mutat a kapcsolatok és a karakterek építésében és az érintett témák terén egyaránt.
A belső kihívásaikon csak nehezen átlendülő főhősöknek izgalmas ellentétet ad a könyvsorozat egy másik regényén alapuló románca, Kip Grady (Robbie G.K.) és a szintén jéghokis Scott Hunter (François Arnaud) kapcsolata, ami a széria egyik legszerethetőbb epizódja. Ők már révbe értek, de Shane és Ilya szerelme előtt még vannak akadályok, így a folytatás felől nem lehet kétség: a második évad a könyvsorozat The Long Game című részét dolgozza majd fel, és 2027-re várható. (Molnár Kata Orsolya)
14. Hal & Harper (Mubi)
Cooper Raiff, a kortárs indie film multitálentum csodagyereke első minisorozatában nem a gyász nagy, mindent elsöprő drámáját szeretné elmesélni, hanem azt a furcsa, nehezen megfogható állapotot, amiben az ember egy feldolgozatlanul maradt veszteség után ragadhat. A Hal & Harper tudatfolyamszerűen felépülő, múlt és jelen között ide-oda ugráló, zenés montázsokkal teletűzdelt családi melodrámájában Apa (Mark Ruffalo) új kapcsolatával és születendő gyermekével borzolja fel az egyetemi bulik útvesztőjében bukdácsoló Hal (Cooper Raiff) és nővére, a kapcsolati problémáival küszködő Harper (Lili Reinhart) önmagában is éppen elég kaotikus életének már eleve zavaros állóvizét.
Ahogy Hal, Harper és apjuk gondolatban újra végigjárják a múltat, a történet szabadon mozog a különböző idősíkok, emlékképek között – csakhogy a gyerekkori jelenetek túlnyomó többségében sem gyerekszínészeket látunk, hanem a felnőtt Raiffet és Reinhartot nagyranőtt óvodásként ücsörögve az általános iskolások között. Nem csupán ötletes-játékos gimmick ez Raiff részéről: rávilágít az emlékezés természetére, ahogy jelenkori önmagunkat látjuk a múltbéli helyzetekre gondolván is, valamint kifejezően illusztrálja azt is, hogyan kellett a testvérpárnak túl korán felnőnie, miközben felnőttként is megrekedtek ugyanabban a sérült gyereklétben. Harper képtelen elköteleződni, másokat igazán közel engedni magához, míg a szeretetéhes Hal ennek épp az ellentétje, szinte koloncként csüng úgy kiszemeltje (Havana Rose Liu), mint nővére nyakán. A Hal & Harper nem nagy drámai kitörésekkel dolgozik, hanem kínosan ismerős hétköznapi helyzetekkel, el nem küldött üzenetekkel, a szeretteink felé tett vagy nem tett apró gesztusokkal – mély emberismeretével és intim empátiájával hagyva nyomot nézőjében. (Nagy Eszter)
13. Eufória – 3. évad (HBO)
Bár a mostani huszonévesek elmúlt hét évének meghatározó sorozatává vált, kétségtelen, hogy az Eufória mára már több, mint puszta audiovizuális alkotás. Készítésének háttere, a rendező-író Sam Levinson személye, a színészek magánéleti botrányai és tragédiái, a zenéje, látványa, illetve ikonikus sorai olyan elengedhetetlen részét képezik az Eufória-élménynek, hogy a sorozat lényegében popkulturális jelenséggé nőtte ki magát.
