A 2011-ben meghirdetett keleti nyitás egyik legfontosabb iránya a Közel-Kelet és Észak-Afrika volt. Törökország regionális nagyhatalomként és NATO-szövetségesként természetes partnernek számított, az arab világban pedig Magyarország elsősorban azokra az országokra épített, amelyek egyszerre kínáltak gazdasági lehetőségeket és viszonylag kevés politikai kockázatot: Marokkóra, Egyiptomra, Szaúd-Arábiára és az Egyesült Arab Emírségekre.
Az eredmények elsősorban a gazdasági kapcsolatokban mérhetők. Az elmúlt másfél évtizedben Magyarország arab országokkal folytatott kereskedelme számottevően nőtt. A legnagyobb sikert az Egyesült Arab Emírségekkel sikerült elérni, ahol a kétoldalú forgalom a 2010 körüli hozzávetőleg százmillió dollárról 2025-re 500–700 millió dollár közé emelkedett. A Szaúd-Arábiába irányuló magyar export 2025-ben már megközelítette a 234 millió dollárt. Katarral ugyan kisebb volumenű a kereskedelem, de a forgalom több mint kétszeresére nőtt, és 2024-re elérte a mintegy 100 millió dollárt. Egyiptommal és Marokkóval lassabb, de stabil bővülés ment végbe, a kétoldalú kereskedelem nagyjából két-háromszorosára nőtt 2010 óta.
A sikert részben magyarázza, hogy az arab világban nem túl jó a klíma, így a fontos posztokat nem elsősorban politikai kinevezettek, hanem jellemzően arabul jól beszélő, a térséget jól ismerő karrierdiplomaták töltötték be. Kivételt talán csak Oszama Ibrahim Naffa, iraki nagykövet jelentett (persze nála sem a nyelvtudás vagy a helyismeret hiánya volt kifogásolható), de őt június 26-án 37 kollégájával egyetemben hazarendelték Budapestre.
Diktátorokkal táncoló
Orbán Viktort sok kritika érte amiatt, hogy tudatosan épít kapcsolatokat autoriter rezsimekkel és azok vezetőivel. Érdemes azonban leszögezni: ugyanezeknél a vezetőknél a nyugati demokráciák képviselői régen is egymásnak adták a kilincset (lásd Öböl-államok), az orbáni pragmatizmus pedig számos téren megelőzte a korát.
Míg a 2011-es arab tavasz idején a Nyugat rózsaszín vágyálmokat kergetett demokráciáról és emberi jogokról, pár évvel később az európai demokrácia zászlóshajói már maguk asszisztáltak az egyiptomi vagy tunéziai „erős emberek” hatalmának konszolidációjához, abban a reményben, hogy ők majd feltartóztatják saját, Európába vágyó polgáraikat, illetve az országukon áthaladó afrikai migránsokat. Ugyanezt a logikát követve jutottunk el oda, hogy idén június végén tálib delegáció tárgyalt Brüsszelben.
A Kelet az informalitás világa, így arrafelé jól rezonált Orbán Viktor személyes kapcsolatokat előtérbe helyező politikája. Ezek a kapcsolatok sokszor felülírták a diplomácia szokásos lassú mechanizmusait. Kevésbé ismert tény például, hogy a magyar állampolgárok törökországi vízummentessége nem hosszú szakdiplomáciai egyeztetések eredménye volt, hanem azé, hogy 2013-ban egy ankarai látogatáson Orbán Viktor és Erdoğan éppen egy lépcsőn haladt lefelé, amikor a magyar miniszterelnök megkérdezte, nem lehetne-e eltörölni a magyarok vízumkötelezettségét. Erdoğan annyit válaszolt: „de”, és következő év elején a vízummentesség életbe is lépett. De számos hasonló történet van még.
Mindehhez azonban nem lett volna elég pusztán a titulus: nemzetközi tekintély és személyes karizma is kellett hozzá. Érdekes módon, miközben Orbán Viktor belföldi politikai kommunikációja az elmúlt évtizedben egyre egyszerűbbé és direktebbé vált, nemzetközi fórumokon és négyszemközti tárgyalásokon – különösen a keleti országokban – továbbra is szívesen villogtatta történelmi, filozófiai és civilizációs ismereteit.
