A közhiedelemmel ellentétben az európai nők a középkorban – nyilván meglehetősen behatárolt keretek között, de – egészen sokféle munkakörben tevékenykedhettek: egyebek mellett a mezőgazdaságban, a textiliparban, a sörgyártásban és a különféle családi vállalkozásokban. Néhányan akár teljesen önállóan is irányítottak birtokokat és vállalkozásokat. Jellemző, hogy az ún. sötét középkor (amiről már tudjuk, hogy annyira azért nem volt sötét) idején,
a 11. században, hála Nagy Alfréd király törvényeinek, az angol nők például sokkal erősebb és kiterjedtebb jogokkal rendelkeztek, mint mondjuk a viktoriánus korban, egy évezreddel később.
Eladhattak, vásárolhattak és birtokolhattak földeket a férfirokonaik beleegyezése nélkül, eljárhattak a saját ügyeikben a bíróságokon, bármikor elválhattak a férjüktől, ha az erőszakos volt, alkalmatlan vagy egyszerűen csak egy idióta – állítólag igen magas is volt a válások száma ekkoriban –, ráadásul utána igazságosan osztozniuk kellett a vagyonon (igaz, ennek az idillnek aztán később véget vetett az angolszász korszakot váltó, annál jóval kevésbé felvilágosult normann törvénykezés).
Lady Godiva, a középkor egyik leghíresebb nemesasszonya (Forrás: bridgemanartondemand.com)
Persze, ezek a szabadságjogok és privilégiumok többnyire csak az özvegyeknek vagy a magasabb – társadalmi osztályba tartozó nőknek jártak. A legtöbb esetben, miután egy nő eljutott egy bizonyos életkorba, gyakorlatilag (kissé leegyszerűsítve) két lehetőség közül választhatott: férjhez megy, vagy zárdába vonul és apáca lesz.
A beginák: nem apácák, nem boszorkányok, de nem is világi nők
Ám ez a két alternatíva nem volt mindenki számára megfelelő. Úgyhogy néhány nő inkább úgy döntött, hogy a saját útját fogja járni, és sem egy férfi, sem pedig az egyház mellett nem kötelezik el magukat teljes mértékben. Ők voltak a beginák, a középkor egyik legkülönösebb vallási mozgalmának tagjai.
Az első képviselőik a 12. században bukkantak fel Németalföldön. A beginák közösségben éltek, hasonlóan a szerzetesrendek tagjaihoz, de tőlük eltérően ezek a férjezetlen nők nem életre szólóan örök fogadalommal, hanem ígérettel vagy ideiglenes fogadalommal kötelezték el magukat a krisztusi tanok közös követésére, az evangéliumi eszmények (főként a szegénység) megtartására, az úgynevezett apostoli életre.
Ezek a nők szoros kapcsolatban álltak a helyi közösségekkel, és olyan munkákból éltek, mint a szövés, a betegek ápolása és a gyermekek tanítása. Munkaidőn kívül az ún. beginázsban éltek, egy takaros kis (vagy akár nagyobbacska) falucskában, amelynek rendszerint saját temploma, kórháza és temetője, nemritkán pedig saját főtérrel is és elkerített utcákkal is rendelkezett. Vagyis a beginázsok gyakorlatilag olyan települések voltak, ahol csak nők éltek.
Egy begina portréja (Forrás: ugent.be)
Ahogy már írtuk, a beginák ugyan a közösségben szűzi életet éltek, ám az apácáktól eltérően őket nem kötötte visszavonhatatlan fogadalom. Sőt: szegénységi fogadalmat sem kellett tenniük, így megtarthatták házaikat és vagyonukat. ha pedig valamelyikük el akarta hagyni a beginázst, hogy férjhez menjen, szabadon megtehette.
A beginák aranykora
A 13. századra már szerte Európában lehetett találkozni beginákkal – így természetesen Magyarországon is. A magyar beginák első írásbeli említése 1276-ból maradt fenn, amikor Árpád-házi Margit boldoggá avatási eljárásában négy-öt Esztergomban élő begina is jelentkezett tanúnak.