A megkérdőjelezhetetlenül zseniális első, valamint a markáns zenei és látványvilágot továbbra is megőrző, emlékezetes megszólalásokkal és jelenetekkel teli második után az idén megjelent utolsó, harmadik évad már nemcsak készítésének körülményei, hanem minősége miatt is megszámlálhatatlan negatív visszajelzést kapott. Pedig tartalmi és filmnyelvi megoldásainak szembetűnő változásai jól rezonálnak a karakterek gimnáziumi évei után öt évvel játszódó történettel. A tinédzserévek mámoros, már-már mesei atmoszférájából kiszakított szereplők pont olyan háborodottak, mint amilyenné az első két évad alapján válhattak. Rév Marcell kompozíciói továbbra is emlékezetesek, mindegyik főszereplő szála kerek, a történet méltó befejezéssel zárul, Zendaya pedig ebben az évadban is hatalmasat alakít. Labrinth mesteri zenéje viszont tagadhatatlanul hiányzik, erre nincs mentség. (Dechert Adél)
12. Direkt terápia – 3. évad (Apple TV)
Talán túlzásnak tűnhet, de elképzelhető, hogy szebb hely lenne a világ, ha mindenki megnézné az évtized egyik legjobb, méltatlanul keveset emlegetett sorozatát. A Direkt terápia egy pszichológus, Jim (Jason Segel) végeláthatatlan küzdelmét követi, aki felesége halála után elhanyagolja tinédzser lányát (Lukita Maxwell), barátait, pácienseit, és leginkább saját magát. Hullámvölgyekkel teli gyászfeldolgozása és önismereti útja végtelenül szívszorító, környezetével való viszonya pedig (többnyire) imádnivalóan vicces. Amikor éppen nem, akkor – a nézői élményt Jim életéhez hasonlóan hullámvölgyekkel telivé téve – ez is rendkívül megrendítő. Így könnyen megesik, hogy egy harminc perces epizód alatt felváltva nevet és sír az ember – de pont ez teszi olyan különlegessé a Direkt terápiát.
A harmadik a sorozat eddigi legfájdalmasabb évada, mely számtalan fontos témát ad a korábban is színes palettához. A szereplőket követve a Direkt terápia a gyászon túl az öregedésről, a szingliség és párkeresés gyötrelmeiről, a veterán létről, válásról, elhanyagoló apákról, túlszerető anyákról, barátságról, újrakezdésről, traumafeldolgozásról, örökbefogadásról, második – vagy sokadik – esélyekről, önismeretről, bizalomról, és a szeretetről szól. Megtanít, és folyamatosan emlékeztet, hogy a legszebb és legszörnyűbb érzéseinket egyaránt megélni gyakran fájdalmas, azonban elengedhetetlen, végső soron pedig csodálatos dolog. (Dechert Adél)
11. Testamentumok (Hulu)
Egy hatévados, kerekre zárt történet után nagy kérdés volt, tud-e majd A szolgálólány meséje folytatása, a Testamentumok újat mondani Gileádról. Szerencsére Margaret Atwood csodás, azonos című regényének és Bruce Miller showrunner víziójának köszönhetően a Hulu Disney+-on debütáló új sorozata nemcsak felért az előző szériához, de az év egyik legerősebb darabja volt.
A sorozat alapjául Margaret Atwood regénye, A szolgálólány meséje után 34 évvel, 2019-ben íródott folytatás szolgált. Atwoodnak sikerült az a ritka alkotói bravúr, hogy a számos díjjal jutalmazott Testamentumok az eredetit is felülmúló mű lett, melyben June két lánya, a Gileádban nevelkedő Agnes (Chase Infiniti) és a kimenekített Nicole (Lucy Halliday) történetét szövi tovább, miközben az elnyűhetetlen Lydia néninek (a most is zseniális Ann Dowd) szenteli a regény harmadik szálát. A sorozat alkotói alapvetően követik a könyvben leírt eseményeket, mégis egy nagyon komoly változtatást eszközölnek a két lány korát illetően, mely alapjaiban kérdőjelezi meg a személyazonosságukat, és így a cselekmény irányát is.
