A Corvin mozi június 27-én, pontosan Bud Spencer halálának tizedik évfordulóján indította el Bud Spencer sorozatát: hat film hétvégenként a Korda teremben, az ország egyik legnagyobb vásznán. Az utolsó előadás a Nincs kettő négy nélkül lesz majd augusztus 9-én, és aki a mostani hétvégén akar még jegyet venni a vetítésre, az már gyakorlatilag elkésett, ugyanis a négyszázhatvan helyből négyszáznegyvenhét már elkelt cikkünk írásakor.
Ugyanez a film lényegében ingyen is elérhető, mivel ugyanazon a napon, ugyanazzal a magyar szinkronnal adják majd az RTL Három csatornáján. Persze nem csak azon a napon láthatjuk a tévében Bud Spencer és Terence Hill valamelyik klasszikusát, hanem szinte bármelyik napon.
Harminckét vetítés tizenhárom nap alatt
Július 30. és augusztus 11. között harminckét alkalommal kerül vagy került képernyőre Bud Spencer-film a magyar televíziókban. Nyolc csatorna osztozik ezen a harminckét adáson: az RTL, az RTL Három, a Film+, a Mozi+, a Film Mánia, a Moziverzum, az AMC és a Duna TV.
A Bunyó karácsonyig – a páros utolsó közös filmje – öt alkalommal kerül műsorra tíz nap alatt, két csatornán, a nyár közepén. A Piedone, a zsaru háromszor. Az Én a vízilovakkal vagyok szintén háromszor, három különböző csatornán. Magára augusztus 9-re, a Corvin telt házas vetítésének napjára öt tévés Bud Spencer-vetítés jut, köztük a már említett Nincs kettő négy nélkül.
Vagyis nem az a kérdés, hogy hol lehet Bud Spencert nézni. Hanem hogy negyvenkét évvel a bemutató után miért akarjuk még mindig nézni a legendás párost. Na meg az, hogy hogyan lehet, hogy a TikTok néhány másodperces videóihoz szokott fiatalabb korosztály pont ugyanúgy értékeli ezeket a filmeket, ahogy a még mindig a nyomtatott sajtóól tájékozódó idősebb generáció is.
Az arab világ és a Dallas
Ahhoz, hogy megértsük, miként lehetséges, hogy generációktól függetlenül szeretünk egy filmet, Zsolt Péter médiaszociológus, fogyasztás- és divatszociológus szerint érdemes egy pillanatra távolabb lépni Bud Spencer és Terence Hill filmjeitől. Vegyük inkább példának a Dallast.
Az arab világban azért szerették nézni, mert lám, milyen gonosz Jockey Ewing, és mennyire megérdemli a sorsát, hogy folyton vergődik. Európában és Amerikában azért, mert megmutatta, hogyan kell viselkedni az üzleti életben, ha érvényesülni akarunk. Ugyanaz a sorozat, két ellentétes tanulság.
Amikor egy film sikeres lesz, annak általában az az oka, hogy az emberek különböző módon értelmezik az üzenetét. Vagyis többrétegű recepciója van
– mondta a szociológus. Ez magyarázza szerinte, hogy a rajongás átfut négy generáción úgy, hogy közben azoknak a médiafogyasztása semmiben nem hasonlít egymásra.
„A kis öcsinek lehet, hogy a pofon, a bunyó tetszik benne, nekünk lehet, hogy a párbeszédek tetszenek, a nagypapának meg az, hogy milyen a viszony Terence Hill és Bud Spencer között” – sorolta. Hogy tényleg így van-e, arról a szakértő szerint nincs adat, mert recepciókutatás a témában nem készült.
Ezt akár újságíróként maga is megteheti, hogy megkérdezi a különböző generációkat, hogy »te mit szeretsz ebben« – és akkor már egy kis kutatást is végzett
– jegyezte meg a szakértő.
Ha pedig már ő ezt szóba hozta, meginvitálnánk olvasóinkat egy kis kutatásra. A felmérés teljesen anonim, csak a korosztályra vagyunk kíváncsiak és arra, hogy miért szereti (vagy miért nem szereti) Bud Spencer és Terence Hill filmjeit. Az eredményeket egy későbbi cikkünkben részletesen elemezzük. Ha szívesen csatlakozna ITT tudja kitölteni a rendkívül rövid (két kérdéses) kérdőívünket.
Ha szegény az eklézsia
Természetesen a különböző rétegek, recepcióktól még nem lesz önmagában jó és sikeres egy film. Szükség van egy esztétikai rétegre is.
Ezek valahol klasszikus mesék, mert a gonoszok nemcsak gonoszok, hanem pancserek is, azon milyen jó nevetni. Milyen jó, hogy mindig győznek azok, akik jók, de nem szentek, hanem a kisstílű haszonszerzés vonzza őket
– sorolja Zsolt Péter a Bud Spencer és Terence Hill-filmek előnyeit, amelyhez hozzátartozik a páros dinamikája is: „Spencernek mindig terhes Hill, a kicsi viszont mindig túljár a nagy eszén, és mindig eléri, hogy összefogjanak”.
Emellett van egyfajta divatja is ezeknek a filmeknek. Zsolt Péter szerint ugyanis a divat nem mindig kulturális mélységekből jön, hanem néha egyszerűen átadódik. Egy generáció úgy beszél róla a következőnek, hogy „közben fülig ér a szája”, ha pedig a tévében megy valamelyik film, akkor az idősebb nem kapcsol el, így a fiatal is bevonódik. És mint láttuk, elég sokszor megy a televízióban, így elég nagy az esélye annak, hogy ez megtörténik.
