Aligha lehetne aktuálisabb a Harmonikus Növekedésért Alapítvány – a György László által alapított gazdaságpolitikai kutatóműhely – most publikált vízügyi tanulmánya: az elmúlt napokban sorra dőltek meg a negatív vízállásrekordok a Dunán, és a Tisza folyó is történelmi mélyponton áll.
Nemzetbiztonsági kérdés lett a víz
A Hozzájárulás Magyarország vízügyi megújulási stratégiájához című anyag a Debreceni Egyetem, a győri Széchenyi István Egyetem és az Óbudai Egyetem egyes szakembereinek közreműködésével jött létre, de nem tükrözi maradéktalanul minden közreműködő álláspontját: a szerzők a véleményezők észrevételeiből azt építették be, amit tudtak.
Már a cím is jelzi, hogy a dokumentum nem kész stratégia, hanem hozzájárulás – György László egyetemi docens, egyben gazdaságstratégiai szakember megfogalmazása szerint egyfajta szakmai vitairat, amely inspirálni szeretné a döntéshozókat. A kutatók között sincs teljes egyetértés például abban, hogy a mesterséges vízszintszabályozás vagy a folyók természetes kanyargásának, a meanderezésnek a visszaállítása vezet-e eredményre.
A diagnózis ugyanakkor kimondja: a vízbiztonság mára nemzetstratégiai, nemzetbiztonsági és gazdaságstratégiai üggyé vált.
Az évtizedes meggyőződés, hogy a Kárpát-medence víznagyhatalom, a tanulmány szerint nem állja meg a helyét – már csak azért sem, mert felszíni vizeink 95 százaléka külföldről érkezik.
Az alapítvány szerint az övék az első olyan hazai anyag, amely a nagy ívű stratégiákat összeköti a konkrét projektszinttel, és egyszerre optimalizál mind az öt kulcsterületre: a lakossági vízigényre, a természeti környezetre, a mezőgazdaságra, az iparra és az energetikára, valamint a hajózásra.
Ötször drágább a semmittevés, mint a cselekvés
A tanulmány legerősebb fegyvere a számszerűsítés. A be nem avatkozás – az aszálykárok, az energiaimport-többlet és a vagyonvesztés – éves nemzetgazdasági költségét 680-1120 milliárd forintra becsülik, ami 15 év alatt a 2024-es GDP 12,5-20,6 százalékának megfelelő, azaz 10 200-16 800 milliárd forintos kumulált veszteséget jelentene.
A vízbiztonság ma már nem elszigetelt környezetvédelmi szakterület, hanem a teljes makrogazdasági stabilitásunk alapja. Amikor az aszályok miatt elszálló élelmiszerárakról, a Paks leterhelése miatt megugró villamosenergia-importról vagy a termőföldek értékvesztéséről beszélünk, mindegyik mögött a vízhiány áll
– állítja Santo Martin, a tanulmány egyik közreműködő szakértője.
14
A Duna alacsony vízállása 2026. július 20-ánGaléria: Aggasztóan alacsonyan van a Duna vízszintje(Fotó: Tövissi Bence / Index)
Ezzel szemben a javasolt beruházási program éves terhe az üzemeltetéssel együtt 168-235 milliárd forint, vagyis a kár ötöde. Csak az agrárium aszálykára és terméskiesése évi 400-600 milliárdra rúghat – nem véletlen, hogy a kormány a napokban rendkívüli aszálytámogatásról döntött a tavalyi kukoricakárok miatt.
A teljes csomag 15 év alatt 14,2-23,4 százalékos kumulált GDP-hatást generálhat, a megtérülési fordulópont pedig a 10. évre, 2036 környékére tehető
– állítják a tanulmány szerzői. A 2525 milliárd forintos program két részből áll. Az egyik a korábbi kormányhatározatokban már szereplő 1512 milliárd forintos csomag – ennek gerince a Homokhátság vízpótlásának 1434 milliárdos, 5 ütemre bontott terve –, a másik az alapítvány 1013 milliárd forintos saját javaslatcsomagja.
Zsilipekkel döntenék le a legnagyobb tabut
Az alapítvány saját javaslatai közül a legolcsóbb és a szerzők szerint a legjobb ár-érték arányú a belvízcsatorna-hálózat kétirányúsítása. A mintegy 42-43 ezer kilométernyi csatornarendszer ma szinte kizárólag elvezeti a vizet; 3000-5000 vízszintszabályozó műtárgy – zsilip, fenékküszöb, tiltó – beépítésével azonban alkalmassá válna a víz visszatartására, sőt a száraz időszakokban a szétosztására is, mindezt 200 milliárd forintból.
A legnagyobb tabudöntés a Dunánál történhet – a folyami műtárgyépítés a nagymarosi vízlépcső körüli, rendszerváltáskori küzdelmek óta a hazai vízügy legérzékenyebb kérdése.
