Miközben a mainstream nagy része (hiszen ettől mainstream) nem tud mást mondani, mint hogy a liberális demokrácia válságát a populizmus okozza, pislákolnak már olyan gyertyák, amelyek az előbbieknél kicsit erősebb fénnyel világítják be a politikai terepet. Ha még nem is nevezhetők nagy számúnak azok az elemzések, amelyek új magyarázatokat keresnek, azért vannak már néhányan.

Ebben a kis írásban nem vesszük számba ezeket a – nevezzük így – hiánypótló elemzéseket, csupán kifejtünk egy rövid gondolatmenetet arról, hogy a liberális demokrácia mostani problémáit célszerű tágasabb értelmezésben tálalni. Mert persze lehet abban valami, hogy a populizmus ma erősebb, mint korábban, vagy abban, hogy a politika élén álló populista vezetők ma nagyobb számban vannak jelen, mint akár 10–15 éve, de kicsit elszégyellhetjük magunkat, ha komolyan azt gondoljuk, hogy ezek a fő okok.

https://hvg.hu/360/20250106_faz-liberalizmus-illiberalizmus-putyin-trump-orban-kickl

Próbálkozzunk hát másfelől.

Kezdjük azzal, hogy a liberalizmus egykoron rendkívül sikeres világnézet, sőt társadalomszervező elv volt. Épp e két tulajdonsága adta nagy erejét.

Már e kiindulópontnál is felmerülhet azonban egy vitakérdés. Nem arról van-e szó, hogy a liberalizmus valójában egy elvont eszme, vagy inkább elmélet? Első lépésként fel kell oldanunk ezt a lehetséges dilemmát. Mégpedig úgy tudjuk feloldani, ha nem választunk a liberalizmus elvont doktrínája és gyakorlatorientáló elve között, hanem mindkettőt a maga területére utaljuk. A liberális elméletnek vannak kiváló művelői, sőt azok a világhírű figurák (John Locke-tól John Dewey-n át John Rawlsig) valamennyien teoretikusok, műveiket haszonnal forgatják nagy műveltségű filozófusok és politikatudósok, de – valljuk be – ritkábban politikusok és szinte egyáltalán nem hétköznapi emberek. Ez utóbbi két kategóriának persze nem is kell, nekik bőven elég, ha a liberalizmus másik komponensével találkoznak, azaz a liberalizmus társadalomszervező elvével. Világos ugyanis, hogy a liberalizmus világméretű sikerét ennek az utóbbinak köszönheti. Felesleges lenne most nyomon követnünk azt a folyamatot, hogyan vált az elméletből gyakorlatvezérlő eszme, elégedjünk meg azzal, hogy azzá lett, nyilván nem csekély emberi kreativitás által.

S ez a liberalizmus a 19. században egyedülálló módon hatott is a társadalmakra. Részben azzal, ami volt, de nem kis részben azzal is, ami lehetett volna. A realitás hús-vér eszméje és a képzelet ideája volt egyszemélyben. S ugyan el tudunk-e nagyobb hatásfokú eszmét képzelni, mint amikor valami egyszerre elégíti ki mindennapos igényeinket, és amelyik ezentúl még magában foglalja kielégítetlen, de épp ezért ösztökélő vágyainkat is?

Nos, ez volt a liberalizmus. Ettől lett – ahogy ezt bátorkodtam már néhányszor megfogalmazni – szupereszme.