Ettől eltekintve a széria méltó folytatása A szolgálólány meséjének, és nemcsak hangulatában, hanem gondolatiságában is tovább viszi azokat az értékeket, amelyekért az előző sorozatot megszerettük: a női önrendelkezés, a női egyenjogúság és a feminizmus kérdései most sem maradnak kimondatlanul. Bruce Miller ott folytatja a világépítést, ahol nemrégiben abbahagyta, de szerencsére nem veszi megúszósra a feladatot, és Gileád számos eddig még nem ismert oldalát is felvillantja. Remek indulás, amihez már alig várjuk a folytatást! (Molnár Kata Orsolya)
10. Margo bajban van (Apple TV)
Margo Millet (Elle Fanning) tehetséges, intelligens, életvidám egyetemista, az egész világ a lábai előtt heverhetne – ő mégis inkább irodalomprofesszorának (Michael Angarano) engedi, hogy a lábai között heverjen. A viszony vége nem kívánt terhesség: a férfi gyáván kihátrál a felelősségből, Margo pedig egyedül találja magát egy újszülöttel, stabil munka és valódi kapaszkodók nélkül. Így sodródik az OnlyFans buktatókkal teli útvesztőjébe. Az erotikus tartalomgyártás mint olyan azonban csupán katalizátor a Margo bajban van számára – David E. Kelley nyolcrészes dramedyjében Margo címbéli bajai az anyagi nehézségeken túl főleg abból fakadnak, hogy egyszerre kell egyedülálló anyaként a gyerekneveléssel és saját maga felnőtté válásával, saját kaotikus szüleivel is megbirkóznia.
A lány környezetében hemzsegnek az excentrikus figurák: rehabról érkező apja, Jinx (Nick Offerman) ex-pankrátorként lesz Margo rezidens bébiszittere tündefüleket hordó lakótársa, Suzie (Thaddea Graham) mellett, míg rámenős anyja, Shyanne (Michelle Pfeiffer) épp egy teszetosza lelkipásztorral (Greg Kinnear) készül összekötni az életét. A Margo bajban van mégis mindannyiukból képes azonosulható figurát faragni – nem a realizmus szintjén, hanem a 2000-es évek indie filmjeit idézve, A család kicsi kincse hangulatában.
Hiába építkezik hát a Margo bajban van nagyon is valós szorongásokból, olyan világot teremt belőlük, amelybe jólesik elmenekülni a valódi valóság elől. Nem szociológiai realizmust kínál, hanem empátiát. Karakterei néha rossz döntéseket hoznak, megsértik egymást, összeomlanak, majd megpróbálnak újra felállni, a sorozat mégis makacsul hisz bennük. Ahogy abban is, hogy a látszat néha csal, és hogy az emberek nem redukálhatók életük legrosszabb döntéseire. (Nagy Eszter)
9. A mackó – 4. évad (Hulu)
Egyszer csak megtanulunk bocsánatot kérni, kommunikálni és együtt dolgozni, hirdeti A mackó 4. évada, amely, most már tudható, az utolsó előtti is volt egyben. Nagy utat jártak be a szendvicsezőből fine dining étteremmé fejlesztett kisvállalkozás munkatársai mind szakmailag, mind emberileg – és ebbe beletartoznak a karbantartók, a szakácsok és a vezetőség tagjai is. A mackó 4. évada azért különleges, mert nem hagyja, hogy a szereplői tovább dugják homokba a fejüket, ugyanakkor artikulálatlan üvöltözés helyett asszertívebben kommunikálva beszélhetnek egymással a sérelmeikről, fájdalmaikról és feloldhatatlan dilemmáikról.