A tanulmány az adonyi és a fajszi vízszintszabályozó műtárgy megépítését javasolja nagyságrendileg 350 milliárd forintért, mert a folyó medre 1-1,5 métert süllyedt, ami a parti szűrésű ivóvízbázisokat, a kiszáradó ártéri védett területeket – köztük Gemencet –, a nemzetközi hajózást és a februárban hivatalosan is építeni kezdett Paks II. hűtését is fenyegeti.
Paksnál ráadásul kettős a kockázat: ha túl alacsony a vízállás, nem vehető ki elegendő hűtővíz, ha pedig túl meleg a folyó, a visszaengedett víz károsítaná az élővilágot. Az emiatt szükséges termeléskorlátozás és a helyette behozandó importáram a tanulmány becslése szerint évente 80–180 milliárd forintos kárt okozhat.
A szerzők szerint ezek nem energetikai monstrumok, hanem elsősorban természetvédelmi létesítmények hallépcsőkkel és mellékág-rehabilitációval, amelyek mellékesen 150-250 megawattnyi szabályozható energiatermelő kapacitást is adnának.
A Tiszán a még 1973-ban leállított csongrádi műtárgy megépítését szorgalmazzák mintegy 150 milliárd forintból, hogy az Alsó-Tisza bevágódása ne apassza tovább délről a Homokhátság vízkészletét.
A tanulmány részletesen elemzi a felvízi országok gyakorlatát is: a szintén Duna menti Ausztria például tíz nagy átfolyós vízerőművel szabályozza a folyót.
A makro- és mérnökszemléletű anyag ugyanakkor nem zárja ki a leleményes helyi, természetalapú megoldásokat sem – ezek megvalósítását a szerzők szerint támogatni érdemes, amennyiben illeszkednek a nagystratégia célrendszerébe, ahogy a gazdálkodói szemléletváltást is.
Dél-Békés lehetne a Kárpát-medence éléskamrája
A tanulmány egyik legeredetibb fejezete egy több mint 300 éves hidrológiai hiba kijavítását javasolja. A magyar állam tavaly a hazai vízügy történetében először kényszerült vizet vásárolni Romániától a battonyai Száraz-ér feltöltéséhez – egymillió köbméter 40–44 millió forintba került –, miközben Dél-Békésben a talajvíz a megszokott 3–4 méterről 6–7 méter alá zuhant.
A javasolt megoldás az 1703–1704 körül elzárt Ős-Maros oldalág megnyitása lenne a romániai Ópálosnál. A betáplálási pont és Szarvas térsége között ugyanis 45 méteres természetes esés van, így a víz szivattyúzás – és energiaköltség – nélkül, gravitációsan folyna a térség kiemelkedően jó minőségű, 30-40 aranykorona feletti termőföldjeire.
Az aranykorona a földek termőképességét jelző hagyományos mutató; a 30 feletti érték a legjobb hazai kategóriát jelenti.
A nettó 63 milliárd forintos beruházás nyomán az alig nullszaldós szántóföldi művelést hektáronként 6-8,5 millió forint eredményt hozó kertészet, hosszabb távon geotermikus üvegházak válthatnák fel
– javasolják a vitairatban. A projekt kulcsa a román féllel kötendő vízmegosztási megállapodás, amely a szerzők szerint mindkét országnak megérné, mert az oldalág megnyitása az aradi gátrendszert is tehermentesítené.
György László szerint az alapítvány által javasolt kiemelt projektek – a kétirányú csatornahálózat, a Duna és a Tisza műtárgyai, valamint a dél-békési rendszer – együtt is kevesebb mint 1000 milliárd forintba kerülnének, ami a nem cselekvés nem egészen kétévnyi kárával azonos.
„Ezek a kiemelt beruházások már akár két év alatt megtérülhetnek a károk elkerülésének eredményeképpen”
– mondta lapunknak a docens. A tanulmány a megvalósítás módjára is javaslatot tesz, két úton.
Az egyik a teljesen állami modell, amelyhez a bizonytalan uniós ciklusoktól független, dedikált vízbiztonsági alapot hozhatnának létre, többek között zöldállamkötvényekből.
A másik a koncessziós konstrukció: ebben a tervezést, a kivitelezést, a finanszírozást és az üzemeltetést egy piaci partner végezné saját tőkéből és hitelből, az állam pedig a kész, működő rendszerért fizetne rendelkezésre állási díjat, miközben a vízkészletek feletti kontrollt megtartaná. A szerzők szerint a nemzetközi példák alapján ez a keret gyorsabb tőkebevonást és hatékonyabb projektmenedzsmentet tehet lehetővé, a beruházási költségek pedig nem egyszerre terhelnék a költségvetést.
Az alapítvány számít arra, hogy az anyag szakmai vitát vált ki az eltérő megközelítések hívei között – György László egykori kormánybiztos szerint ez így van rendjén, mert a vízbiztonság össznemzeti ügy, amelyen az ország megmaradása múlik. A tanulmány zárógondolata szerint a kérdés így nem az, megéri-e a beavatkozás, hanem az, hogy megengedhető-e a további halogatás.
(Borítókép: A Duna bajai mellékága a Sugovica alacsony vízállásnál 2026. július 11-én. Fotó: Kacsúr Tamás / MTI)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!