Moby koncertje a Budapest Parkban 2026. augusztus 1-jén (Fotó: Zimon András)
Moby, azaz Richard Melville Hall nevével nagyjából 1992-ben találkoztam először. Az akkoriban a csúcson lévő Depeche Mode billentyűsének, Alan Wildernek (Recoil) az aktuális szólólemezének a közreműködői között tűnt fel a neve. Az idő tájt még a szárnyait bontogató, de már a slágerlistákra a Go (Twin Peaks-betétdal átirat) című szerzeményével felkerült New York-i sráccal pedig a legjobb dolog, ami történhetett, nem volt más, minthogy Daniel Miller Mute nevű istállójához csatlakozott még a 90-es évek elején. Hiszen Miller nem csak a kiadó legnagyobb sztárjai mellé lökte a fiatal zenészt, hanem feltétel nélkül meg is bízott benne. Ugyanúgy, ahogy annak idején például a Depeche Mode-dal tette. Moby és a Mute Records kapcsolata a modern elektronikus zene történetének az egyik legmeghatározóbb és legtartósabb együttműködése. Moby és Daniel Miller viszonya jóval többé vált az idők során egy egyszerű üzleti szerződésnél, hiszen barátságra, kölcsönös művészi szabadságra és teljes bizalomra épült. Miller kiadója tökéletes otthont nyújtott Moby kísérletező, műfajokat elmosó elektronikus zenéjének. Az első közös mérföldkövük az 1995-ös Everything Is Wrong című album volt, amellyel Moby komoly szakmai sikernek aratott. A kor zenei ízlésének megfelelő lemezt egy punk-rock stílusban felvett korong, az Animal Rights követte, amellyel Hall ideiglenesen el is veszítette a közönsége egy részét. És itt jön a lényeg, hiszen Daniel Miller olyannyira kitartott Moby mellett, hogy amikor a zenész teljesen elszegényedve, a zenei karrierje feladását fontolgatva az otthonában rögzítette a Play című anyagát, a Mute (a V2 Recordsszal partnerségben) kiadta azt. Bár a rádiók eleinte bojkottálták, a kiadó és a menedzsment zseniális licenszelési stratégiájával a poptörténelem legkelendőbb elektronikus zenei albumává tették, több mint 12 millió eladott példánnyal.
Ez a lemez az, amelyet minden zeneszerető ismer, a régi blues- és gospelminták elektronikus alapokkal való keverésével, illetve a dalok reklámokba történő licenszelésével szinte minden háztartásba eljutott. A Play után pedig nem volt megállás. A sikerszériát a 2002-es 18 című album folytatta, amelyen olyan vendégművészek szerepeltek, mint például Sinéad O’Connor. A 2000-es évek második felében és a 2010-es évek elején kiadott Hotel, Last Night és Wait for Me albumokkal Moby folyamatosan egyensúlyozott az ambient, a pop-rock és a klubzene között. Az aktivizmusáról és vegánságáról is ismert zenész az utóbbi években visszatért a gyökereihez: a 2024-es Always Centered at Night című lemezét ismét – némi kitérő után – a Mute Records adta ki. A napjainkra mint 20 millió eladott albummal büszkélkedő Moby pedig továbbra is rendkívül aktív, filmzenéket szerez, könyveket ír és környezetvédelmi ügyekért harcol. Pályafutása alatt végig a zenei és gondolati szabadság jellemezte, rengeteg kollaboriációja a teljesen más zenei stílusokból válogatott előadókkal is erre utal. Arról nem is beszélve, hogy önreflexív, néhol igen érzelmes dalai segítik eljuttatni az üzeneteit a szélesebb közönség felé, de nem megalkuvó módon. Pályafutása alatt ügyesen táncolt a mainstream és az underground határmezsgyéjén.
Moby koncertje a Budapest Parkban 2026. augusztus 1-jén (Fotó: Zimon András)
De a legfontosabb hír vele kapcsolatban, hogy újra turnéra indult, szerencsére Magyarországot is érintve. Így szombat este, aki szemfüles volt és időben beszerezte a jegyét, maga is részese lehetett a Moby-varázsnak. A pokoli meleg ellenére egészen elképesztő mennyiségű ember zsúfolódott össze a Budapest Park kicsinek semmiképp sem mondható nyitott arénájában, ahol pár perccel nyolc óra után el is kezdődött az a koncert, ami valami egészen döbbenetes hangulatot és soundot teremtett a budapesti éjszakában. Nehéz egy olyan buliról írni, amelyen minden tökéletesen összeáll, ahol nincs egy félreütött hang, ahol nem bicsaklik meg az énekes(ek) hangja, ahol a vetítések és a zene tökéletes harmóniában egyesülnek, ahol a közönség szenzitív módon reagál a főhős rezdüléseire, és ahol az érzelmek olyan szinten jelennek meg, hogy a rutinos koncertre járó újságíró is csak kapkodja a fejét. Higgyék el nem könnyű feladat, mert ilyen koncert néhány évente egy, ha akad, és nagyon nehéz a realitások talaján megmaradva egy objektív beszámolóval kijönni néhány órával utána úgy, hogy még az élmények és érzelmek dolgoznak az emberben.