A személyes diplomácia ugyanakkor kockázatos műfaj. Nem mindig sikerül a megfelelő emberre tenni a tétet, különösen a Közel-Keleten, ahol végsősoron a pénz az úr. Jó példa erre a 2014–2020 közötti libanoni külügyminiszter, Dzsibrán Baszíl, akit Szijjártó Péter nem csak kollégaként, de közeli barátként kezelt. Baszíl ekkoriban a Hezbollah keresztény szövetségesének számított, miközben korrupciós vádak és apósához, Michel Aoun elnökhöz fűződő nepotizmusvádak is övezték, ráadásul amerikai szankciók alatt állt.
2019 májusában Szijjártó Péter és Baszíl együtt vett részt a Jbeilben a magyar pénzen felújított Szent György-templom átadásán. A magyar külügyminisztert fogadó, hálálkodó molinók már másnap eltűntek, Baszíl pedig a beruházást politikai kampányában saját adományaként ünnepelte. Ez sem segített rajta, később csúfosan elbukta Jbeil körzetét, amely családja és pártja egyik legfontosabb fellegvárának számított. Ez libanoni mércével is komoly politikai vereség volt.
A muszlimok iszlámkritikus barátja
Diplomáciai bravúr, hogy Magyarország egyszerre tudta magát a „Nyugat védőbástyájaként” és a „legnyugatibb keleti államként” pozícionálni. A közel-keleti partnerek nem csak 2024 szeptemberében néztek szemérmesen félre, amikor Szijjártó Péter Bahreinben fehér pólóban, farmer rövidnadrágban és sportcipőben szállt ki a repülőből, miközben a fogadó delegáció tagjai formális öltözékben várták, de akkor is, amikor a magyar politika másod- és harmadvonala a huntingtoni civilizációs retorikát a „nagy népességcsere” félelmeivel és angolszász iszlámellenes aktivisták dilettáns frázisaival keverve fogalmazott meg iszlámkritikus gondolatokat.
Orbán Viktor ugyanis jól ismerte fel, hogy az iszlámnak nincs egyetlen politikai gazdája. A muszlim többségű államok identitása sokrétű: nemzeti, dinasztikus, vallási, nyelvi, regionális és geopolitikai elemekből áll össze. Az általános iszlámkritikát ezért sokan nem szeretik, de kevesen veszik magukra annyira konkrétan, hogy diplomáciai konfliktust vállaljanak miatta.
Más a helyzet, ha a címzett egyértelmű. Gyurcsány Ferenc 2005-ös „szaúdi terroristás” élcelődése azért járt valódi következményekkel, mert konkrétan Szaúd-Arábiát érintette. A kijelentés miatt Rijád tiltakozott, a szaúdi nagykövetet konzultációra hazarendelték, és a magyar miniszterelnök végül bocsánatkérésre kényszerült. Orbán ezzel szemben a magas szintű diplomáciában gondosan ügyelt arra, hogy az iszlám világgal szembeni belpolitikai keménységet a partnerek felé civilizációs tisztelettel ellensúlyozza. Például 2015. június 9-én Budapesten, az Arab Bankárok Szövetségének rendezvényén az iszlámot „nagy lelki és szellemi építménynek”, az iszlám világból érkezőket „magas civilizáció” képviselőinek nevezte.
A magyar miniszterelnök a célzott gesztusokkal sem fukarkodott, a 2022-es katari labdarúgó-világbajnokság idején fontosnak nevezte, hogy a világot egy arab ország látja vendégül, és azt hangsúlyozta: aki odamegy, annak tiszteletben kell tartania a helyi szokásokat és szemléletmódot. Az araboknak, pláne a diplomatáknak szelektív a hallásuk, így mindig a nekik tetsző üzenetet hallották meg. A szigorú magyar migrációs politika pedig nem zavarta őket, hiszen a saját határaikon ők jellemzően még rosszabbul is bánnak hittestvéreikkel mint a magyar hatóságok.
Magyarország segít
Magyarország az elmúlt másfél évtizedben meglepően hatékony soft power infrastruktúrát épített ki a Közel-Keleten, melynek egyik zászlóshajója a Hungary Helps program lett. Gyökerei 2014-re vezetnek vissza, amikor Hölvényi György kezdeményezésére Magyarország szó szerint életmentő segítséget nyújtott az ISIS által elüldözött iraki keresztény közösségeknek.