Christopher Storer éttermi sorozata a semmiből érkezett, évente érkező évadjaival mégis hamar felkerült a sorozatkedvelők állandó étlapjára: ha nyár eleje, akkor A mackó. Storer jó érzékkel vegyíti a komikumot és a drámát, kiemelten kezeli a mentális és lelki egészséget, ezzel olyan kortárs sorozatok mellé sorakozik fel, mint a Ted Lasso vagy a Direkt terápia – az éttermi taposómalommal viszont egyedi ízt is ad a könnyen azonosulható problémáknak. A 4. évadra már könnyen a szívünkbe zárhattuk a szereplőket, így öröm látni a fejlődésüket, amelynek köszönhetően az 5. évad végén boldogabb és kiegyensúlyozottabb emberként engedhetjük őket az útjukra. (Gyöngyösi Lilla)
8. Fivérség (HBO)
Richard Gadd méltán elhíresült a Szarvasbébivel, és már ott megmutatta, hogyan tudja a lappangó feszültséget végletekig személyes, érzelmileg felfokozott emberi történetekkel egyesíteni. Bár a Fivérségben a személyesség nem olyan markáns – kevésbé érződik életrajzi ihletésűnek –, mégis az az érzetünk támad, hogy a Gadd által megírt karakterek és az egész történet lelke az ő lelkének mélyéből fakad. Különösen az általa megformált főhősé: már aSzarvasbébiben hangsúlyos volt a bántalmazás, a szexuális identitás, a nemiség és a szexuális traumák kérdése, de míg ott mintha Gadd a saját másságával, traumájával és fájdalmával számolt volna el, addig itt olyan, mintha a maszkulinitásával tenné ugyanezt.
Ezt a témakört – mi a férfiasság, és hányféleképpen csaphat össze az egyénben a férfiasság megannyi arca – viszont nemcsak személyes, hanem társadalmi síkon is vizsgálja. Újra eljutunk a queer identitás és a szexuális bántalmazás talajára, de nem a megszokott LMBTQ+-problémafelvetések mentén, hanem a férfifájdalmon keresztül, amiről nem beszélünk eleget. Miután végignéztük Gadd felfoghatatlan minőségű színészi játékát, a Ruben karakterében felszabaduló brutális dühöt, agressziót és fájdalmat, valamint a vele szemben álló fiútestvér, Niall gyengeségeit és szexuális komplexusai miatti gyarlóságát (egyik testvér sem jó, mégis mindenketten azok), a végső üzenet nem férfiközpontú: amiről fáj beszélni, arról mégis beszélni kell. (Leposa-Hőgye Ádám)
7. Paradise – 2. évad (Hulu)
A Rólunk szól után nem hiszem, hogy egyedül voltam azzal a kétségemmel, hogy Dan Fogelman képes lesz-e még valaha minden idők egyik legszebb sorozatához hasonló bravúrt végrehajtani. Ha a Paradise nem is hasonló mestermű, mindenképpen nagyon erős alkotás, ami már az első évad után a kedvenceim közé került. A Rólunk szól már bebizonyította, hogy Folgelman mesterien kezeli az időt és a titkokat, most sem bíz semmit a véletlenre, hiszen a három évadosra szánt széria mindent fordulata állítólag már készen várja a forgatást.
A tudatos építkezés meg is látszott a második évadban, amely még az elsőnél is izgalmasabbra sikerült: a lassan induló, de rendkívül okosan felépített cselekményével, mélyen emberi történeteivel, váratlan fordulataival és fanyar humorával maximálisan képes volt fenntartani az érdeklődésünket – ami engem illet, már alig várom, hova futnak majd ki az események. Az első évad legfontosabb szereplői mellett – a Rólunk szólból Fogelmannal tartó Sterling K. Brown, Julianne Nicholson és James Marsden – komoly új nevek érkeztek erősítésnek: rövid, de annál ütősebb szerepet kapott Shailene Woodley és a kulcsfigurává váló Thomas Doherty mellett is kitűnik Cameron Britton, aki zseniális játékkal örvendezteti meg a nézőt. (Molnár Kata Orsolya)
6. A Hét Királyság lovagja (HBO)
Ha Trónok harcáról van szó, készülhetünk a komoly intrikákra, a kendőzetlen erőszakra, a fedetlen női keblekre és férfi hímtagokra, a középkor esztétikájával vegyített fantasyra, a kemény és letaglózó drámára. Vagy mégsem: legalábbis A Hét Királyság lovagja esetén ezekről szinte szó sincs: George R. R. Martin univerzumát ugyanis egy másik műfajba terelték, hogy igazán tovább tudják gondolni. A Sárkányok házától már megszokhattuk nagyjából ugyanazt, amit az alapsorozat is nyújtott – arra azonban kevesek számíthattak, hogy megnézzük, milyen egy szituációs komédia Westeros földjén. A szintén regényadaptációként értelmezhető, rettentő rövid (mindössze hatszor 30 perces) A Hét Királyság lovagja szórakoztató, és különösebb ambíciók híján sokkal emberibb fejezete ennek a világnak.
