Egy igazán jó akciójelenethez rengeteg szakértelem, sok pénz és még több kreativitás kell – ezeknél a filmeknél leginkább az utóbbi hiányzott. Vagy túl sok volt belőle!
A minden pontján kissé valószínűtlen, mégis izgalmas hegymászós film végén a hegyimentő Sylvester Stallone egy lezuhanóban lévő helikopter tetején találja magát egy sziklafalon, és a gonosztevő John Lithgow-val kell megküzdenie. A helikoptert csak egy sodronykötél tartja, eleinte Sly van alul – ő aztán zuhan ide, hogy egy kötéllétrába kapaszkodjon, majd eleinte Lithgow áll nyerésre, de aztán hősünk beleharap a karjába, és ez eldönti a harcot. Ő még meg tud kapaszkodni, míg ellenfele a mélybe zuhan, és Sly még egy viccesnek szánt egysorossal búcsúzik tőle. Kérjük, karját és lábát tartsa a jármű belsejében! Lithgow nagyszerű színész, de itt nagyon hülye képet kell vágnia, miközben hosszan konstatálja, hogy éppen a halálába zuhan. Hogy Stallone és Renny Harlin rendező mit is akartak elérni, rejtély, az én tippem az, hogy Clint Eastwood hegymászós klasszikusa, a Bosszú az Eiger csúcsán (1975) babérjaira törtek – más magyarázat nincs.
A Mamma Mia! két sztárjával készül remake Sylvester Stallone klasszikus akciófilmjéből
Érdekesnek ígérkezik az új Cliffhanger szereposztása – azért reméljük, ebben a filmben nem fakad dalra senki.
Hőseink, Will Smith és Kevin Kline karaktere a film végén a gonosz, de tolókocsiba kényszerült konföderációs tudós, dr. Loveless (Kenneth Branagh) fogságába kerül, aki akár könnyedén agyon is lőhetné őket. Akkor győzne, és vége lenne a történetnek, de nem! Smith-t a hatalmas mechanikus Tarantula gépterébe taszítja, ahol egymás után egy sor verőlegénnyel kell megküzdenie. Akik valamiért annyira be vannak lassulva, hogy mindig hagyják, hogy Smith kezdeményezzen, pedig számos alkalmuk lenne rá, hogy végezzenek vele. Az egész úgy van megkomponálva, hogy hősünk minden összecsapás alkalmával elsüthessen valami kifacsart szóviccet: például amikor kiiktatja a fickót, akinek kések vannak a kezére szerelve, azt mondja:
No More Mr. Knife Guy!
Az utolsó pasas feje és teste fémből van, így kibírja Smith minden ütését, még akkor is, amikor egy hatalmas franciakulccsal sújt le rá – ő viszont mindössze egyszer üt vissza, pedig péppé verhetné. Az igazán röhejes rész akkor jön, amikor a gaz tudós tolókocsijából óriási géplábak nőnek ki, és majdnem eltapossa Smith-t, de ezt már nem is részletezem.
Azok, akik emlékeznek a Farkas, – aki valójában Rozsomák (Hugh Jackman) – ezen spinoff filmjére, nyilván főleg arra emlékeznek, hogy mennyire mellényúltak, amikor Deadpoolt (Ryan Reynolds) bemutatták. A film végére ugyanis a gonosz Stryker ezredes (a szerepeit mindig túltoló Danny Huston) Wade Wilson karakterét egy Weapon XI nevű kísérleti fegyverré változtatja, akinek adamantium kard nő ki a kezéből, sebei begyógyulnak, teleportálni tud, sőt lézersugarakat lő ki a szeméből, viszont a szája valamiért be van varrva.
Pedig ez a karakter legfőbb ismertetőjegye, a Nagypofájú Zsoldos.
Maga a harc is tökéletesen értelmetlen, már onnan kezdve, hogy a nagy összecsapás egy erőmű tornyának tetején zajlik, ide csalja fel a Farkas Deadpoolt, de hogy miért pont ide, az nem derül ki, hiszen itt harcolni is alig lehet. A béna háttér sem segít, aztán Victor Creed/Kardfog (Liev Schreiber) is megjelenik, hogy az egész egy túlkoreografált zagyvaságba menjen át. Az egésznek mégis volt haszna: Ryan Reynolds jogosan érvelhetett azzal, hogy ennél többet tudna kezdeni karakterével.
