Márai Sándor és felesége, Matzner Ilona története Kassáról indult, Berlinben bontakozott ki, és San Diegóban ért véget. Több mint hat évtizedes kapcsolatuk örömeiről, veszteségeiről és küzdelmeiről mindketten naplóikban számoltak be.
1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után a kommunista eszmékkel akkor még szimpatizáló egyetemi hallgató, Grosschmid Sándor – aki Salamon Ákos és Márai Sándor néven közölte első írásait – úgy döntött, elhagyja Magyarországot. A Kassáról származó fiatalember nem szeretett volna visszatérni szülővárosába – részint politikai okokból, részint pedig azért, mert „jóságos, finom, buta, poros város”-nak látta a felvidéki települést, ami „oly visszataszító”. Útja Lipcsébe, majd onnan Frankfurton át Berlinbe vezetett – utóbbi helyen a tizedik félév után feladta tanulmányait, és újságírónak állt. Cikkeit nem csak magyar lapoknak küldte: a tekintélyes Frankfurter Zeitung számára is írt.
Egy úrilány Berlinben
1922 telén egy fiatal lány is Berlinbe érkezett. Matzner Ilonát felejteni küldték szülei egy szerelmi csalódás után a német fővárosba: „Elkényeztetett vidéki úri lányka volt, dacolt a »zord szülői ellenkezéssel«, s egy félig elintézett gyerekszerelem sértődöttségével szállt le egy napon az Anhalter pályaudvaron a vonatról” – idézte fel Márai a jelenetet. Márai Sándor és Ilona (azaz Lola) egy teadélutánon találkoztak, 1922-ben – bár pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy „találtak egymásra”, hiszen mindketten Kassáról származtak. Családjaik ismerték egymást: Lola nagyapja Kassa tisztifőorvosa volt, apja pedig annak a Kassai Naplónak a tulajdonosa, ahol Márai első írásait közzétette.
Márai Sándor szülőháza Kassán
Fotó: ullstein bild / ullstein bild via Getty Images
Az első hippik: Márai és Lola
„Ismeretségünk az élet őskorába nyúlt vissza, a gyerekkor mítoszában veszett el, úgyszólván csak jelbeszéddel érintkeztünk, születésünk pillanatától mind a ketten ugyanannak a városnak, osztálynak és ugyanannak a zsúfolt provincialitásnak levegőjét szívtuk; nyilván nem mi határoztuk el, ami történt velünk” – írta Márai. A zsidó identitású Matzner család azonban nem fogadta kitörő örömmel a hírt, hogy Lola a katolikus Máraihoz kíván férjhez menni, s egyébként sem egy bizonytalan egzisztenciájú újságírót láttak volna szívesen vőlegényként.
Az ellenérzések dacára a fiatalok 1923-ban, Budapesten, mindössze két tanú jelenlétében összeházasodtak. „Mi voltunk az első hippik, nem tartottunk »esküvőt«” – írta később Márai a Naplójába. A házasságkötés után Bécsbe, Berlinbe, majd Párizsba utaztak, s ahogy az lenni szokott, Lola jó feleségként biztosította férje számára az íráshoz szükséges nyugalmat. 1928-ban költöztek vissza Budapestre; a krisztinavárosi Mikó utcában laktak, s Márai ezekben az években vált elismert íróvá. 1934-ben megírta az Egy polgár vallomásait, 1935-ben pedig egyike volt azoknak az íróknak, akik a Budapestre látogató Thomas Mannt kalauzolták.
Az író és felesége, Lola több mint hat évtizeden át éltek együtt
Fotó: Wikimedia Commons
Milyen volt Matzner Ilona?
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona – aki írófeleségként általában igen kritikusan viszonyult más írófeleségekhez – Loláról meglepő módon szinte semmi negatívumot nem említett.
„Sohase mond ostobaságot. Nem is csinál ostobaságot. A legjobb vegyület. Nem tanult, de tapintata, emberismerete kiváló. Egy hibája, hogy mindenki szereti. Ellensége nincs. Lénye megható s egyben derűs. Apró csibészségektől nem riad vissza. Nagyon csinos, olykor varázsosan szép” – olvassuk a Harmos Ilonától szokatlanul kedves szavakat, de ezt is lehet még fokozni: „Nő, akit el kell tartani, ezzel sohase él vissza, s ha muszáj, dolgozni is tud, nem csak önmagáért, de családjáért is.
