Hamarosan új vetélkedővel jelentkezik Jáksó László a TV2-n, A szemfényvesztő – Hazudj, ha tudsz! címmel. Többek közt erről kérdeztük a műsorvezetőt, de természetesen szóba került a Heti Hetes, a szinkronszerepek, és az is, milyen volt egy vak édesapa mellett felnőni.

– Amikor megbeszéltük ezt az interjút, azt kérted, ne készüljön rólad fotó. Nem úgy ismerlek, mint egy hiú embert, még a 2001-es könyvednek is ironikusan az a címe, hogy Hogyan lettem szép.

– Nem lettem hiú, csak 57 éves. Nem arról van szó, hogy ne készüljenek képek, arról van szó, hogy az én hülyeségem folytán, amikor a Kész átveréshez, aminek műsorvetője voltam, képeket készítettek, én olyan arcokat vágtam, amik illettek a műsorhoz: tokakidüllesztés, ez, az, amaz. Akkor ezzel telement a média, de engem nem zavart, mert illett oda. Aztán jött a Heti Hetes, ahol egy csodálkozó gyerek voltam, szóval még azzal sem ütköztek ezek a fotók. Harmincéves voltam, amikor az RTL-nél kezdtem dolgozni, de közben öregszem. Ezek a régi, pofavágós képek mindenkinek beégtek az agyába, a fotósokéba és a képszerkesztőkébe is, de ezért csak magamat hibáztathatom. Ezért ahelyett, hogy kijönne a fotós, és össze-vissza ugráltatnám, inkább adok én képet. Nem arról van szó, hogy legyek szép, hanem szeretnék egy normális 57 évesként kinézni, mert az vagyok. Az a tapasztalatom, hogy ezt nagyon nehéz elérni egy ilyen előélet után.

 

– Ezek szerint mostanra megbántad, hogy annak idején egy ilyen figurát vettél fel?

– Kern András kérdezte annak idején, hogy miért vágok állandóan pofákat. Mindenki hozott anyagból dolgozik, nekem is van otthon tükröm, tudom, hogy nézek ki. Pontosan tudom, hogy ha beállok intelligens elgondolkodónak, vagy verseket olvasó művészléleknek, akkor úgy leszek röhejes, ahogy nem akarok az lenni. Amúgy minden furcsaságom az alsó fogsoromból ered, amit annak idején megcsináltathattam volna, de nem akartam kihúzatni egyet: ezért ilyen az állam, ezért van a tokám is. Most már úgy érzem, belefért volna az az egy húzás. De a legnagyobb hiba, amit elkövettem, hogy túltoltam ezt a figurát. Amúgy boldogan engedtem el a Kész átverést, mert nem szerettem a kisugárzását: egész életemben én voltam az, akit átvertek, akit buzeráltak.


Forrás: TV2 Sajtószoba

 

– Ezek szerint a pályád elején olyan szerepekbe bújtál, amiket nem kedveltél, amik távol álltak tőled.

– Voltak fokozatok, a Kész átverés állt a legtávolabb tőlem. Azt csak azért vállaltam, mert az ember a legszélesebb skálán igent mond a médiában, mert ott nem sokszor lehet nemet mondani. Talán egyszer sem, mert akkor legközelebb már nem hívják. Persze, valami szörnyűségre nemet mondtam volna, de ez azért nem volt szörnyűség. Az életpályám része, nem akarom letagadni, de a valódi személyiségemtől rohadt távol áll. A rádió egészen más volt: ott egy pikírt, embereket a vonalból kibaszkodó műsorvezető voltam – ez már közelebb állt hozzám. Édesapám a világ legkedvesebb embere volt, anyukám meg nem. Neki idős korában is olyan történtei voltak, hogy „Beszóltam a szomszédnak, és sírt is.” – mondta nagyon büszkén. Elemi erejű bökési hajlam volt benne. Az ember meg bármikor eljátssza a saját szüleit: amíg békén hagynak, addig az apukám vagyok, amikor felpörgök, akkor meg anyukámat hozom.

