Már korábban kilépett a zenekarból a szólógitáros (Ritchie Blackmore), aki távozását egy belgrádi koncerten jelentette be, majd látványosan összetörte a gitárját. Az énekes (Ian Gillan) pedig Japánban, Oszakában tudatta a közönséggel, hogy elhagyja a zenekart, mire a csalódott, feldühödött közönség a székeket törte össze a küzdőtéren, a dobos Ian Paice pedig felrúgta a dobszerelését a színpadon, majd átgázolt rajta. Ötven éve, 1976. július 19-én jelentették be hivatalosan a Deep Purple teljes feloszlását, amellyel végleg lezárult az úttörő együttes klasszikus korszaka.
Kevés zenekarról lehet elmondani, hogy stílusteremtő lett volna, az angol Deep Purple azonban ilyen volt. És bár 1968-ban indult a zenekar magja, a klasszikus felállás 1969-ben alakult, és nevet kerestek maguknak, ezért kitettek egy táblát, ahová bárki felírhatta az ötletét (érkezett Betonisten – Concrete God – és Kockacukor – Sugarlump – is). Végül azonban a szólógitáros nagymamájának egyik kedvenc, 1930-as évekbeli jazzdala után kapta a sejtelmes, pszichedelikus Mély Bíbor nevet.
Nem állt távol tőlük a pszichedelikus hangulat és a progresszív rock, de a szuperfelállásban bemutatott debütáló albumukkal – az 1970-es Deep Purple in Rockkal – egy új zenei világot hozó együttes mutatkozott be. Eltűntek a korábbi popos, pszichedelikus és progresszív törekvések, és – elsők között – kemény, energikus, hard rock szerzeményekkel jelentkeztek be a zenetörténelembe, olyan dalokkal, mint a Speed King, az Into The Fire vagy a Flight of the Rat. A lemez leghíresebb szerzeménye a 10 perces Child in Time, amely az „aranytorkú” Ian Gillan által kiénekelt magas hangokról vált különösen híressé.
Már ezzel a koronggal – az akkoriban induló Led Zeppelin és az Ozzy Osbourne-nal felálló Black Sabbath mellett – a hard rock egyik legelső és legfontosabb zenekara lettek, és egy csapásra a világ egyik legnépszerűbb rockbandájává avanzsáltak az akkor még vadonatújnak számító műfajban.
Kitalálták a rockot
A legenda szerint olyan énekest kerestek a Deep Purple-be, aki fel tudja venni a versenyt a Led Zeppelin zseniális énekesével, Robert Planttel. Felmerült a Faces énekese, Rod Stewart is, ám végül Ian Gillan mellett döntöttek (nem mintha nem tetszett volna nekik Rod Stewart karakteres hangja, de a Deep Purple az újdonságnak számító hard rockban gondolkodott). Így állt fel a klasszikus felállás: Ian Gillan (ének), Ritchie Blackmore (szólógitár), Roger Glover (basszusgitár), Jon Lord (billentyű) és Ian Paice (dob).
Dallamtapadást okoztak
Rendesen berúgta az ajtót és dübörgött az eladási listákon a Deep Purple in Rock (1970), nem csoda, hogy rögtön felfigyeltek Ian Gillan kivételes hangjára. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice meg is bízta Jézus (ének)szerepével az 1970-ben megjelent, tabudöntögető Jesus Christ Superstar albumon. A Jézus passióját dramatizáló lázadó zeneművet a BBC először „szentségtörés” miatt betiltotta, de aztán engedtek a képmutató, álszent vaskalaposságból, miután pár év alatt sok millió példány fogyott a hanglemezből, és a kasszasikert hozó filmen kívül a Jézus-rockopera (musical?) évtizedekre elfoglalta a nyugati világ színpadait.
Következő lemezük, a Fireball (1971) is nagyot szólt, ahogyan a rákövetkező Machine Head (1972) is. Utóbbi máig a Deep Purple legsikeresebb albuma. Megjelenésekor Angliában listavezető lett, de az USA-ban is a 7. helyig jutott, ahol 118 hétig maradt fenn a Billboard 200-as listáján, és
Felbecsülhetetlen hatással volt a rock és a később érkező heavy metal fejlődésére,
bár a zenészek sosem tartották magukat heavy metal együttesnek. (Fireball 1:42-től)
Sokan azonban a tokiói és oszakai koncerteken rögzített, Made In Japan (1972) című dupla lemezüket tekintik a legjobb, ma már szintén klasszikus Deep Purple-albumnak („minden idők egyik legerősebb élőrock-albuma”), ami akkora sikert hozott, hogy két hét alatt platinalemezzé vált. A Smoke on the Water pedig a zenekar leghíresebb dala, benne a föld legismertebb kezdő gitárriffjével (sokak szerint az „évezred gitárriffje”). Annyira dallamtapadós, hogy a legtöbb kezdő rockgitáros általában ezt a dalt tanulja meg először.
Talán nem véletlen, hogy a világ rengeteg hangszerboltjában tiltólistára tették a tulajdonosok, tilos ezzel a témával kipróbálni a gitárokat.
