Robotok, idegen lények és távoli galaxisok között is születhetnek olyan történetek, amelyek jobban megríkatnak, mint a legnagyobb romantikus drámák.

A sci-fi műfaját sokan főleg a látványos technológiákkal, űrutazással, időhurkokkal és különös világokkal azonosítják, ez pedig nyilván nem véletlen, de mindezek ellenére ezekben az alkotásokban is megjelenhetnek szívszaggató momentumok. Az alábbi 5 film például nem csak az elmére, de a könnycsatornákra is komoly hatással lehet. 


E.T. – A földönkívüli

Steven Spielberg 1982-es klasszikusa az egyik legmeghatóbb film, amely valaha a barátságról készült. Az E.T. – A földönkívüli középpontjában Elliott áll, aki testvéreivel és barátaival rátalál egy különös lényre, akit társai véletlenül a Földön hagytak. A történet erejét nem csupán az adja, hogy egy kisfiú barátságot köt egy idegennel, de az is, hogy Spielberg a gyermeki magány, a kíváncsiság és a feltétel nélküli szeretet irányából mutatja be a sztorit. Elliott számára ugyanis E.T. hamar több lesz egy különleges titoknál: valódi baráttá válik, akit mindenáron meg akar védeni. Az alkotás a bemutatásakor hatalmas sikert aratott, és rengeteg későbbi produkcióra gyakorolt hatást, a fináléban Elliott és E.T. búcsúja pedig igazi filmtörténeti pillanattá avanzsált, amit egyszerűen nem nagyon lehet könnyek nélkül kibírni.  


Mr. Nobody

Jaco Van Dormael 2009-es filmje nem egy könnyen befogadható alkotás. A Mr. Nobody egyszerre különös, filozofikus és érzelmes, ami könnyen össze tudja zavarni a nézőt, mindezt úgy, hogy közben meglepően pontosan beszélt az az élet egyik legfájdalmasabb kérdéséről: mi lett volna, ha másképp döntünk? A történet 2092-ben játszódik, amikor Nemo Nobody az utolsó halandó emberként, 118 évesen készül a halálra. Egy pszichiáter segítségével próbálja felidézni az életét, miközben egy fiatal újságíró is interjút készít vele. A probléma az, hogy Nemo nem egyetlen életre emlékszik, számos, egymásnak ellentmondó változatot mesél el. A film szerkezete gyakran szándékosan kusza, és nem mindig könnyű követni, éppen ez adja azonban az érzelmi erejét. A néző ugyanúgy próbál eligazodni a lehetőségek között, ahogyan Nemo próbál értelmet találni saját emlékeiben. A Mr. Nobody az elszalasztott lehetőségekről, megbánásról és a választások súlyáról mesél, valamint arról, hogy nincs olyan döntés, amely ne zárna le más ajtókat, és nincs olyan élet, amelyben minden lehetőséget egyszerre átélhetünk. Ez a film egyébként akkor tud igazán mélyre menni, ha a néző hajlandó elfogadni, nem mindenre létezik egyértelmű válasz. 

A főszereplőt  Jared Leto formálta meg, akinek a megítélése azóta sokat változott, de Nemo Nobody-ként kétségtelenül erős alakítást nyújtott. 


Legenda vagyok

A 2007-es Legenda vagyok első pillantásra csak egy sima posztapokaliptikus túlélőfilmnek tűnik, valójában viszont elsősorban a magányról, a veszteségről és a remény egyre kétségbeesettebb kereséséről szól.  Will Smith Robert Neville-t alakítja, aki egy pusztító vírus után szinte teljesen egyedül marad New Yorkban. A kórokozó az emberiség nagy részét elpusztította, a túlélők jelentős hányadát pedig vérszomjas, mutáns lényekké változtatta. Neville napjait kutatással tölti, és abban reménykedik, hogy megtalálhatja a gyógymódot. A férfi egyetlen társa Sam, a kutya, aki nem egyszerű háziállat, inkább az utolsó élő kapocs Robert korábbi életéhez. Egy posztapokaliptikus filmben persze már a kezdetektől sejthető, hogy ez a kapcsolat nem maradhat érinthetetlen, de amikor Sam meghal, az még a legkeményebb nézők szemébe is könnyeket csal. Smith gyakorlatilag szavak nélkül játssza el Robert összeomlását, a fájdalmat elsősorban a tekintete, a mozdulatai és a jelenet csendje közvetíti.



Csillagok között

Christopher Nolant gyakran éri az a kritika, hogy filmjei technikailag lenyűgözőek, érzelmileg viszont túlságosan hidegek. A Csillagok között című alkotásra azonban ez egyáltalán nem igaz, legalábbis sokak szerint a Matthew McConaughey főszereplésével készült produkció a rendező egyik legszemélyesebb és legérzelmesebb munkája. A történet főhőse Cooper, egy volt pilóta, akit arra kérnek, hogy vegyen részt az emberiség túlélését biztosító űrmisszióban. A férfi ezzel esélyt teremthet gyermekei és az egész emberiség számára, ugyanakkor el kell hagynia családját, és nem tudhatja, visszatérhet-e valaha. A film legmegrázóbb részei nem a hatalmas űrbéli látványosságokhoz, helyette az idő múlásához kapcsolódnak. A relativitás miatt Cooper számára csak rövid idő telik el, miközben a Földön évek és évtizedek pörögnek.  Az egyik jelenetben a férfi megnézi a gyerekei által küldött videóüzeneteket, és rádöbben, hogy már felnőttek. Lemaradt a ballagásukról, a szerelmeikről, a családalapításukról és életük számtalan meghatározó pillanatáról, majd eljön az a pont, amikor az idősödő lánya halálos ágyánál találja magát… és lássuk be, itt tényleg nehezen lehet visszatartani a sírást. 


Egy makulátlan elme örök ragyogása

Michel Gondry 2004-es alkotása talán az egyik legfájdalmasabb film, amely valaha egy párkapcsolat végéről készült. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása egy technológiai eljárás köré épül, amely lehetővé teszi, hogy az emberek kitöröljék emlékeikből azt, akit el szeretnének felejteni. Joel és Clementine kapcsolata szenvedélyesen indul, később azonban egyre több konfliktus és sérülés jelenik meg benne, így végül a lány arra a döntésre jut, hogy a speciális eljárás révén végleg elfelejti Joel. A fiú, mikor rájön, mit tett Clementine, dühében ő is így határoz, ám a folyamat közben már megbánja az egészet. Az amúgy mindig vicces Jim Carrey ebben a filmben egészen más oldaláról mutatkozik meg, és már önmagában ez hihetetlenül megható. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása azért különösen megrázó, mert szinte mindenki felismerhet benne valamit saját korábbi kapcsolataiból, mindeközben pedig tökéletesen világít rá az egyik legnagyobb paradoxonra: a rossz emlékeket nem lehet úgy eltávolítani, hogy közben a szép pillanatokat is ne veszítsük el.

via BGR



Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!