Katartikus és nagyszabású pillanatoknak itt sincs híján a sorozat, hiába kisebb léptékben gondolkodik. Viszont főszereplőnek a korábban látott, morálisan szürke és ingoványos karakterek helyett egy talpig becsületes apródot tesz meg, aki lovaggá fazonírozza magát, és egy királyi vérvonallal rendelkező fiú is mellé szegődik. Kettejük kapcsolata, valamint a lovagi tornán való részvétel adja ennek az évadnak a magját, színes és érdekes figurák sora jelenik meg, de a fókusz mindig a nemes egyszerűségen, a népmesei hangvételen van, ahol ez a nagy bumfordi fickó az egyenes erkölcsével valahogy megpróbál érvényesülni a sok hagyományos Trónok harca-karakter között. Nem gondoltuk volna, hogy az „aranyos” jelzővel lehet egy George R. R. Martin sztorit illetni, de ez illik a legjobban erre a projektre, amelynek tűkön ülve várjuk második évadját. (Szécsényi Dániel)
5. Widow’s Bay (Apple TV)
Megvan A cápa című film, ahol egy tengerparti kisvárost egy szörnyű rém tart rettegésben, a polgármester pedig tagadja a fenyegetést, és igyekszik a községet semlegesíteni a parától? A Widow’s Bay egy olyan sorozat, ami egy ilyen városvezető szemszögébe helyezi a nézőt, a helyszín pedig a címben található sziget és az ott található wannabe-üdülőparadicsom. Cápa helyett azonban nem egyéb, mint a létező összes horroralak megjelenik, ennek végtelensége és fokozása adja Katie Dippold sorozatának nagyon furcsa humorát, mely az egyik legegyedibb megközelítés, amivel az elmúlt évben találkozhattunk. Külön mesteri, hogy a főszerepre nem egy komikus színészt, hanem a drámai szerepeiről ismert Matthew Rhyst tették meg, akinek viselkedése, reakciói már önmagában megérik az Apple TV+ előfizetésének árát.
Rhys mindenen rettegő, de ezt izomból leplezni próbáló polgija feltárja a sziget ősi titkait, a cselekmény pedig lehetőséget biztosít a sorozatnak, hogy tisztelegjen a különböző horror stílusirányzatok között. Van itt A24 folkhorror, elátkozott hotel, előbukkan egy rettentő lassan sétáló slasher gonosz, pletykálnak vízen ólálkodó rémségekről, a lista pedig látszólag sose ér véget. Ahogy az se, hogy ezeken a néző egyszer megijedjen, aztán ki is nevesse. A Widow’s Bay egy nagyon vékony mezsgyén sétál tökéletesen, csak akkor veszi magát komolyan, amikor feltétlenül muszáj, de sosem rest egy pici emberi idétlenséggel, bénázással, vagy a horrorhelyzetekre történő valós reakciókkal lecsapni a labdát. A nézői reakció pedig minden esetben az, ami az írók szándéka volt, az orrunknál fogva vezetnek minket – és milyen jó nekünk. (Szécsényi Dániel)
4. A megbízás (HBO)
Az Easttowni rejtélyek után ismét kivételesen erős krimisorozatot készített Brad Ingelsby, amely végetelnül okos, érett, nyers és nem csak gyönyörűen emberi, de emberséges is. A bűn különböző formái elevenednek meg kéz a kézben a családi és baráti szeretettel, valamint a hivatás iránti elkötelezettséggel. Az HBO alkotásában Mark Ruffalo FBI-ügynöke nyomoz egy brutális és kegyetlen rablóbanda után, akik legutolsó zsákmányolásuk közben egy kisfiút is elrabolnak. Tom Pelphrey pedig a vezetőt alakítja, aki bujkálni kényszerül. Mindkét karakter hatalmas traumát, már-már elviselhetetlen gyászt hordoz magában, amely hol lassabban, hol gyorsabban, de tönkreteszi az életüket. A kérdés csak az, milyen döntésekkel harcolnak az elkerülhetetlen sors ellen.