Moby koncertje a Budapest Parkban 2026. augusztus 1-jén (Fotó: Zimon András)
Egyrészt a Moby által kitalált session-csapat már önmagában egy csoda. Az, hogy egy elektronikus zenét játszó művész ennyire bátran merít az autentikus amerikai blues hangjaiból már önmagában megér egy (gospeles) misét. Az is szívet melengető, hogy egy kopasz, vékony srác ennyire be tudja vonni az audienciáját egy hangversenybe, hiszen Moby ezt teszi, ha éppen gitározik, kongázik vagy énekel, azt olyan energiák felszabadításával teszi, hogy akaratlanul reagálunk az eseményekre. A másik érdekes dolog vele kapcsolatban, hogy igazi csapatjátékos, hiszen úgy hagyja érvényesülni a vokalistáit és a kellő pillanatokban úgy vonul a háttérbe, hogy azt nem sínyli meg a produkció. A leginkább a Play-albumra épülő setlist legérzelmesebb pillanatait nem is Moby viszi el, hanem Nadia Christine Duggin és Choklate, akikek a hangját valószínűleg a Holdon is lehetett tegnap hallani, egyszerűen csak szuperlativusokban lehet az énekesnők hangterjedelméről beszélni, ilyet ebben az országban keresve sem lehetne találni.
Moby koncertje a Budapest Parkban 2026. augusztus 1-jén (Fotó: Zimon András)
Ahogy a Bodyrock, a Go és a Next is the E bulizósabb alapütemei megadták a kezdeti lendületet, úgy húzta fel az érzelem íveit is párhuzamosan a vokál előtérbe helyezése: az In This World, David Bowie Heroes-a, vagy a Why Does My Heart Feel So Bad című szupersláger egy nagyobb teret engedett Nadianak, amit természetesen tökéletes énekkel hálált meg az énekesnő. Mivel a setlist nagyjából 90 perce volt belőve, Mobynak és csapatának úgy kellett fenntartania az érdeklődést, hogy egy-egy ütemesebb dal után, már egy újabb érzelmi csúcsot megjárva essünk az egyik kábulatból a másikba. Ezt a csapat maradéktalanul hozta, sőt olyan hangos válaszreakciókat kapott a rajongóitól, hogy a libabőr kísérte végig a karomon az egész estét. A csúcspont egyértelműen a Natural Blues és a Last Night-lemezről kimásolt Disco Lies Spencer and Hill remixe volt. Talán egy olyan sláger hangzott el az este alatt, amelyikkel nem nagyon tudtam kibékülni, a Jason Bourne című film Extreme Ways című betétdalának az Armin van Buuren által lakossági fogyasztásra hangolt remixe. Értem, hogy a közízlést is ki kell néha szolgálni, de valahogy ezen a ponton éreztem azt, hogy talán ez nem annyira az a Moby, ami nekem szól, de nyilván ez a felvetés szubjektív.
Zimon András
A brit-énekes-dalszerző már szinte hazajár Magyarországra, ezúttal az MVM Dome-ben lépett színpadra.
Ahogy Seal esetében rövidnek éreztem a 90 percet, úgy Mobynál ezt nem teszem egy kritika részévé, hiszen annyira tömény, érzelmekkel teli hullámvasútra ültetett fel minket az este folyamán Richard Melville Hall, hogy az biztosan sokaknak – köztük nekem is – egy örökérvényű emlék marad. Persze, ahogy a Feeling So Real levezető taktusaira elballagott a közönség nagy része, közben az a gondolat járt a fejemben, hogy úristen, még hallgatnám ezt a bulit: nézném az absztrakt kivetítéseket és próbálnék még több emléket szerezni erről az egészen különleges estéből. Moby az év buliját hozta el a Parkba. Nincs mese, ez 10/10 volt. Remélem mihamarabb viszontláthatjuk ezt a fura fazont Magyarországon, ha ő már úgyis jelezte, hogy visszatért a demokrácia az országunkba és már csak Trumpot kellene leváltani az amerikaiaknak. De hát ilyen egy örök lázadó.
Moby koncertje a Budapest Parkban 2026. augusztus 1-jén (Fotó: Zimon András)
A fotók a Charm Music Hungary engedélyével készültek!