Hogy miért adják elég sokszor, arra van gazdasági válasz.
Ezeknek a filmeknek szinte semmibe se kerül a licencdíja, és annyiszor lehet vetíteni, ahányszor akarják. Ugyanez van a Columbo-sorozatoknál is. Tehát ha szegény az eklézsia, akkor az adott csatorna ilyen filmeket, sorozatokat fog vetíteni. Amíg mondjuk Amerikában van pénz saját tartalom gyártására, addig nálunk ezekkel a filmekkel pótolják az űrt
– fogalmazott a szakértő, aki szerint ez az egész egy körforgásos, öngerjesztő folyamat, hiszen olcsón lehet sok nézőt bevonzani velük, ezért sokszor sugározzák, ennek nyomán újabb generációk is megszeretik, így amikor azok idősebbek lesznek, nem kapcsolnak el, sőt egy újabb generációnak átadják tovább az élményt: a nézőszám nem csökken, így a kereskedelmi csatornák kitartanak a régi alkotások mellett. Az ismétlés tehát nem passzívan kiszolgál egy meglévő igényt, hanem termeli is egy új igényt. Körkörösen egymást erősítő folyamatról van szó, ezért sem lehet szétszálazni, hol végződik a szeretet, és hol kezdődik a szokás.
A számok ezt alátámasztják. 2010-ben egy elemzésből kiderült, hogy csak a Kincs, ami nincs tizenkét év alatt ötvenkét alkalommal került képernyőre a kereskedelmi csatornákon, ebből harmincnyolcszor a Film+-on, szűk három év alatt. Egy ismétlés jogdíja akkor nagyjából háromezer dollár volt, a friss hollywoodi kasszasikereké ennek legalább a tízszerese. Az érdeklődést pedig jól mutatja, hogy a film egy RTL Klubos vetítése 1,82 millió nézőt hozott húsvétkor (igaz, akkoriban még jóval nagyobb tömegeket mozgatott meg a televízió).
Bujtor István
Az viszont nem csak a két színész legendának köszönhető, hogy pont Magyarországon lettek ennyire sikeresek a filmjeik. Bud Spencer magyar hangja Bujtor István volt, Terence Hillé Ujréti László. A Különben dühbe jövünk 1982-es szinkronjának magyar szövegét Schéry András írta, és ez a szöveg lett az, amit évtizedeken keresztül idéztünk és idézünk mind a mai napig. A magyar nézők jelentős részének nem az olasz vagy az angol hangsáv az „eredeti”, hanem a magyar.
Bujtor nemcsak megszólaltatta Spencert, hanem le is másolta: az Ötvös Csöpi-filmek – A Pogány Madonna (1981), a Csak semmi pánik (1982), Az elvarázsolt dollár (1985), a Hamis a baba (1991) – tudatosan a jólelkű óriás figurájára és más alapdolgokra épültek: például a történetben sok akció és vér nélküli pofon legyen, na meg legalább egy kisgyerek. az elbeszélések szerint éppen Bud Spencer magyarázta el a karakter és a sztori lényegét egy római látogatás során Bujtornak, aki „megvette” az ötletet.
Persze azért nem csak nálunk működött. A duó Németországban, Görögországban és Japánban is kimagaslóan népszerű volt, sőt az Egyesült Államokban is van rajongói bázisa. A magyar sajátosság inkább az, hogy mennyire tárgyiasult. A világ első egész alakos Bud Spencer-szobra Józsefvárosban áll a Corvin sétányon. Tasnádi Szandra 2,4 méteres bronzalkotása, amelyet a szobrászművész maga ajánlott fel. A szobor ott áll néhány perc sétára attól a Corvin mozitól, ahol nyolc évvel ezelőtt Terence Hillt világsztároknak kijáró tömeg fogadta és ahol most a záróvetítésre nincs jegy. Bujtor Istvánnak a történeteit kínáló Balatonfüreden van szobra.
„Gyerekként úgy éreztem, hogy ez a műfaj legalja”
Zsolt Péter gyerekként nem szerette ezeket a filmeket.
Gyerekkoromban elviselhetetlennek tartottam. Úgy éreztem, hogy ez ennek a műfajnak a legalja. És most mire ilyen vén csataló lettem, végig tudom nézni. Tehát vagy én hülyülök el menet közben, és az igényességem csökken, vagy megbocsátóbb vagyok
– mondta el saját véleményét a szociológus.
„Annyira idióta, hogy az már szórakoztató. Vannak azok a filmek meg sorozatok, amik nem akarnak többek lenni annál, mint amik” – tette hozzá.
A fia viszont sokkal jobban rajong a filmekért, mint amennyire ő.
„Ő mindig elfogadta, hogy ez egy ilyen műfaj, hogy ettől nem kell többet várni, és örülni kell annak, amit üzen” – mesélte Zsolt Péter.
„Most már Abszolút megértem, hogy a magyar társadalomban ennyire népszerű. Szerethető. Talán ez a kulcsszó”
– zárta beszélgetésünket a szakértő.
(Borítókép: Terence Hill és Bud Spencer a „Watch Out We’re Mad” című filmben 1973-ban. Fotó: Rino Petrosino / Mondadori Portfolio / Getty Images)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!