A program 2017-ben intézményesült, és hamar a magyar külpolitika egyik legismertebb márkájává vált. A 2015-ös migrációs válság nyomán a kormány egyszerű üzenetet fogalmazott meg: „a segítséget kell odavinni, ahol a baj van”. Ez egyszerre szolgált humanitárius alapelvként és válaszként azokra a bírálatokra, amelyek a magyar migrációs politika európai viszonylatban (akkor még) példátlan szigorúságát érték.
A Hungary Helps azonban kezdettől fogva több volt szimpla segélyprogramnál: identitáspolitikai és nation branding eszközzé is vált, amelynek célközönsége nemcsak a közel-keleti keresztények, hanem az amerikai evangéliumi politikai elit és az európai bevándorláskritikus jobboldal voltak. A Közel-Keleten persze nem könnyű megbízható partnereket találni, és ahol pénz van, ott hirtelen sokaknak kezd korpásodni a haja.
Akadtak olyan közel-keleti egyházi vezetők, akik Budapesten könnyekkel küszködve rebegtek hálát Magyarországnak, amiért segít helyben tartani közösségeiket, miközben korábban maguk is aktívan szervezték híveik kivándorlását Ausztráliába és Észak-Amerikába, és a diaszpóra hazautalásaiból építették fel saját intézményrendszerüket és gyakran családi villájukat is.
A Hungary Helps program igazi erőssége az volt, hogy képes volt tanulni a saját tapasztalataiból. A vezetők az évek alatt felismerték, hogy egyetlen vallási kisebbség kizárólagos támogatása könnyen ellenérzéseket válthat ki a helyi társadalomban, sőt akár célkeresztet is rajzolhat az érintett közösségek homlokára. Ezért a későbbi projektek már egyre inkább vallásfüggetlen módon működtek: a segítséget minden rászorulónak nyújtották, miközben a helyi keresztény intézményeket tették a segélyek elosztásának kapuőrévé. Ezzel egyszerre növelték e közösségek társadalmi presztízsét és hosszú távú megmaradási esélyeit.
2019-re a Hungary Helps túlnőtt eredeti küldetésén, és átfogó nemzetközi fejlesztési és humanitárius programmá alakult. Azóta több mint ötven országban több mint ötszáz projektet támogatott. Globális léptékben ez természetesen csepp a tengerben, és nem oldja meg a Közel-Kelet vagy Afrika strukturális problémáit. Számos helyi közösség számára ugyanakkor szó szerint a túlélést jelentette: iskolát, rendelőt, ivóvízhálózatot vagy éppen egy lerombolt falu újjáépítését. Ennél is fontosabb, hogy Magyarország olyan partnerhálózatot épített ki egyházakkal, civil szervezetekkel és helyi közösségekkel, amely komoly diplomáciai értéket képvisel. Ezt a kapcsolati tőkét az új kormánynak is érdemes megőriznie és továbbfejlesztenie.
Izraeli kapcsolatok
Ahogy a világon sokan mások, az Orbán-kormány is felismerte, hogy a palesztin ügy tetszhalott állapotba került. A békefolyamat rég megrekedt, a Palesztin Hatóság társadalmi legitimitása megkérdőjelezhető, a humanitárius és diplomáciai minimumon túl pedig a magyar–palesztin kapcsolatok nem nagy perspektívát kínálnak.
Izrael ezzel szemben nagyon is konkrét előnyöket kínált, egyebek mellett technológiai transzfert, védelmi ipari együttműködést, hírszerzési és biztonságpolitikai kapcsolatokat és innovációs partnerséget. Ehhez társult az a nem elhanyagolható körülmény is, hogy míg Magyarországon nincs számottevő palesztin/arab/muszlim diaszpóra, addig Izraelben mintegy 200 ezer magyar gyökerű ember él, akik természetes kapcsolódási pontot kínálnak a két ország között. Ennek fényében nagyon is időszerű volt túllépni azokon a transzgenerációs traumákon, amelyek miatt az izraeli társadalom egy része hosszú ideig zsigerileg ódzkodott a magyar jobboldal bármilyen formájától.
