Nem fér kétség ezen színészek tehetségéhez, csak félrement valami a castingnál, így nem voltak meggyőzőek szerepükben.
Egy izgalmas és emlékezetes hidegháborús thrillernek sikerült a Vadászat a Vörös Októberre, azonban a legendás Sir Sean Connery meglepő módon a film a leggyengébb pontja lett. A szovjet flottából dezertáló litván tengeralattjáró-kapitányt alakító színész meg sem próbálta elsajátítani akár az orosz, akár a litván akcentust, jellegzetes, skótos ízű beszéde pedig minden egyes pillanatban emlékezteti a nézőt, hogy nem egy szovjet kapitányt lát, csak egy szovjet kapitányt játszó színészt. A szereplőgárda többi tagja ráadásul igyekezett úgy is hangzani, ahogy valószínűleg karaktereik hangozhattak volna, így különösen érezhető Connery nemtörődömsége.
Még egy film, amit alaposan lehúz a főszereplő beszéde: Kevin Costner ugyan megpróbálkozott a brit akcentussal, csak épp jelenetről jelenetre más intenzitással, illetve akadt olyan is, amelyben épp sehogy. A karakteres hollywoodi filmsztárt amúgy is nehezen hittük el Robin Hoodként, ám súlytalan jelenléte és béna beszédhangja miatt még a vártnál is nehezebb komolyan venni őt a főszerepben. Szerencsére közben ott van Alan Rickman, aki ízletes ripacskodásával egyszerre tereli el a figyelmet a film hibáiról, és egyszerre figurázza ki azokat. Ennek eredményeként a Robin Hood, a tolvajok fejedelme az egyik legszórakoztatóbb bűnös élvezetté válik, amit valaha kitermelt Hollywood.
Francis Ford Coppola iszonyatosan erős és látványos Drakula-feldolgozása komolyan alulértékelt, még akkor is, ha nem teljesen hibátlan. A gyenge láncszem a rapszodikus gót horrorban a Jonathan Harkert alakító Keanu Reeves üres és bamba játéka, aki egyetlen hihető gesztus nélkül, fadarabként sodródik végig jelenetein. Reeves a megfelelő szerepekben pont a szinte patikamérlegen kimért átlagossága miatt tud egyszerre átélhető és univerzálisan menő lenni. Harker szerepére azonban nem egy ilyen formát, hanem egy olyan karakterszínészt kellett volna castingolni, aki megfelelően tudja aktivizálni magát a lehengerlően, túltolt melodrámához.
Gus Van Sant rendezőnek számos remek ötlete akadt karrierje során. Az nem tartozik közéjük, amikor 1998-ban snittről snittre, sorról sorra újraforgatta Alfred Hitchcock Psychóját, csak épp színeszben, és természetesen teljesen más szereplőgárdával. Az üres, értelmetlen és nehezen élvezhető adaptációt súlyosbította az, hogy Anthony Perkins alakítása után senki sem volt hajlandó az inkább vígjátékokból ismert, sokkal kevésbé meggyőző Vince Vaughnról elhinni azt, hogy ő Norman Bates. A Psycho szolgai újrakreálása alapból is halott ötlet volt, ám a főszereplő félrecastingolása és Vaughn rettenetes munkája még magabiztosabban állították a földbe az egészet.
Persze gratulálunk Brad Pittnek, hogy már az Instagram betörése előtt ennyire idejekorán kifejlesztette a tökéletes Instagram-arcot, de talán nem Homérosz eposzának minden egyes jelenetében kellett volna közszemlére tenni azt. A film az idei Odüsszeiánál több történelmi hitelességre törekedett, és mitológiai elemek sem voltak benne. Jól működött az, hogy a fontosabb szerepeket rangos karakterszínészek játszották, ám az sem ártott volna, ha a főhőst is úgy castingolják, hogy hiteles legyen Akhilleuszként. Mert Brad Pitt nem volt az, csak a hollywoodi szépfiút lehetett látni minden egyes megszólalásában és menősködésében, a jelenléte folyamatosan kiragadta a nézőt a filmből.
A félrecastingolás nyilvánvaló példája A nyomorultak 2013-as feldolgozásából Russel Crowe Javertje lenne, de fontos megemlékezni arról is, hogy Hugh Jackman sem illett Jean Valjean szerepébe. Lehet, hogy az ausztrál színésznek komoly musicales és éneklési tapasztalatai vannak, ám a játékidőben nem tudta eldönteni, hogy egy túltolt színpadi karakterként, vagy egy élő-lélegző, hús-vér emberként játssza-e el a karaktert. Ennek több fájóan ripacskodós jelenet és béna énekszám lett a vége. Tom Hooper filmjét egy rajongó sem tartja a musical legjobb feldolgozásának, és ebben Jackmannek is bőven van felelőssége.
Ha Freddy Mercury-t ilyen jól el tudta játszani, akkor bárkit el tud, igaz? Hát nem. A karakteres, kistermetű, bogárszemű Rami Malek aurája nem nagyon illett a tavalyi háborús drámába, amelyben egy nagypofájú, menősködő katonaorvost alakított, aki Nürnbergben szembesül a Russell Crowe által játszott Hermann Göring rémtetteivel. Azt hittük volna, hogy ebből a filmből is Crowe fog kilógni, ám ő meglepően hitelesen és félelmetesen játszotta el a náci háborús bűnöst. Malek viszont egyáltalán nem hozta azt a jelenlétet, amelyet karaktere megkövetelt volna, a film végén pedig – nem lévén már különösebben más dolga – néhol még ripacskodni is nekiállt, ami különösen zavaró volt.
James Vanderbilt jó szándékú, de zavaros filmjét a félrecastingolt főszereplő, a túlírt forgatókönyv és a mesterséges ízű drámázás is lehúzza.
Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!