Ahogy arról korábban beszámoltunk, a Jalisco Nueva Generación kartell vezetőjének február 21-i likvidálása után kitört zavargások elől menekülő magyar házaspár a mexikói–guatemalai határtól vágott neki a Texasba vezető útnak, amelynek végén a biztonság várt rájuk.
A helyiek jóslata beigazolódott, a káosz első hulláma a kartellvezér meggyilkolását követő napokban alábbhagyott, a feszültség azonban továbbra is a levegőben vibrált.
Az előző részben a házaspár február 28-án, szombaton elindult a kétezer kilométeres útra, az ellenőrzőpontokon darabjaira szedték az autójukat, majd leállt a kocsi benzinpumpája, amit gumikalapáccsal javított meg András a vak sötétben. Végül egy kis szálloda szűk szobájában sikerült nyugovóra térniük. Innen folytatták útjukat.
Fogalmuk sem volt, mi várja őket
A texasi határig még 1400-1500 kilométert kellett megtenniük, a haladás pedig kínosan lassú volt: a mexikói településeken húsz-huszonöt méterenként fekvőrendőrök akasztják meg a forgalmat, így egyetlen kisváros átszelésére rámehet akár fél óra is. Nem véletlen, hogy arrafelé egymást érik a gumiszervizek.
Nyolcszáz kilométer és egy hosszúra nyúló nap után értek be Matehuala városába. András elmondása szerint furcsa kettősséget tapasztaltak: az épületek a megszokott mexikói módra kissé lepukkantak, az utcák szűkösek, és leginkább csak gyalog járhatók, az emberek viszont már amerikai módra öltözködnek.
Egy rövid esti séta után kaszinószállodában húzták meg magukat, majd másnap hajnalban folytatták az utat – ekkor még fogalmuk sem volt, mi vár rájuk a határig.
A gitár, ami megmentette őket
A Nuevo León államon átvezető szakaszt mind a Guardia Nacional, mind az amerikai nagykövetség vörös zónának minősítette. Az ajánlásnak megfelelően kizárólag fizetős utakat használtak, amelyeken nappal biztonságos a közlekedés. Ennyivel azonban nem úszták meg.
A fizetős szakaszról letérve olyan ellenőrzőpontba futottak, ahol a Jalisco Nueva Generación kartellre jellemző öltözéket viselő fegyveresek állították meg őket.
Az utasítások ismerősen csengtek: félreállni, kiszállni, az autóhoz hozzá sem nyúlni, amíg átkutatják. András kiemelte, hogy ilyenkor a legjobb stratégia az azonnali engedelmesség, a tisztelettudó, ugyanakkor barátságos viselkedés.
„Aki ellenkezik, azt figyelmeztetés nélkül lelőhetik”
– észlelte András az életveszélyt. Ezúttal is szerencséjük volt. Még Texasban vettek egy kis gitárt, amelynek előlapján amerikai zászló díszeleg.
Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a hangszer megszólal: az egyik komor tekintetű fegyveres klasszikus mexikói dallamokat kezdett pengetni rajta.
A feszültség pillanatok alatt szertefoszlott, és egy tízperces rögtönzött koncertet követően kézfogással, jókívánságokkal engedték őket tovább.
Feszítővas és majomcsempészek
Tizenöt-húsz kilométerrel arrébb már nem jártak ilyen szerencsével. Az SSPC, vagyis a mexikói biztonsági minisztérium tetőtől talpig felfegyverzett emberei állították meg őket. Itt nem segített a gitár – külön kihallgatás, teljes dokumentum-ellenőrzés, motozás és az autó belsejének feszítővassal történő szétbontása következett.
András szerint az efféle alapos vizsgálatnak számtalan oka lehet, de az egyik legbizarrabb történet, amiről hallottak, nyolc kölyökmajom csempészésének kísérlete volt.
Titokban próbált fotózni, de alig nyúlt a telefonjához, a semmiből előtermett egy géppuskás katona, és megparancsolta, hogy a szeme láttára törölje a felvételeket. Egy képet azért sikerült átmentenie.
A mexikói oldalon végül simán átjutottak, az amerikai határnál viszont kezdődött minden elölről: keresőkutya, röntgen, motor- és alvázellenőrzés. Még Pacit – a házaspár kis méterű kutyáját – is ketrecbe akarták zárni, ami a pár szerint eleve reménytelen vállalkozás lett volna. Kétórás procedúra után végre beléphettek az Egyesült Államokba.
Az árokban kötöttek ki az éjszaka közepén
A sikertől felvillanyozva úgy döntöttek, hogy az eredeti terv ellenére még aznap lenyomják a hátralévő 560 kilométert – Texasban úgyis biztonságos éjszaka autózni. Megnyugodtak. Paci is megnyugodott.
Aztán este tizenegy és fél tizenkettő között, kilencven kilométer per órás tempónál a jobb hátsó kerék szétrobbant, és a három és fél tonnás jármű az árokba szánkázott.
A koromsötétben tucatnyi kamion dübörött el mellettük száz-százhúszas tempóval.
András szerint egy ekkora jármű olyan légörvényt kavar, ami simán felborítja az embert. A CB-rádión egyetlen üzenetet ismételgettek a kamionosoknak: lassítsanak, és tartsák a belső sávot a nyolcvanas és nyolcvanötös kilométer között, mert jármű áll az árokban. A kamionok java része megfogadta: lassítottak, bevették a belső sávot, és vészvillogóval haladtak el mellettük.
Texasi vendégszeretet
Öt percen belül két rendőrautó érkezett, és kíséretet biztosítva elvezették őket a legközelebbi benzinkútig. A pótkerék tönkrement a balesetben, de szerencsére más kárt nem találtak. Éjjel egy körül már mobilgumiszervízt keresgéltek a neten, amikor egy autó húzott le mellettük. A sofőr, egy Tom nevű szerelő megkérdezte, tud-e segíteni.
Tom magával vitte Dorottyát, és tizenöt perc múlva új gumival meg felnivel tértek vissza. Az anyagköltségen túl egy fillért sem fogadott el, még egy üveg whiskey-t sem. Csak annyit mondott:
Welcome back to Texas!
Március 3-án, kedden, hajnali ötkor gurultak be oda, ahonnan nyolc hónappal korábban útnak indultak. A tizenhat órás hajsza után némán zuhantak álomba.
A következő cél: az Antarktisz
András köszönetet mondott az autójuknak, amely a közel tizenötezer kilométeres latin-amerikai túrán biztonságban hazahozta őket. Mint írta, rengeteget éltek át, tapasztaltak, tanultak és fejlődtek.
De ezzel csak ez a fejezet zárul – amely csupán bevezetője volt annak az expedíciónak, amely néhány hónap múlva indul, és amelynek célállomása nem más, mint az Antarktisz.
Cikksorozatunk első részében a magyar pár Guadalajara közelében kartell-lezárásba futott és egy uruapani faluba menekült,
a másodikban elindultak a guatemalai határ felé, ahol a helyiek jóslata szerint a káosz első hulláma lecsendesedett, de a veszély nem múlt el,
a harmadikban tizennégy óra alvás után nekivágtak a Texasba vezető útnak,
a negyedikben pedig darabjaira szedték az autójukat, majd leállt a kocsi benzinpumpája, amit gumikalapáccsal javított meg András a vak sötétben.
(Borítókép: Benczik András és az egyik komor tekintetű fegyveres kezében a kis gitárral. Fotó: Benczik András)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!