A történészek szerint begina-közösségből fejlődött apácazárdává a híres Nyulak-szigeti kolostor is, ahol a begina-hagyományok szellemében élt IV. Béla leánya, Margit is, a keresztény misztika egyik legkiemelkedőbb magyar képviselője.
Budán 1290 tájékán II. Majs nádor özvegye alapított begina-házat a ferencesek kolostorával szemben, és maga is belépett a közösségbe. Kezdetben főként Buda német női lakosaiból verbuválódottak a közösség tagjai, de a 14. század második felétől egyre több magyar tagja lett a közösségnek, és a 15. század közepére már a magyarok kerültek többségbe.
Bár az elszaporodó beginázsok minden bizonnyal felszabadító hatással lehettek a az európai nőkre, az egyház hajlamos volt fenyegetésként tekinteni a saját törvényei szerint élő női közösségekre. A beginaellenesség a 1311 és 1312 között megrendezett Vienne-i zsinaton csúcsosodott ki, amelyen egyes begina-csoportokat eretneknek nyilvánítottak.
Az utolsó megmaradt beginák egyike a 20. század elején (Forrás: A. & E. Frankl/ullstein bild via Getty Images)
A beginák elleni fellépés egyik legismertebb áldozata Marguerite Porete volt. Porete francia misztikus volt, aki az Egyszerű lelkek tükre című könyvében azt állította, hogy az a személy, akinek lelke valóban tele van Isten iránti szeretettel, lényegében egyesülhet Vele. Eretnekség vádjával bíróság elé állították, és 1310-ben máglyán elégették, könyvének legtöbb példányát pedig megsemmisítették.
A mozgalom lassú hanyatlása
A 14. századtól az egyházi vezetés megkísérelte a begina-mozgalmat beterelni a meglévő és elismert szerzetesrendek (főként a dominikánusok és ferencesek) közösségébe, azok harmadrendjébe. Ettől kezdve az integrációt megtagadó közösségek működését a hivatalos egyház változó intenzitással ugyan, de folyamatosan próbálta ellehetetleníteni.
Azért a beginák nem tűntek el egyik napról a másikra: a mozgalom inkább lassan és fokozatosan kezdett csak hanyatlani. A Vienne-i zsinat után sok begina fenyegetve érezte magát, és mivel nem volt központi hatóság, amely támogatást nyújtott volna nekik, úgy döntöttek, hogy saját biztonságuk érdekében ott kell hagyniuk ezt a közösséget. Egyesek inkább a világi élethez tértek vissza, mások pedig egyszerűen egyéb közösségekhez csatlakoztak, például a domonkosokhoz vagy a ferencesekhez.
Egy beginázs Belgiumban, 1924-ben (Forrás: The Print Collector/Print Collector/Getty Images)
Másfelől az idő múlásával, illetve az ezzel együttjáró társadalmi változások miatt a beginák életmódja egyre fenntarthatatlanabbá vált, ugyanis a nők egyre több szabadságot nyertek anélkül, hogy beginázsokhoz kellett volna csatlakozniuk. A 15. századra a beginák jórészt visszaszorultak Németalföld területére és a korábbi üldözések következtében szinte minden vagyonukat elvesztették, kéregetésből vagy adományokból tartották fenn magukat. A rend ekkorra már teljesen eljelentéktelenedett, és korábban nagy hatású misztikus tanításaik is feledésbe merültek.
A beginák 16. századi vallásháborúk során további üldöztetéseket szenvedtek. A megmaradt francia, német, holland beginázsok a reformáció és a napóleoni háborúk során szűntek meg létezni, bár Belgiumban szerény fellendülést éltek át a 17. század során és egészen a 20. századig fennmaradtak Brugges, Lier, Mechelen, Leuven és Gent városában.
Az utolsó nő, aki beginának tartotta magát, 1998-ban (más források szerint 2013-ban) hunyt el Belgiumban.