A megbízás ugyan intelligensen és szépen építi a krimiszálat, sok fordulatot is elhozva a nézőnek – lényegében már csak ezzel simán az éves termés egyik legjobbja lenne –, de igazi ereje a drámában rejlik. Mély és komplex karaktereket látunk, esendő és emberi mivoltukban. A hangsúly pedig a családon nyugszik: azon, amelyiket kapjuk, és azon is, amelyiket mi magunk választjuk. A sorozat zenéje, érzékeny kameravezetése és a természet karakterré emelése csak még különlegesebbé teszi ezt a macska-egér harcot, amelynek képi és hangi világa azonnal megfog és a lezárást követően is nehezen enged. Arról nem beszélve, hogy a sorozat az év, ha nem az évtized egyik legerősebb színészi alakításait hozza el Ruffalo és Pelphrey párosán felül is Emilia Jones, Sam Keeley és Jamie McShane játékával is. (Kajdi Júlia)
3. Balhé – 2. évad (Netflix)
A Balhé 2. évada látszólag a legegyszerűbb folytatás-logikát követi: legyen mindenből több. Lee Sung Jin azonban a messzemenőkig kihasználja, hogy immár nem két ember, hanem két pár balhézik egymással. Szövetségek köttetnek és bomlanak le, az erőviszonyok folyamatosan átrendeződnek, a szimpátiánk pedig folyamatosan vándorol Joshua (Oscar Isaac) és Lindsay (Carey Mulligan), illetve Austin (Charles Melton) és Ashley (Cailee Spaeny) között. És már az sem biztos, hogy balhénak lehet nevezni, amit látunk: inkább egymás zsarolása és kihasználása, átverése és megalázása, megkedvelése és cserben hagyása zajlik, ami során nemcsak a négy – kifejezetten negatív! – szereplő féltett titkaiba és durva hibáiba látunk bele, hanem két párkapcsolat recsegését-ropogását is végigkísérhetjük.
Az antológiasorozat 2. évada (is) a szegény-gazdag ellentétet tematizálja, de inkább Fehér Lótusz-módon, a pénz lelkeket korrumpáló hatását célkeresztbe állítva, összekapcsolva a testi vágyakkal és a gyarlóságokkal. A generációs különbség is látványos az „older millennial” házaspár és a Z-generációs gerlepár között; csakhogy az üvöltözés és a finomkodás, a problémák szőnyeg alá söprése vagy agyonanalizálása egyformán károsnak tűnik. Az évad mesteri módon mutatja hol szánalmasnak, hol őszintén sajnálatra méltónak antihőseit, akik képtelenek megállítani az események eszkalációját. Lee Sung Jin üdítően új történetet épített fel a folytatásra – ez alapján egy harmadik balhét is megnéznénk. (Gyöngyösi Lilla)
2. Pluribus (Apple TV)
Nem semmi örökséget hagyott maga mögött Vince Gilligan, mikor 2022-ben lezárta azt a tévés univerzumot, amit 14 éven keresztül szinte hibátlanul épített fel Peter Goulddal. Nemcsak lerakta minden idők egyik legnagyobb sorozatos etalonját (Breaking Bad), de annak filmes folytatását (El Camino) se rontotta el, a spin-off sorozattal (Better Call Saul) pedig még inkább tökéletesebbre csiszolta a bűn és bűnhődés albuquerque-i drogkrónikáit. Egy ilyen művön nehéz lehet túllépni, és hasonló sikerrel bármi másba belefogni, de egyelőre úgy néz ki, ezt is összehozták Gilliganék az Apple TV+ Pluribus című scif-fi szériájával.