A 2000-es évek derekán kezdődő, majd 2010-től felpörgő Fidesz–Likud kapcsolat kölcsönös előnyökkel járt: Orbán Viktor számára tompította a hazai ellenzék térfeléről érkező antiszemitizmus vádját, Netanyahu számára pedig egy megbízható EU-s szövetségest teremtett. A számok is mutatnak némi előrelépést: a magyar–izraeli kereskedelem 2010-ben körülbelül 375,5 millió dollár volt, 2023-ra pedig 640,6 millió dollárra nőtt. Ez persze legjobb esetben is csak bővülés, de nem gazdasági áttörés.
A probléma éppen itt kezdődött. Ahelyett, hogy egy szélesebb alapokon nyugvó, intézményes stratégiai partnerség épült volna ki, a kapcsolat az évek múlásával egyre inkább a Netanyahu–Orbán-tengelyre szűkült. Magyarország rendszeresen Izrael egyik legfontosabb EU-s védelmezőjeként lépett fel: blokkolt vagy gyengített közös uniós nyilatkozatokat, 2019-ben politikai gesztusként diplomáciai státuszú kereskedelmi irodát nyitott Jeruzsálemben, 2024–25-ben pedig elutasította a Nemzetközi Büntetőbíróság Netanyahu elleni eljárását. Ez rövid távon látványos politikai tőkét hozott Izraelben, hosszabb távon viszont túlzottan személyfüggővé tette a kapcsolatokat.
Ez ráadásul az izraeli magyar zsidóságot is megosztotta. Voltak, jellemzően Netanyahu támogatói, akik a magyar kormány Izrael-barát politikáját történelmi nyitásként értékelték, az izraeli miniszterelnökkel nem szimpatizáló magyar-izraeliek ellenszenve viszont tovább nőtt. A Netanyahuval való barátság persze Donald Trump felé is erős belépőt jelentett. Más kérdés, hogy az április 12-i bukást követően minkét viszonylatban gyorsan kiderült: a hála nem politikai kategória.
A hibákból tanulva, az új magyar kormánynak ezért érdemes lenne kiszabadítani a kétállami kapcsolatokat a pártpolitikai és személyes lojalitások fogságából. Izraellel pragmatikus partnerségre van szükség, de úgy, hogy Magyarország közben ne vállaljon felesleges konfliktusokat Európával, és ne tegye saját Izrael-politikáját egyetlen párt vagy vezető sorsának függvényévé.
Merre tovább?
Az Orbán-kormány közel-keleti politikája számos vitatható elemet tartalmazott, de kétségtelenül létrehozott egy olyan kapcsolati hálót, amelyet nem lenne bölcs dolog politikai alapon felszámolni. Meg kell őrizni a jól működő arab gazdasági kapcsolatokat, a térséget ismerő karrierdiplomatákra épülő külügyi szakértelmet, a Hungary Helps által felépített soft power infrastruktúrát, valamint a pragmatikus együttműködést Izraellel és a mérsékelt arab államokkal. Ezek kézzelfogható nemzeti érdekeket szolgálnak.
Ugyanakkor érdemes levonni az elmúlt másfél évtized tanulságait is. A személyes diplomácia hasznos eszköz, de nem szerencsés ha az intézmények helyettesítőjévé válik. Az államközi kapcsolatokat nem szabad egy-egy politikushoz, párthoz vagy rezsimhez kötni. A magyar Izrael-politikát érdemes kiszabadítani a Netanyahu–Orbán-tengely logikájából, miközben meg kell őrizni a stratégiai együttműködés előnyeit. A Hungary Helpsnek pedig továbbra is Magyarország egyik legsikeresebb külpolitikai márkájaként lenne érdemes működnie, de pártpolitikai identitásprojekt helyett professzionális fejlesztéspolitikai eszközként.
Ha az új magyar kormány képes lesz megőrizni azt, ami működött, és elengedni azt, ami csupán személyes vagy ideológiai lojalitásokon alapult, akkor nem Orbán Viktor közel-keleti politikáját folytatja majd – hanem Magyarországét.
A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője.
(Borítókép: Érdeklődő a Patrióták Európáért frakciócsoportja és a Hungary Helps program közös az üldözött keresztényekről szóló kiállításának megnyitóján az Európai Parlament brüsszeli épületében 2024. november 19-én. Fotó: Purger Tamás / MTI)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!