A vármegye a magyar közigazgatás alapvető területi egysége volt az elmúlt évszázadokban. Az első királyi vármegyék Szent István uralkodása idején, a XI. század elején alakultak ki. Területi tagolásukat az egész országot behálózó királyi várbirtokok igazgatása tette szükségessé, mert kezelésüket az ország központjából nem lehetett elvégezni. A történészek a vármegyék számát kezdetben negyvenötre tették, majd számuk a XII. századra hetvenre nőtt.
Királyi, nemesi és polgári vármegyék
A várbirtokok nagyarányú eladományozása miatt a XIII. századtól bomladozni kezdett a királyi vármegyerendszer. A királyi hatalom az alapját képező birtokok összezsugorodása folytán egyre gyengült. A folyamatnak az Aranybulla volt az egyik mérföldköve, amely megtiltotta a birtokok eladományozását, illetve a szolgálattal szerzett földek elkobzását, védve az uradalmakat és a magántulajdont.
A köznemesség erősödésével a vármegye irányítása is változott: fokozatosan kialakult a nemesi (rendi) vármegyerendszer.
A nemesi (rendi) vármegye élén a királyt az ispán képviselte, akit a XV. századtól főispánnak kezdtek nevezni. A főispánt a király nevezte ki a vármegye legnagyobb birtokkal rendelkező, királyhű bárói közül. Előfordult, hogy egy vármegyének két főispánja volt, de az is, hogy az uralkodó ugyanannak a személynek több vármegye ispánságát adományozta. A főispán eleinte a sedrián és a megyei nemesek közgyűlésén is elnökölt, a későbbiekben azonban inkább az udvarban tartózkodott, és a királyi tanács ülésein vármegyéje érdekeit képviselte. Feladatainak ellátását a vármegyében a XV. századtól egyre inkább helyettese, az alispán vette át, sőt a királyi parancsokat is közvetlenül hozzá kezdték intézni.
Nánay Mihály történész, a Rubicon Intézet főmunkatársa szerint a XVIII-XIX. századi rendi vármegye megítélése attól függ, hogy mely jellemzőinek tulajdonítunk nagyobb hangsúlyt. Ha első helyre a szuverenitás megőrzését tesszük a török és Habsburg kihívásokkal szemben, akkor a vármegye nagyon hasznos intézmény volt. Szintén pozitív hatása volt a vármegyéknek, hogy erős helyi kötődést alakított ki a helyi vezető rétegben, ugyanis többnyire az odavalósi, az adott tájhoz kötődő nemesi családok működtették és vettek részt a vármegyei közéletben.
A vármegyerendszer centralista kritikájához vezetett, hogy a XIX. század elejére a vármegyék önálló hatalmi központokká, majdhogy nem külön kis országokká váltak.
Eötvös József és más reformerek úgy vélekedtek, hogy a vármegyei autonómia és archaikus döntéshozatal, intézményrendszer minden modernizáló, reformáló központi intézkedés gátjává válhat, ezért a szervezeti rendszer átalakítása mellett érveltek. A kiegyezés után elválasztották egymástól a bíráskodást és a közigazgatást, és beillesztették a vármegyéket a modern polgári közigazgatás rendszerébe. A dualizmus időszakában megnyirbálták a vármegye autonómiáját, és így fokozatosan kialakulhattak a polgári vármegyei működés keretei.
A polgári vármegye megjelenésével a főispán lett a kormányzat képviselője vármegyei szinten, ő ellenőrizte, hogy a vármegye intézményrendszere a kormányzati politikának és törvényeknek megfelelően működjön. Kibővültek a jogkörei is, például az ő jelöltjei közül választotta meg a vármegyei törvényhatóság az alispánt, a mindennapi működés irányítóját.
Harminc évig nem voltak járások
A második világháború végéig a területi egység hivatalos megnevezése vármegye maradt, de széles körben használni kezdték a megye kifejezést is. A tanácsrendszer 1950-es bevezetése előtt területrendezést hajtottak végre, amellyel felszámolták a békeszerződések következtében keletkezett, határ menti csonka vármegyéket, és az addig működő 25 történelmi vármegyéből 19 megyét alakítottak ki, majd a szovjet mintára megalkotott 1949-es Alkotmány hivatalossá tette a megye elnevezést.
A vármegyékkel szemben több mint három évtizedig megmaradtak a járások, amelyek szintén a magyar közigazgatás jellegzetes intézményei voltak évszázadokon át.
