Egy biztos: a Motor Citynél bizarrabb moziélményünk mostanában nem lesz.
Filmfesztiválokra többek közt azért jó járni, mert soha nem lehet tudni, mikor, melyik ajtó mögött vár ránk egy kellemesen mellbe vágó élmény. Ehhez persze szükség van arra is, hogy néha teljesen vakon üljünk be egy filmre. A rutinosabbak tudják, ki a rendező vagy mi a műfaj, a bátrabbak csak a címet ismerik, és abból próbálnak következtetni.
Így járt a tavalyi velencei filmfesztiválon jó pár kritikus (köztük én), amikor beült a Motor Cityre. A főszereplő, Alan Ritchson személye akciófilmet ígért, és az első pár percben még úgy tűnt, azt is kapunk. Potsy Ponciroli rendező a Lovely Day című 78-as disco-soul dallal indítja a történetet, teljes egészében meg is hallgathatjuk, miközben lassítós montázsból összeáll az alaphelyzet: John, a hősünk, éppen megéli a kertvárosi idillt a barátnőjével (Shailene Woodley) a 70-es évek Detroitjában, amikor rendőrök törnek rájuk. A férfi 25 évet kap, és mint kiderül, egy gengszterfőnök (Ben Foster) mártotta be bosszúból, amiért elszerette a nőjét.
Forrás: Intercom
Már itt gyanús, hogy nem egy ortodox akciófilmet nézünk, de kell még vagy negyedóra, amíg leesik, hogy eddig senki nem szólalt meg, és valószínűleg már nem is fog, mert ez a koncepció. Ha jót akarunk, akkor legkésőbb ezen a ponton érdemes stratégiát váltani, és nem várni az alaphelyzet által elképzelt és remélt John Wick-típusú akciómozit, hanem hátradőlni, és élvezni azt a csodálatosan bizarr anomáliát, ami a Motor City. Ponciroli műalkotása papíron persze kipipálja a bosszú-akcióthrillerek összes rubrikáját, pontosan az történik benne, amit a műfaj rajongóiként elvárnánk. Johnt a haverjai kiszabadítják a börtönből, és elkezdi egyből szövögetni a tervét, amellyel bosszút áll a gengszteren, és visszaszerzi a nőjét is. A fináléhoz közeledve kapunk egy olyan brutális akciószekvenciát is, amitől még A rajtaütés-filmek rendezőjének is felszaladna a szemöldöke.
Forrás: Intercom
Úgy nevezett jó film lenne akkor a Motor City? Nem, de ez az élvezeti értékéből semmit sem von le.
Egyszerre akció, thriller, neonoir, és musical, de közben egyik sem. A valódi műfaja: látnod kell, hogy elhidd. Ha szívtelen cinikusok (= realisták) vagyunk, akkor az a verdikt, hogy Ponciroli megpróbált egy übermenő, a zsánereket, hangnemeket bátran mixelő filmet készíteni, de egy erőltetett, maníros selejt lett a végeredmény. Ha megengedőbbek vagyunk, akkor a Motor City egy avantgárd kísérleti film, amely azért párosítja össze a sztori ordas kliséit a szándékosan túltolt vizuális és narratív megoldásokkal (Zack Snyder-típusú lassítások poprock klasszikusokra, a dialógok semmivel sem indokolható mellőzése), hogy ezzel mutasson tükröt a műfajnak. Vagyis
beülünk egy John Wick-utánérzésre, de helyette egy ravasz (?) önparódiát kapunk.
A Motor Cityt jelenleg még vetítik a magyar mozik, ne hagyjuk ki, ha jót / rosszat akarunk.
Reacher – Tom Cruise helyébe egy kigyúrt ketrecharcos lépett, de nem bánjuk
Az Amazon sorozatként adaptálta az első Jack Reacher-regényt, és teljesült a rajongók minden álma.
Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!