 

– Édesapád látássérült volt. Ez hogyan befolyásolta a gyerekkorod?

– Vak volt, mondjuk ki. Apukám egy darabig várta, hogy az emberek megtalálják a megfelelő szót, és amikor már a negyedik olyan mondat hangzott el, hogy „ön, aki nem nagyon lát, tulajdonképpen, általában, izé”, akkor nagyon kedvesen mondta, hogy „Nyugodtan mondja, hogy vak.” Ő a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének is pár évig az elnöke volt. Sokat sétáltam vele, nem mintha nagyon kellett volna vezetgetni: úgy közlekedett Szegeden és Budapesten, mint a villám.

 

– Édesapádnak lehet köze ahhoz, hogy kezdetben a rádió felé fordultál?

– Lehet, de nem azért, mert vak volt, hanem mert nagyon jól beszélt: szeretett beszélni, és még okos dolgokat is mondott. Az kétségtelen, hogy én inkább ővele mászkáltam hétvégente, és közben anyukám otthon takarított marha idegesen – jobb is volt ilyenkor őt magára hagyni. Karácsonykor a fát is ő díszítette, mivel vannak dolgok, amiket nehéz vakon csinálni: ilyen a karate, meg a fadíszítés. Egy látó apával nyilván lehet kirándulni, sportolni, egy vak apával lényegében sétálni lehet és beszélgetni. Biztos kihatott, hogy az egész gyerekkoromat végig beszélgettük apámmal.


A telefonnál az ifjú Jáksó László
Forrás: JL

 

– A rádió után jött a Heti Hetes, amit 2000-ben vettél át Csiszár Jenőtől, aki szintén rádiós személyiség volt. Hogy kerültél a „képbe”?

– Erről Ónodi Györgyöt kéne megkérdezni, de mivel ő 2024 óta nincs köztünk, megpróbálom összeszedni. Csiszár Jenő egy év után fontolóra vette, hogy átmegy a TV2-höz egy beszélgetős műsort készíteni. De sokáig nem tudott dönteni, talán alkudozott is, nem tudom, a lényeg, hogy nagyon későn, szinte a felvétel előtti hetekben dőlt el, hogy otthagyja a Heti Hetest. Nagyon gyorsan kellett találni helyette mást, és valaki bedobta, hogy amikor esténként hazafelé megy, rádiót hallgat, és van itt ez a Jáksó nevű hülye, és egyszer már bejött a rádiós fazon. Egy kicsit meglepődtek, amikor élőben láttak, mert akkor ráadásul ehhez az alkathoz, ami nekem van, bajuszt hordtam vállig érő hajjal. Elküldtek a Hajas Lacihoz, hogy valamit csináljon velem, aztán már mentem is a stúdióba. Nem volt próba sem, csak egy közös vacsora.

 

– Az új Heti Hetes kapcsán nem kerestek meg?

– Nem, de nem is kereshettek volna, mivel a TV2-nél dolgozom.

 

– Szerinted van még ennek a formátumnak, amit a Heti Hetes képvisel, 2026-ban létjogosultsága?

– Amikor megjelent a hírekben, hogy lesz, de még nem mutatták be, azon merengtem, hogy milyen nehéz lehet ezzel a címmel indítani egy műsort. Hiszen kérdés, hogy ki, hogyan emlékszik rá. Aki szerette, és szeretné, hogy tovább menjen, valószínűleg nem a régi Heti Heteshez, hanem az emlékeihez hasonlítja. A rajongók által összevágott YouTube-os részletek is jelentősen torzítják ezt. Szerintem egy felesleges nehezítés volt saját maguk számára Heti Hetesnek elnevezni a műsort, hiszen bármi lehetett volna 2026 Heti Hetese. Mondjuk, ha Hétfejű sárkány a címe, de még tudnék pár viccet mondani a hetes számmal.

– Hamarosan viszont te is új műsorral jelentkezel a TV2-n, A szemfényvesztő – Hazudj, ha tudsz! címmel. Hogyhogy ismét tévé?

