Már a kezdetek kezdetén húztam amiatt a számat, ahogy az MCU-ba bevezették a Tom Holland-féle Pókembert, akit Tony Stark (Robert Downey Jr.) toborzott a csapatába, hogy a vele ellenkező Amerika Kapitányékat (Chris Evans) legyűrjék a Polgárháborúban. Mivel a Marvel legismertebb, és pénzügyileg is az egyik legsikeresebb figurája a Stan Lee által kitalált, és a kiadó által először elutasított (elvégre az emberek viszolyognak a pókoktól, nemde?) Póki, nem tűnt a legméltányosabb elbánásnak, és nem is volt az. Pláne, hogy a későbbi filmekben sem engedte a Marvel filmgyára, hogy Peter Parker úgy igazán kibontakozzon, az első trilógiában mindig fogta valaki a hálószövő kezét. Legfőképpen Vasember, így sajna el is kezdett mémesedni a dolog, és azt a Pókembert, akit korábban Tobey Maguire és Andrew Garfield is nagyszerűen alakítottak, Iron Man Jr-nak csúfolták. Joggal, teszem hozzá.
Lehet, hogy a 2021-ben bemutatott Pókember: Nincs hazaút is bizonyos szempontból egy fanservice volt, a szemtelenebb fajtából, mégis lezárást adott az előző Pókemberek rajongóinak, főleg Andrew Garfield érdemelte meg mindezt, akinek a filmjeit a mai napig újranézem, közte és Emma Stone között olyan kémia volt A csodálatos Pókember-filmekben, hogy még a kaotikusra sikeredett második részt is megmentette Peter és Gwen románca, és tragédiája. A Nincs hazaútban persze az MCU Pókiját, Peter 1-et sem kerülte el a bánat, de így legalább volt kikkel osztoznia benne.
Hasonlóan borongós hangulat, a depresszió, az önmarcangolás és saját magának megkérdőjelezése lengi körbe a hazai mozikban július 30-án bemutatott Pókember: Vadonatúj napot, mely a nyitónapján 168 millió dollárt hozott be, és Észak-Amerikában ezzel egy nap alatt megverte a Supergirlt, a DC nyári, nagynak szánt dobását, mely nagyvásznas pályafutása során összesen 125 milliót hozott csak be. Sőt, mint kiderült, Póki minden idők legjobb nyitóhétvégéjét produkálta a Bosszúállók: Végjáték előtt, a maga 360 millió dollárjával megelőzte a nagy, 2019-es team-up filmet (357 millió) az USA-ban és Kanadában. Világszerte kicsit mondjuk elmaradt a negyedik Bosszúállók-filmtől, globálisan a Vadonatúj nap 932 milliót kaszált a pénztáraknál, e tekintetben pedig csak a Végjáték előzi meg a filmet a maga 1,2 milliárdjával.
A történet szerint négy évvel azután járunk, hogy Doktor Strange (Benedict Cumberbatch) varázslata miatt a világ, amelynek tudomása volt Pókember kilétéről, megfeledkezett erről. A kicsit sem bazári mutatványnak nagy ára volt, hiszen többek között MJ (Zendaya) és Ned (Jacob Batalon) agyából is totálisan kiesett, hogy Peter Parker egyenlő Pókemberrel. Tom Holland szuperhőse így kénytelen egyedül megmenteni New Yorkot, és van is teendője, hiszen kirajzottak a gonoszok, akik uralmuk alá hajtanák az amerikai nagyvárost. Kapunk is montázst, rögtön az elején, és bár értem, hogy a rendező, a Shang-Chiért is felelős Destin Daniel Cretton célja az volt, hogy ikonikus Pókember-pillanatokat, képregényborítókat idézzen meg a zenés jelenetsorral, a dolog kicsit erőltetetten hat, és még a CGI-t tekintve is kilóg a lóláb.
Amit nagyon jól csinál a Vadonatúj nap, az az egyedülléte miatt is szorongó Peter Parker bemutatása, egy kemény életszakaszé, és persze a hálóhintázós jelenetek, amelyeket tekintve lehet, hogy erősen inspirálódtak a készítők az Insomniac Games által fejlesztett Marvel’s Spider-Manből – mégis itt éreztem hidegrázósnak évek óta először a mozivásznon, ahogy Pókember New York felhőkarcolói között ugrál. A belső nézetbe való váltás, az adrenalin nagyon szépen átjött, ahogy az is, amint kedvenc Pókink a film során elkezd fejlődni. Nemcsak személyiségét tekintve, hanem a képességei is erősen megugranak, hogy miért, azt mindenki derítse ki magának, nem spoilerezem el, annyit érdemes tudni, hogy a cselekmény elég kielégítő a karakterizációt illetően. A Pókember: Vadonatúj nap kicsit sem az a tipikus, Marvel-sormintára felhúzott film, mint amiket a Bosszúállók: Végjáték óta megszokhattunk.