Ez azonban nem zavarta azt az 1700 amatőrt, akik 2007. június 3-án – óvodástól az éltes rockbölényekig – egyszerre játszották el Kansas Cityben. 2009-ben pedig Guinness-rekordot érő létszámban pendítették meg egyszerre az illusztris riffet a lengyelországi Wrocławban. És nagyon úgy tűnik, ezzel még nincs vége, ez a becsípődés a jövőben sem fog csillapodni.
A dal amúgy egy megtörtént eseményről szól: a Machine Head lemez felvételei alatt éppen (a később háromszor is Grammy-díjjal jutalmazott) Frank Zappa adott koncertet Montreux-ben, amikor is a helyszínül szolgáló kaszinó kigyulladt. Ian Gillan is megtekintette az excentrikus zenefenomént, és állította, hogy közvetlenül mögötte állt egy alak, aki jelzőrakétát lőtt a mennyezetbe, és ez gyújtotta fel az épületet.
Frank Zappa megőrizte a hidegvérét, leállította a koncertet, és segített a tömeg fegyelmezett evakuálásában.
Bár a kaszinó teljesen leégett, csodával határos módon senki sem vesztette életét. A tűzvész után a Deep Purple tagjai a montreux-i (üres, elhagyatott, mert ezt szerették) Grand Hotel ablakából nézték, ahogy a lángoló épület füstfelhője rászáll a Genfi-tó felszínére. Ez a látvány ihlette meg Roger Glover basszusgitárost, akinek beugrott a cím: Smoke on the Water. (Füst a vízen 1:19-től)
Nehezen viselték a piromán, pszichopata gitárost
Hogy miért oszlott fel a szupergroup, abban elévülhetetlen érdemei vannak Ritchie Blackmore szólógitárosnak. Csak szemezgetve: felgyújtatott roadjaival egy szalmabálát a színpad mellett, hogy bosszúból füsttel zavarja meg a szerinte túl hosszan játszó Yes együttes előadását 1972 augusztusában.
Ritchie Blackmore egy kiállhatatlan bosszúálló alak volt, beképzelt, kontrollmániás hübrisz. Egy idő után a koncertek állandó műsorszámává vált, hogy összetöri a gitárját, de Jimi Hendrix példáját követve többször fel is gyújtotta azt.
Az 1974-es California Jam fesztiválon Blackmore kijelentette, hogy csak sötétben, műfényvilágításban hajlandó fellépni. Kívánságát nem teljesítették, ezért az előadás közben egy hozzá közel merészkedő operatőrt megtámadott, és Stratocaster gitárjával szétverte a méregdrága tévékamerát. Megkérte a technikusát, hogy készítsen fel egy robbanóanyaggal megpakolt erősítőt a show végére.
A technikus túladagolta a puskaport: a robbanás lángra lobbantotta a színpadot, és a lökéshullám lelökte a dobost, Ian Paice-t a székről, az operatőr pedig egy időre megsüketült.
Ezután felgyújtotta, majd a közönség soraiba dobta a gitárját. A koncert végén az együttes menedzsere, John Coletta azonnal helikopterbe ültette, és kimenekítette, mielőtt jobban elfajultak volna a dolgok. Csak kemény összegért úszta meg a feljelentést és a rendőri vizsgálatot.
Egy másik, legendás történetben Blackmore és Rod Stewart – akinek szintén nem kellett kétszer szólni egy kis rendzavarásért – szétvertek egy szállodát. Az incidens 25 ezer akkori dollárjába került a Warner Bros. Recordsnak.
A „mosoly nélkülinek” is nevezett Ritchie Blackmore utálta az énekes Ian Gillant, és olyanokat tett, hogy az éjszaka közepén, amikor Ian Gillan már aludt, Blackmore és hűséges roadjai elkezdték láncokkal csörgetni a folyosót, kaparták a falakat, és rejtett hangszórókból kísérteties suttogásokat játszottak be. Gillan, bár próbált keménynek tűnni, többször is fegyverrel (vagy késsel) virrasztott az ágyában, rettegve a „kísértettől”. Blackmore számára ez nemcsak játék volt, hanem egyfajta pszichológiai hadviselés is, amivel fenntartotta a dominanciáját a zenekaron belül. Nem volt kérdés a szakítás.
Bármilyen furcsa is, de Deep Purple néven ma is is létezik a zenekar, benne Ian Gillan énekel, Ian Paice dobol, és Roger Glover basszerozik. De a mindössze három sorlemezzel (Deep Purple in Rock, Fireball, Machine Head) kitörölhetetlen nyomot hagyó klasszikus felállás 50 éve feloszlott.
Tesztelje most tudását, és tippeljen kalandokban nem szűkölködő korszakos pályafutásuk történeteiről!
(Borítókép: Ritchie Blackmore, Glenn Hughes, Ian Paice, David Coverdale és Jon Lord, a Deep Purple tagjai 1974. novembre 1-jén. Fotó: Fin Costello / Getty Images)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!