– Abban biztos voltam, hogy a seggemet rázni már nem akarom, nem akarok a korábbi szerepeimhez visszatérni. Hívtak vendégnek ilyen-olyan műsorokba, de nem volt hozzá kedvem. Rendkívül jól érezem magam számítógép programok írásával, nem akarok szerepelni se pénzért, se azért, hogy mutogassam magam. Így álltam hozzá, amikor felhívtak, hogy van egy vetélkedő, és már vettem volna a levegőt, hogy nemet mondjak, ám ekkor elmondták, hogy ez egy olyan műsor, ami egy könyvtárszobában zajlik, ahová beülnek a játékosok, és kérdésekre válaszolnak. Ennél persze bonyolultabb, mert a műveltségi kérdések során valaki tudja a helyes válaszokat, de úgy kell rávezetnie a többieket, hogy ne bukjon le. Nem kell semmit ugrálni benne, de mivel egyetlen díszletben játszódik, szórakoztatónak kell lenni. De nem úgy, mint a Kész átverésben, hiszen nem kell senkit megalázni, megijeszteni, csak beszélgetni kell az emberekkel és néha marháskodni.

 

– Ez is egy intellektuális vetélkedő, mint az RTL Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban című műsora. Úgy tűnik, ismét igény van ezekre a nívósabb műsorokra.

– Rohadtul szeretném. Ez volt az a kérdés, amit a gyártás folyamán magamnak is feltettem. Ez nem bizonytalanság, ez remény. Ez a műsor azért készült, mert ezt szeretnénk hinni, ezt szeretnénk kipróbálni.


Forrás: TV2

 

– A legtöbben Az Árulókhoz hasonlítják A szemfényvesztőt. Mi a különbség a két vetélkedő közt?

– A két műsor összehasonlítása szerintem eleve nonszensz. De értem, hogy miért hasonlítják össze: egyrészt a kiadott képeken a díszlet olyan, mintha kastély lenne, ám ez egy könyvtár. Szóval kicsit hasonlít a díszlet jellege, meg szépen, öltönyben van a műsorvezető: ott Árpa Attila – az ember, aki semmilyen nyelven nem beszél akcentus nélkül –, itt meg én. Ennyi a hasonlóság. A szemfényvesztőben nem gyilkost keresünk, nem ölnek meg senkit, ez egy szinte hagyományos, „egrijánosos” vetélkedő, picit megbolondítva azzal, amit elmondtam.

 

– Volt egy érdekes mellékvágánya az életednek: párszor szinkronizáltál is. Ez hogy jött?

– Nem vagyok színész, nem tudok a szó hagyományos értelmében véve szinkronizálni. Leginkább animációs filmekben szinkronizáltam a főgonoszt, meg egy szemüveges kisfiút, aki hallá változott, illetve a Dr. Dolittle 2-ben egy mosómedvét. Imádtam csinálni. A legnagyobb dicsőség az volt, amikor a kisfiam és az anyukája megnézték A hihetetlen családot – amiben én szinkronizáltam a főgonoszt, Szilánkot –, megkérdeztem, hogy „na, milyen voltam?”, de egyiküknek sem esett le, hogy engem hallottak. Akkor jöttem rá arra, hogy ennél nagyobb elismerés nincs a szinkron szakmában.


Forrás: JL

 

– Évekkel ezelőtt egy interjúban azt mondtad: „Nagyon kevés emberrel jövök ki jól, mert késztetésem van arra, hogy az emberek képébe vágjam, amit gondolok.” Sok minden megváltozott benned, ezt is másként látod már?

– Igen, mert egyre jobban betartom, amit Konfuciusz mondott – mondjuk annál nagyképűbb dolog kevés van, mint amikor az ember Konfuciuszt idéz, de tényleg ő mondta – hogy „az őszinteség műveltség nélkül puszta durvaság”. Igyekszem azóta udvariasabb lenni – mikor hogy sikerül. Amíg nyugodt vagyok, és amíg apám beszél belőlem, ez maradéktalanul sikerül, ám amint felidegesítenek, és megérkezik anyám, akkor ő már szarik Konfuciuszra.



Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!