Némelykor – ritkán – kacagva sír. Pompás irodalmi ízlése és lélektani ösztöne van, amellett paraszti egyszerűséggel, józansággal szemléli a legbonyolultabb dolgokat is. Született értelem és kellem.”
1939-ban tragédia rázta meg a házaspár életét: kisfiuk, Kristóf néhány héttel a születése után meghalt. Az írót megviselte a tragédia, s az 1940-es évek elején rövid szerelmi kapcsolatba bonyolódott Mezey Mária színésznővel. A házaspár a második világháborút Leányfalun vészelte át, s bár Lolának nem esett bántódása, édesapja Auschwitzba hurcolták, ahonnan nem tért vissza. Mivel saját gyermekük nem született, 1947-ben örökbe fogadtak egy leányfalusi kisfiút, Jánost.
Az emigráció évei
Márai nem írt kellő lelkesedéssel (sőt leginkább egyáltalán nem írt) a népi demokrácia előnyeiről, s egyre rosszabbul érezte magát a készülő új világban. 1948-ban sorsdöntő elhatározásra szánták el magukat: Jánossal együtt elhagyták Magyarországot.
„Ez volt az idő, amikor megértettem, hogy el kell mennem az országból – nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem erősebben és sokkal inkább azért, mert nem engednek szabadon hallgatni”
– vallotta később Márai. A házaspár egy rövidebb svájci és egy hosszabb nápolyi tartózkodás után végül 1952-ben hajóval indult útnak New York felé.
Márai számára Amerika leginkább a csalódások, a gyökértelenség és a honvágy földje maradt. Amerikában töltött éveit a következőképpen jellemezte: „Teljes bukás, emberi, irodalmi bukás. Egy sorom nem jelent meg angolul, söpredék parazita ellenségek mindenütt. Teljes bukás a távozás és ugyanakkor megkönnyebbülés.” 1967-ben visszatértek Európába: az olaszországi Salernóban telepedtek le, majd 1980-ban – mindketten nyolcvanévesek már ekkor! – ismét Amerika következett, ezúttal San Diego.
Márai San Diegóban (1959)
Fotó: Wikimedia Commons
Lola naplói
A házaspár mindkét tagja naplót vezetett. Matzner (Márai) Ilona naplója – amely Betűbe zárva címmel jelent meg 2022-ben – közvetlenül emigrációjuk előtt indul: „Megkaptuk az útleveleket. Majdnem csalódásérzés, hogy el kell menni. Szívfájdalom – könnyedebben kellene csinálni, érzelmileg is” – jegyezte fel 1948. augusztus 17-én.
Ne maradj le a Dívány tartalmairól!
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Lola nem volt szépíró: naplójegyzeteiből leginkább a házaspár mindennapjaira derül fény; köztük arra is, mi mindent kellett magára vállalnia, hogy férje írhasson. Soraiból úgy tűnik, nem tiltakozott:
„Én nem akarok mást, mint amit Ő akar”
– ismétli többször is. Az apró-cseprő napi ügyek mellett Lola azt is feljegyezte, hogyan értesültek az 1956-os forradalomról (amelynek kapcsán a Halotti beszéd című Márai-vers született) vagy hogyan követték a televízió képernyőjén keresztül a Holdra szállás izgalmait: „Holdrepülés, izgalom. Estétől televízió. Holdutazás. 25 órás tv-közvetítés. Holdra szállás!!! A Csoda! Mindezt láthatjuk a szobában egy időben annyi millió emberrel! Életünk legnagyobb élménye!”
Márai számára az amerikai évek gyökértelenséget és honvágyat hoztak
Fotó: Wikimedia Commons
„Testi és lelki közösség”
Túl a 80. életévén Lola csaknem megvakult, sokat betegeskedett. Márai gondosan ápolta, és így is szépnek látta: „Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy velem, teljes testi és lelki közösség.
Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.”
Matzner Ilona 1986-ban elhunyt. Márai ezután, álmában hallotta meg felesége hangját: „Te másoknak írtad a naplódat, én neked.” Egy hajóládából elővette az asszony majd’ negyven éven át vezetett füzeteit, és az asszony bejegyzéseit olvasva szinte újraélte a múltat. Nevelt fia halála mérte rá a végső csapást: 1989. február 21-én pisztolylövéssel vetett véget életének.
Kapcsolódó: Gárdonyi Géza titkosírással vezette naplóját
Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!