5 film, amely brutálisan jól indul, aztán hitvány fércmű lesz
Indiana Jones és a sors tárcsája, a X-Men kezdetek: Farkas és a Kardhal is jól indul, de utána blődlibe csap át. Nagy kár értük!
Ez a csata az akarata ellenére gonosszá váló, eleinte jószándékű, de tanácstalan Max, vagyis Electro (Jamie Foxx) és a Pókember (Andrew Garfield) között a Times Square-en játszódik, de mind a rendezés, mind a CGI hiányosságai miatt cseppet sem FELVILLANYOZÓ. A jelenet legnagyobb részében nincs is akció, csak Electro motyog magában, vagy Spidy próbálja nem túl meggyőzően leszerelni, de amint beveti elektromos erejét, átveszik a terepet a számítógépes effektek és a túlpörgetett vágás.
Egyszerűen túl sok minden történik egyszerre túl látványosan ahhoz, hogy mindent követni tudjunk – és hogy mindez igazinak hasson. Persze egy szuperhősfilmben nem kell mindennek igazinak lennie – a „valódi” itt inkább technikai értelemben értendő, mert ez helyenként simán gagyi, pedig sok időt, pénzt és energiát áldoztak rá. És akkor még ott van Jamie Foxx kékre „fehérített”, világító szemű megjelenése, ami egyszerűen zavaró, nehéz másra koncentrálni, amíg őt mutatják.
Dr. June Moone (Cara Delevingne) megszállott Varázslónővé válik – a karakter már csak a szereplőválasztás miatt sem lesz hiteles -, és a gonosztevőkből összerakott Öngyilkos osztag feladata őt ártalmatlanná tenni. Egy végső összecsapásban néz szembe a csapat maradéka a világot meghódítani akaró démoni alakkal, egy olyan jelenetben, amit
mintha a kifejezetten lassú felfogású nézőknek szántak volna.
Nemcsak az akció tűnik kezdetlegesnek, de a CGI-elemek is gyengék, ráadásul mindent lírai zenei aláfestéssel LASSÍTVA mutatnak. Harley Quinn és Deadshot csavaros terve mérföldekről előre látható, de kapunk még egy megható látomást az utóbbi kislányáról – akit a Varázslónő vetít elé, hogy befolyásolja őt -, hogy aztán egy méltó módon gagyi „összjátékkal” győzzék le a lényt, akinek előtte kitépik (!?) a szívét. A jelenet pontosan megmutatja, mi is volt a gond ezzel az amúgy ígéretes filmmel: a humorérzék teljes és fájdalmas hiánya.
Az emberek nem igazán szerették ezt a részt az Indiana Jones sorozatban, és ez az akciójelenet az egyik oka annak, hogy miért nem. Jones (Harrison Ford) és a Cate Blanchett vezette oroszok a dzsungelben üldözik egymást terepjárókon, illetve kétéltű járműveken, úgy, hogy nem mennek neki semminek, még csak nem is zötykölődnek az őserő úttalan terepén, miközben egymást lövik, kardoznak és a kristálykoponyát dobálják ide-oda.
Az Indiana Jones-filmek nagy erénye mindig is az volt, hogy sosem vették magukat túl komolyan,
de ez a jelenet már színtiszta idétlenség. Értem én, a régimódi börleszkbe hajló kalandfilmek előtt tisztelegtek itt, csak nem tudták, hol a határ. Mert amikor Jones pici fia, Mutt (Shia LaBeouf), a film legidegesítőbb, legfeleslegesebb karaktere, egy fa tetején egy rakás kapucinus majom között találja magát, már olyan, mintha a lovak közé dobták volna a gyeplőt. A srác a Tarzan-filmeket megidézve az indákon lendülve éri utol a terepjárón száguldó szüleit, majd a majmok az oroszokra támadnak, mintha erre lennének programozva. Az egész olyan, mintha egy korai forgatókönyvírói ötletbörzéből MINDEN valószínűtlen ötletet megtartottak volna, de minek?
Forrás: www.watchmojo.com
Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!