Nemzetközi Booker-díj hosszú listája minden évben tartogat meglepetéseket, és ez idén sincs másként. László Ferenc irodalomtörténész és kritikus szerint a válogatás legszembetűnőbb vonása a rendkívüli változatosság, amely mára szinte elvárássá vált a díjjal szemben. Az idei mezőny egyik legérdekesebb sajátossága azonban nem csupán a földrajzi sokszínűség, hanem az a meghökkentő időbeli távlat, amellyel az angol nyelvű könyvkiadás dolgozik.
Nagyobbat szólhat
Ahogy a szakértő rámutat, a lista világosan jelzi az angolszász piac jelentős késéseit: „Ami a legfurcsább az idei évben, az az, hogy több olyan könyv is van, ami nemhogy néhány évvel korábban jelent meg eredeti nyelven, hanem éppenséggel a kilencvenes években, vagy akár a nyolcvanas évek végén.” Ez a jelenség odáig vezet, hogy olyan mű is akad a jelöltek sorában, amely magyarul már vagy két évtizede elérhető. Ez Marie NDiaye A boszorkány című kötete, amely nálunk már régóta a polcokon pihen, az angol nyelvterületen viszont csak most vált a diskurzus részévé.
A lista összetétele megerősíti a díj évek óta tartó, markáns irányvonalát is, nevezetesen a női reprezentáció dominanciáját. Ez a túlsúly nemcsak a szerzők, hanem a fordítók körében is egyértelműen érzékelhető, ami ma már a Nemzetközi Booker egyik állandó védjegyének tekinthető.
A magyar olvasók számára ismerős nevek is felbukkannak a jelöltek között, mindenekelőtt Daniel Kehlmann, akinek a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Mozgókép című regénye nálunk is jelentős kritikai visszhangot váltott ki. Bár Kehlmann irodalmi megítélése László Ferenc szerint egyfajta „minőségi népszerűség”, és nem feltétlenül a legmagasabb polcon helyezkedik el, legújabb műve mégis kiemelkedik az életműből.
Ez az utolsó könyve, részben a témaválasztás okán – a kollaboráció, náci idők – alkalmas arra, hogy nagyobbat szóljon
– fogalmazott a kritikus, utalva arra, hogy a téma súlya és a szerző rutinja szerencsés csillagzat alatt találkozott.
Háború és boszorkányság
A politikai és közéleti aktualitás szintén fontos szempont a zsűri döntéseiben. Míg az elmúlt években az ukrán, majd a palesztin tematika volt jelen, idén Irán került az előtérbe. Ez a hangsúly kettős: egyrészt egy több évtizeddel ezelőtti, 37 éves iráni mű „felfedezésével”, másrészt egy kortárs, Németországban élő iráni írónő frissebb kötetével képviselteti magát. Ez a választás is jól mutatja, hogy a Nemzetközi Booker-díj érzékenyen reagál a globális feszültségekre és a kulturális emlékezet folyamataira, legyen szó bolgár szerző albán faluban játszódó történetéről vagy az iráni társadalom rétegeiről.
Bár a zsűri elnöke a sajtótájékoztatón olyan hívószavakkal jellemezte az idei listát, mint a háború, a boszorkányság vagy a hatalmi visszaélések, László Ferenc szerint érdemes ezt a kurátori keretezést némi távolságtartással kezelni. Úgy véli, egy tizenhárom kötetből álló válogatásból szinte bármilyen rezümé összeállítható.
Mindig lehet olyan rezümét csinálni, amely a világállapotokra rezonál, és lehetne egy olyat is, ami egy picit elmenne mellettük. Ugyanakkor az vitathatatlan, hogy a zsűri tudatosan emelte ki az iráni fókuszt és a háborús traumák kérdését, amely az ukrajnai háború kitörése óta állandó eleme a Booker kommunikációjának.
Érdekes kérdés a díj viszonya az irodalmi Nobel-díjhoz is. Bár a Nemzetközi Booker 2016-os megújulása óta – amikor az életműdíj helyett konkrét kötetekre váltottak – két győztesük, Han Kang és Olga Tokarczuk is megkapta a svéd akadémia elismerését, a szakértő szerint nem nevezhetjük egyértelműen a Nobel előszobájának. „Bár kétségkívül van egyfajta indikátor jellege a Nemzetközi Booker-díjnak” – fogalmazott László Ferenc, hozzátéve, hogy miközben az angolszász közeg jól jelzi a „futó” neveket, a Nobel-díjhoz vezető út valószínűleg még ma is elsősorban a német és svéd irodalmi kapcsolatokon keresztül vezet.