Ebben az inváziós történetben egy idegen faj percek leforgása alatt veszi át az uralmat az emberiség felett, megfosztva minden embert a szabad akaratától, ezzel elhozva a világbékét és az egyetemes boldogságot egy központi tudat irányítása alatt. Ez alól csupán néhány személy jelent kivételt, köztük az önfejű leszbikus írónő, Carol Sturka, aki elhatározza, hogy egyszemélyben fogja megmenteni az emberiséget a mesterséges boldogságtól.
Ugyan Gilligan nagyot váltott a kistílű krimiből a globális méretű, lételméleti kérdéseket, szabad akaratot és identitást vizsgáló, A testrablók támadását kiforgató sci-fijével, viszont magával hozta mindazokat a stíluselemeket és forgatókönyvírói eleganciát, amelyek korábbi munkáit is a magasba emelték. Albuquerque mint fő helyszín, a western-hatások, az okosan kimért cselekményvezetés, és a mindig zseniális Rhea Seehorn is itt van a Better Call Saulból, hogy egy egyszerre ismerős, mégis új szériával nyújtsák továbbra is a rájuk jellemző magas minőségű történetmesélést. Nem győzzük várni a folytatást! (Sztepanov Márkó)
1. Vészhelyzet Pittsburghben – 2. évad (HBO Max)
Kórházsorozatok? Azokkal tényleg lehetett egy időben Dunát rekeszteni, és minden sorozatrajongónak van legalább egy kedvence, ami szerinte definiálja ezt az alműfajt. A Kórház a város szélén, a Vészhelyzet, a Dr. House után, és A Grace klinika két évtizede tartó menetelése idejében
megjelent egy újabb nagy alkotás ebben a témában, ami akár kenterbe is verheti az elődöket.
Pedig nincsenek nagy ötletei, csupán a 24-ben megismert, valós időben játszódó koncepcióval mutatja be egy csapat sürgősségi orvos egyetlen műszakját (meg a túlórákat). 15 rész tehát 15 órányi történést prezentál, ezzel a néző igazán belekerülhet abba, milyen lehet orvosnak lenni, mekkora teherbírást kell mutatni, és milyen intenzitással jönnek az újabb és újabb esetek, ebből fakadóan pedig az érzelmi megrázkódtatások. Egy daráló, amibe bedobnak minket minden évad elején, a végén pedig már csak a levegőt kapkodjuk.
A Vészhelyzet Pittsburghben (vagy eredeti, mások sorozatra nem utaló címén: The Pitt) rendkívül erős drámai helyzeteket teremt a hatalmas mennyiségű orvosszakmai zsargon és művelet között. 70%-ban dokik dolgoznak, kezelik a betegeket, kommunikálnak velük, ezáltal megismerünk sorsokat, és beleláthatunk az amerikai társadalom különböző szegleteibe. 30% pedig az orvosok karakterépítése, amely sokszor az egymással való beszélgetéseikből, lopott pillanatokból, apró odaszólásokból, és az időszerűen jelentkező összeomlásokból következik. Sose lehet tudni, ki mikor villant valamit, meddig bírják, mikor jön egy hatalmas beteghullám, és épp kinek teszi tönkre az életét az adott nap. A második évad sem rest nehezíteni az orvosok, nővérek és egyéb kórházi dolgozók napját: az elektromos rendszer felmondja a szolgálatot, az adminisztráció pontos intézésén egyre nagyobb a nyomás, az egyik szereplő műhibaperben kell tanúskodjon, a vezető, Dr. Robbie pedig különösen kemény mindenkivel.
A cselekmény ismételten erős sodrása, a nemierőszak-ügyintézés érzékeny bemutatása, valamint a bevándorlókat kipécéző ICE-szál behozása ismét releváns és erős pillanatokkal szolgál. A Vészhelyzet Pittsburghben azt a benyomást adja, hogy ez a legizgalmasabb sorozatok egyike, miközben csak embereket nézünk, akik dolgoznak – és ha így tartják a szintet, ebben a projektben akár sok-sok évad lehet még. (Szécsényi Dániel)