Az első járások valamikor a XVI. század táján jelentek meg a nagyobb vármegyékben. Ahogy neve is elárulja, úgy szervezték meg őket, hogy az ott lakók egy napi járással elérhessék a legközelebbi igazgatási és bírósági szervezetet. Aztán 1983-ban megszüntették a járásokat is.
Harminc évvel később, 2013. január 1-jétől viszont a második Orbán-kormány újra életre hívta a járásokat. A korábbiaktól eltérően a járási hivatalok hatásköre valamennyi városra és községre kiterjedt, míg Budapesten a kerületi hivatalok működtek hasonló feladattal. Eleinte 175 járás volt, a Polgárdi járás megszűnése után a járások száma 174-re csökkent.
Kistérségek, városi vonzáskörzetek, régiók
Már a rendszerváltozás után, az 1990-es helyi önkormányzati törvény vitájában is felmerült a vármegye elnevezés visszaállítása, amit akkor elvetettek. Aztán az Antall-kormány 1993-ban határozatot fogadott el a közigazgatás korszerűsítésének főbb irányairól, amelynek egyik kulcskérdése a középszintű közigazgatás, a megyerendszer jövőbeni sorsa volt. Ennek során felmerült, hogy a megyerendszert a kismegyerendszer váltsa fel, míg a közigazgatási-szakigazgatási középszintű funkciókat nyolc nagyobb régióra bízzák. Ez az elgondolás abból indult ki, hogy Magyarországon van negyven-ötven olyan város, amely a megyénél kisebb, de jelentős nagyságú térségnek a természetes igazgatási, kulturális, gazdasági és területfejlesztési központja. Ezeket a kisebb területi egységeket városkörnyéknek, városi vonzáskörzetnek vagy történelmi kismegyerendszernek nevezték volna el.
Az uniós csatlakozást megelőzően meghirdették az önkormányzatok, a megyék és az állam hármas pillérén alapuló közigazgatás reformját, hogy a hangsúly a kistérségek, a régiók és az állam együttműködésére épüljön.
Az Ágh Attila politológus vezette, 2002 őszén alakult Idea-csoport elképzelései szerint a kistérségek önálló feladatokat kaptak volna, többek között környezetvédelmi, hulladékkezelési, ivóvízbázis-védelmi, útüzemeltetési, kistérségi főépítészi teendőket, illetve vasúti és oktatási intézmények fenntartási feladatait. A megyék szerepét pedig a régiók vették volna át, azonos hatáskörökkel, de újabb – addig állami kézben lévő – funkciókkal kiegészülve. A koncepció már a kormányon belül is ellenállásba ütközött: a Belügyminisztérium szakapparátusa átírta a tervezetet, a kormány pedig nem fogadta el eredeti formájában. A megyék megszüntetése politikailag rendkívül érzékeny ügy volt, amelyet sem az ellenzék, sem a kormánypárti többség nem támogatott.
1172 jogszabályt kell módosítani
Az Orbán-kormányok időszakában tovább erősödtek a megyék, amelynek csúcspontjaként az Országgyűlés elfogadta az Alaptörvény tizenegyedik módosítását, amely a megye elnevezést 2023. január 1-jétől vármegyére változtatta.
Szimbolikus jelentőségén túl a névváltoztatás nem kis adminisztrációval és költségekkel is járt. A Magyar Közút Zrt. például 714 megyehatárjelző táblát cserélt le. A bíróságokat viszont nem érintette a tábla- és pecsétcsere, mert a megyei bíróságokat 2011-ben törvényszékekké nevezték át. A Miniszterelnökségnek 320 kormányrendelethez kellett hozzányúlnia.
Az Alaptörvény tizenhetedik módosításával 2026. október 1-jétől tér vissza a megye elnevezés. A megye és a kormánymegbízott elnevezéssel kapcsolatos, 210 oldalas törvényjavaslat szerint nem kevesebb, mint 1172 jogszabályban (köztük 181 törvényben) kell a vármegyét megyére, a főispánt kormánymegbízottra cserélni. Az átnevezések végrehajtásának költségét a kormány hatásvizsgálata 577 millió forintra becsüli. A törvény zárószavazását három hét múlva tartják.
(Borítókép: Heves vármegye határát jelző új közúti tábla a 23-as főúton Mátraballa közelében 2023. január 2-án. Az Alaptörvény 11. módosítása értelmében 2023. január 1-jétől a megyék neve vármegyékre változott. Fotó: Komka Péter / MTI)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!