A Booker-győzelem tehát nem garancia a halhatatlanságra, hiszen az elmúlt évtizedben is akadtak olyan díjazottak, akikről a győzelmük óta jóval kevesebbet hallani.
A Nemzetközi Booker-díj hosszú listáján idén is szembetűnő a kis, független kiadók dominanciája. László Ferenc szerint ennek prózai oka van: ezeknek a műhelyeknek nem a nagyvállalati szempontoknak vagy a hatalmas példányszámoknak kell megfelelniük. Az angolszász könyvpiac ugyanis egy alapvetően önellátó, zárt rendszer, amely a népszerű lektűrtől az elit irodalomig mindent megtermel saját nyelven.
Felvetettük azt a sokat hangoztatott nézetet is, miszerint egy író karrierjének többet ér a rövid listára kerülés, mint maga a végső győzelem. László Ferenc ezt némileg szkeptikusan kezeli, hiszen aki nyer, az törvényszerűen a rövid listán is szerepel, így a győzelem presztízse és anyagi vonzata mindenképpen többet nyom a latban.
Ugyanakkor a díj kanonizációs ereje nem megkérdőjelezhetetlen.
A kritikus szerint mindkét Booker-díj esetében a nyertesek körülbelül egyharmada olyan szerző, akit a szakma ugyan elismer, de a „feketeöves olvasók” körében komoly ellenállást vált ki.
Sok olyan nyertes van, akivel kapcsolatban a közönség erősen megkérdőjelezi a díjat, és dacára az elismerésnek, az olvasók körében a rangjuk nem tűnik éppenséggel kikezdhetetlennek.
Ez a kettősség rávilágít arra, hogy a Nemzetközi Booker bár óriási szakmai ugródeszka, a tartós közönségsikert és a helyet az olvasók szívében nem garantálja automatikusan. László Ferenc szerint a mai irodalmi közegben a kanonizáció már nem lineáris, egytényezős folyamat. Míg régebben világosabb volt, mi válik klasszikussá, ma a kánonok sokszólamúak és töredezettek. Nehéz megjósolni, hogy egy-egy mostani jelölt tíz-tizenöt év múlva is hivatkozási alap marad-e, de a Nemzetközi Booker-díj garanciát jelent arra, hogy legalább a lehetőséget megkapja a világhírre.
A díj tehát nem feltétlenül a végső ítéletet mondja ki, hanem a belépőt jelenti abba a globális elitbe, ahonnan már van esély az örökkévalóságra. A 2026-os hosszú lista jelöltjei:
Yáng Shuāng-zǐ: Taiwan Travelogue (fordító: Lin King)
Mathias Énard: The Deserters (fordító: Charlotte Mandell)
Olga Ravn: The Wax Child (fordító: Martin Aitken)
Shahrnush Parsipur: Women without Men (fordító: Faridoun Farrokh)
Marie NDiaye: A boszorkány (fordító: Jordan Stump)
Matteo Melchiorre: The Duke (fordító: Antonella Lettieri)
Ana Paula Maia: On Earth As It Is Beneath (fordító: Padma Viswanathan)
Daniel Kehlmann: Mozgókép (fordító: Ross Benjamin)
Rene Karabash: She Who Remains (fordító: Izidora Angel)
Ia Genberg: Small Comfort (fordító: Kira Josefsson)
Anjet Daanje: The Remembered Soldier (fordító: David McKay)
Gabriela Cabezón Cámara: We Are Green and Trembling (fordító: Robin Meyers)
Shida Bazyar: The Nights Are Quiet in Tehran (fordító: Ruth Martin)
A 2025-ös Nemzetközi Booker-díjat Banu Mushtaq Heart Lamp című novelláskötete nyerte el, amelyet dél-indiai kannada nyelvből Deepa Bhasthi fordította angolra. A kötetről írt kritikánkat ide kattintva olvashatja el. A győztes szerzőt és fordítót ebben az évben is egyaránt 25 ezer fonttal, vagyis több mint 11 millió forinttal jutalmazzák. Ám a hosszú listán szereplők 2500 fontot, tehát mintegy egymillió forintot kapnak.
A győztes szerzőt és fordítót ebben az évben is egyaránt 25 ezer fonttal, vagyis több mint 11 millió forinttal jutalmazzák. Ám a hosszú listán szereplők 2500 fontot, tehát mintegy egymillió forintot kapnak. A zsűri tagjai most a lista szűkítésén dolgoznak, amit a tervek szerint március 31-én tesznek közzé. A győztest május 19-én hirdetik ki a londoni Tate Modernben.
(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Westend61 / Getty Images)
Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!