Többnyire elégedett lehet a közönség a negyedik Pókember-filmmel, mert végre kaptunk egy felnőtt Pókit, aki nem támaszkodik senki másra (épp ez a lényeg, hogy most már nincs neki kire), így kénytelen megállni a helyét egyedül. Nem könnyíti meg a dolgát, hogy olyan gonoszok szívják a vérét, mint Skorpió (Michael Mando) és Tombstone (Marvin Jones III), és bár Skorpióhoz legalább kapcsolódik egy emlékezetes jelenet, mindkettejüket csúnyán elherdálják az írók. De legalább megkapjuk eddigi legjobb alakításában, Peter mellé antihősnek a Megtorlót, Jon Bernthal pedig él is a lehetőséggel, nagy szerencsénk, hogy a netflixes sorozatok után átmentettek egy csomó hőst a nagyvászonra. Mert a Megtorló egyszerre drámai és humoros adalék egy Pókember-filmben, a buddy cop komédia jellegnek köszönhetően egyrészt, másrészt Frank jócskán hozta magával a lelki szemetesét, kicsit olyan érzés őt itt nézni, mintha a The Boysból szökött volna át a Marvelhez. Ebben annyi igazság van is, hogy a Garth Ennis által írt képregényeket olvasta forgatási fotók tanúbizonyságaként Bernthal, hogy karakterbe kerüljön.
Végre felnőtt a feladathoz az MCU Pókembere
A film első fele nagyon szép ujjgyakorlat a Pókemberrel, Tom Hollandnak sokkal jobban áll ez a szerep, mint amit az Odüsszeiában hozott, és láthatóan úgy is élvezi a felnőttebb Peter Parker eljátszását, hogy közben elég durván szenvednie kell. A főgonosz miatt még Zendayának is jut egy olyan jelenet, ami után elégedetten csettintettem, és úgy összességében az amnéziás barátok szálat ügyesen fejtegetik a készítők. Ahogy egyébként a Pókember-mítoszt is,
a filmben megkapjuk az egyik legszebb, legmeghatóbb Pókember-jelenetet, amikor Peter Parker saját magát nézi kívülről. Aki látta a filmet, tudja, miről beszélek. Örökre a szívembe zártam, és nem valószínű, hogy egyedül én vagyok ezzel így.
Még úgy is elégedetten jöttem ki a moziból, hogy a Vadonatúj nap második szakaszára mintha újfent a háttérbe szorították volna Pókembert. Mert hát ez egy nagy franchise, a Marvel-gépezetnek mozognia kell, tulajdonképpen most már hosszú évek óta egy többé-kevésbé jól kinéző tévésorozatot nézünk a nagyvásznon, így kötelező jelleggel kapunk egy túl hosszúra nyújtott felvezetést. Oké, aláírom, itt az ideje most már, hogy az X-Men tényleg színre lépjen, és viszonylag nagy meglepetés, hogy közülük az egyik legerősebb tag az itteni főgonosz. De hogy ennyire elvigye jó 45-50 percre a fókuszt egy Pókember-filmben, azt azért erős túlzásnak érzem. Lehet szidni Matt Reevest, és hogy az istennek nem akar elkészülni a Batman Part II-vel, de ott legalább egy önmagában megálló sztorit kapunk, mindenféle más hősökbe való kapaszkodás nélkül.
Végképp érthetetlen a Marvel-féle Hulk-mánia is, Bruce Bannert (Mark Ruffalo) beleerőszakolni ebbe a sztoriba hülyeség volt, neki is jutott egy villanás, egy poénosabb és horrorisztikusabb snitt, ám mire egy kicsit elgondolkoztunk volna a sorsán, már ment is a levesbe.
Marvel-filmeknél sűrűn visszatérő kritika, hogy a zenehasználat nem az igazi, a Vadonatúj napban ebből a tekintetből is kitettek magukért, én legalábbis azt a bizonyos Tame Impala-számot azóta is újra és újra meghallgatom. A hangulatteremtést illetően majdnem az a szint, amit a már emlegetett Batman csinált a Nirvanával. Jó lenne, ha a filmkészítők nem felejtenék el, hogy a zenei aláfestés durván felhúzhatja a végeredményt, tessék megnézni James Gunnt, aki telitömte zseniális muzsikákkal a Suicide Squadot, a Peacemakert és a Supermant is. Egyszerűen ezzel az alultértékelt húzással személyiséget lehet adni egy-egy filmnek-sorozatnak, és ezt Gunn lenyűgözően műveli, hiába kapja mostanában a kritikákat a DCU rajongók szerinti zátonyra futtatása miatt.
Az MCU jövője azon áll vagy bukik, hogy képesek-e megfelelő utánpótlást találni a húzóneveknek, és megtartani a már a közönség által megszeretett sztárokat. Ebből a szempontból üdvözletes, hogy Sadie Sink, bár nem tudja teljesen a háta mögött hagyni a Stranger Thingst, hátborzongatóan jó teljesítményt nyújt az új Pókemberben. Amennyire Tom Holland viszi a hátán a show-t, majdnem ugyanannyit hozzátesz a fiatal színésznő is. Aki eddig kételkedett abban, hogy az X-Men jó lehet, most Sadie Sink egy elég magabiztos fityiszt mutat.
Igen, a Marvel Studiosnak voltak csúnya mellényúlásai, a Marvelek értékelhetetlen lett, az Amerika Kapitány 4 jóindulattal is maximum korrekt, és az előtte látott trilógiától Red Hulk ide vagy oda, látványosan elmaradt. Most, a Pókember: Vadonatúj nap azonban azonban egy magabiztos lépés a jó irányba. Karaktert fejleszt, lore-t visz előre, és Pókember minden szeretnivalóságát, nyűgjét és drámáját egybe csomagolja. Kell ennél több?
8/10
A Pókember: Vadonatúj nap jelenleg is látható a hazai mozikban.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!