Művészi vénával rendelkező thrillereket nagy ritkán látni csak a moziban, márpedig az idehaza június 18-án bemutatott A zongorahangoló pont ilyen, egy heist film és egy romantikus dráma keveréke, mely egyszersmind tiszteleg a komolyzene művelői előtt. Főszerepben az a Leo Woodall látható, aki már A Fehér Lótusz második évadában észrevétette magát, de komolyabb ismertséget a Netflixen bemutatott Egy nap című minisorozattal szerzett magának. És ami a néző lehengerlését illeti, a brit színész legalább akkorát megy, mint a kicsit hasonszőrű, sajnos többnyire feledésbe veszett Baby Driverben az, amit Ansel Elgort csinált.
A zongorahangoló hőse egy olyan fiatal fickó, Niki (Leo Woodall), aki sokkal szebb jövőre volt hivatott, mint ami kijutott neki. Zongoravirtuóznak tűnt gyerekként, ám egy betegség miatt túlérzékenység alakult ki benne a más számára bőven elviselhető, megszokott környezeti zajokra. Hiába tehát Niki abszolút hallása, zongorahangolóként végezte, aki kis pénzért jár sokat zsörtölődő, de nagyon kedvelhető főnökével, a Dustin Hoffman által játszott Harry Horowitz-cal házról házra és mindenféle népeknek hangolnak fel zongorákat.
Ami azt illeti, már az is elvitte volna a hátán a filmet, ha csupán annyiról szól a sztori, hogy Leo Woodall és Dustin Hoffman karakterei melóznak, kettejük között olyan baráti viszony alakul ki pár perc alatt a filmben, hogy az ember azon kapja magát, hogy bárgyún mosolyog a duón. Harry Horowitz ráadásul egy másik, régebbi kor szülötte és a közte, valamint Niki közötti súrlódások, beszólások, ahogy próbálja rávenni az ifjoncot, hogy kezdjen már magával valamit, ne csak sodródjon hétfőről keddre, aztán meg szerdára, és így tovább, céltalanul, simán teljes egésszé, egy feelgood kis dramedyvé tették volna a végeredményt.
De nem, a társíró-rendező, Daniel Roher ennél egy kicsit komplexebbre szavazott, A zongorahangolóban elég sok kemény fordulat helyett kapott, például Horowitz bácsi betegsége, az idős házaspár adóssága, na meg az, hogy Niki szeretne bármi áron segíteni nekik. Az már csak a hab a tortán, hogy Woodall karaktere eközben rájön, hogy különleges hallása a széftörésre is alkalmassá teszi, egy kis guglizás, pár youtube videó, és főszereplőnk képessé válik valami olyasmire, amiért akadnak, akik iszonyúan sok pénzt hajlandóak fizetni.
Egy véletlen hozza, hogy Niki belekeveredik az alvilágba, mindez elég sok fejfájást okoz neki, köszönhetően annak, hogy a security cége mögé bújó, gazdagok széféből lopkodó Uri, akit Lior Raz alakít a Faudából, nem épp a legmegértőbb főnök a világon. Illetve a zongorahangolást továbbra is űző, de inkább már széftörő hősünknek még újdonsült barátnőjével, a szintén zenész Ruthie-val (Havana Rose Liu) is valahogy ki kell egyensúlyoznia a kapcsolatát.
Bizonytalanabb kezekben egy olyan film, mint A zongorahangoló, csúnyán összeomlott volna, de szerencsére azt kell, hogy mondjam, a készítők nagyon is egyben tartják a történetet. Lassú folyású, komótos, egy kicsit a 80-as évek romantikus thrillereit is felidézi bennünk, és mégis ritmusos, és teli van gyönyörűen megkomponált jelenetekkel. Ami az érzelmességet illeti, mind a zongorahangolás, a művészet iránti tisztelet érződik a filmből, és lehet, hogy ez hülyén fog hangzani, de még a széftörés „mesterségét” is úgy tárja elénk Daniel Roher, hogy az is elegánsnak, művésziesnek tűnik. Úgy is, hogy nyilván törvénybe ütközik.
Leo Woodall abszolút kinőtte magát, főszereplő alkat lett belőle, akiről elképzelhetőnek tartom, hogy a thrillerek, krimik, feelgood filmek műfajain belül simán betölti majd azt az űrt, amit egy napon Channing Tatum hagy maga után. Remélhetőleg nem megy el Woodall az Ocean’s Eleven-féle tömegfilmek irányába, mert az mindenképpen baklövés lenne a részéről, a Netflix szívtiprójának sokkal inkább ezek az indie-sebb hangvételű filmek állnak jól. Nem mondom, itt-ott megijedtem, hogy A zongorahangolót is elviszik mainstream irányba, de az itt is remek, nagyon szerethető Dustin Hoffmannal és a visszafogottan ördögi Lior Razzal kiegészülve egy olyan heist filmet kaptunk, amihez hasonlót nem tudnék kapásból mondani.
A zongorahangoló nem lett azért tökéletes és az év filmje se, mert itt-ott visszaüt a kezdetben jól működő komótosság, és a 100 perces játékidő vontatottnak érződik a háromnegyedénél. Szerencsére azonban a sztori kilendül ebből, és egy olyan pillanatban, szinte katartikus jelenettel búcsúzunk Nikiéktől, mely felteszi az i-re a pontot.
7,9/10
A zongorahangoló jelenleg is elcsíphető a hazai mozikban.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!