A gyarmatosítás időszakában, mikor ellenálltak a modernizációnak, az izolált népcsoportok teljesen marginalizálódtak, de ezt valószínűleg ők bánták a legkevésbé. Direkt tartják távol magukat a fejlett technikától, a mi stresszes világunktól, ami egyszerre döbbenetes, romantikus és vonzó. Hogy lehet telefon, autó, wifi, vízöblítéses wc, elektromos fogkefe nélkül élni? Ősi körülményeik olyanok, mint egy puritán dzsungeles nyaralás. Csak amíg mi sok százezreket fizetünk egy erdei fürdőzésért, digitális detoxért, nekik ez a teljes életük az elejétől a végéig. Kicsit irigylésreméltó és kicsit nem az. De ők is csak úgy maradhatnak érintetlenek, ha mi, a civilizáltak tiszteletben tartjuk életterüket, jogaikat. Ez csak akkor történik meg, ha elismerjük, léteznek. Ha a modern világ ki akarja aknázni erőforrásaikat, akkor is tiszteletben kell tartani jogaikat, ez persze megbonyolíthatja a gazdasági projekteket.
Nincsenek is ott
Az Amazonasban élő elszigetelt törzsek létezését több ország is megkérdőjelezte korábban és még ma is, noha légi felvételek, tábornyomok, tanúvallomások bizonyították, de így egyszerűbb volt kinyerni az olajat, fát, ásványkincseket. A törzsek létezéséről szóló viták azonban nem tudományosak, hanem gazdaságiak: ha letagadjuk, hogy ott vannak, bármit tehetünk a hazájukkal. Az elszigetelt törzsek védelme tehát az emberi jogok védelmét és az ökoszisztéma megőrzését is magában foglalja.
De ha nincsenek jogaik, mert nincsenek ott, nem kell megőrizni az életterüket biztosító területeket. Ha viszont elismerjük, hogy léteznek, ott laknak, akkor kötelező tiszteletben tartani a jogaikat.
Micsoda piszkos okoskodás! Pedig a globális ökológiai egyensúly szempontjából létfontosságúak ezek a törzsi régiók, ahol:
alacsonyabb az erdőirtás aránya,
gazdag a biodiverzitás,
a terület szabályozza a regionális éghajlatot,
jelentős mennyiségű szenet tárol.
De a sok előny ellenére egyelőre az illegális kizsákmányolás, a bővülő infrastruktúra, a kereskedelem és a bűnözői tevékenység fenyegeti őket. Minden egyes feléjük tett lépésünk növeli a konfrontációt velük, mert nagy eséllyel megbetegíthetjük őket, erőszakot és kulturális pusztulást okoz behatolásunk. Még egy véletlen találkozásnak is drámai következményei lehetnek, mert a populációk kevéssé immunisak a mi kórságainkkal szemben.
Az Andamán-szigetekhez tartozó Északi-Szentinel sziget az Indiai-óceánban, a Bengáli-öbölben fekszik, egy teljes izolációban élő törzs lakja (a szentinelézek), akik igen agresszívan reagálnak bármilyen közeledésre. 2018-ban John Chau, egy 27 éves amerikai misszionárius hittérítői szándékkal kirándult feléjük, de lenyilazták, megkötözve vonszolták a földön, míg végül belehalt a viszontagságokba.
A félős szigetlakók szeretik az edényeket
A törzsről még mindig csak néhány légi felvétel és videó áll az antropológusok rendelkezésére, maroknyi kutatónak sikerült róluk információkat gyűjteni lassú, évekig tartó, türelmes kapcsolatépítés után. De a szentinelézek óvatossága nem véletlen, 1880-ban Maurice Vidal Portman, aki az Indiai Királyi Haditengerészet kötelékében szolgált, az Andamán-szigetek parancsnokaként elment a törzshöz. Bemutatkozó lépésként elrabolt egy idős párt és négy kisgyerekeket, hogy tanulmányozza és közelebbi ismereteire támaszkodva manipulálja őket. A gyerekek később fertőző betegségekbe haltak bele, de Portman addig még állatokként vizsgálgatta őket, alkohollal kényszerítette őket engedelmességre. A populáció jelentős részét rabságban tartó Portman a bódítással szexuális kapcsolatra is rávette őket „a felsőbbrendű fajjal”. Majd emberei megerőszakolták a nőket, és elterjesztették a szifiliszt.
Trilokhnat Pandit indiai antropológus azonban máshogy közelített feléjük, első látogatását 1967-ben tette, ajándékba edényeket és serpenyőket, kókuszdiót, fémeszközöket vitt. És egy másik közeli törzsből is három tagot, hogy segítsenek a kommunikációban.
A bennszülöttek Pandit leírása alapján nem támadtak, de nem is voltak kifejezetten barátságosak. A harcosok a látogatás alatt végig fel voltak fegyverkezve, támadásra készen. Döbbenet, de 1991-ben barátságuk jeléül visszahívták Panditot, mondjuk trükkösen, mert nem tehette lábát a szigetre, csak a vízbe csobbanhatott, hogy átadja újabb ajándékait. Ennek ellenére mindig hangoztatta, hogy a szigetlakók nem erőszakosak. „Nem jelentenek akadályt semmilyen fejlesztési projektnek, de miért akarna bárki piknikezni a földjükön?”
Chau halála meglepte, de úgy kommentálta, mi vagyunk az agresszorok, a betolakodók, békén kell hagynunk őket.
A törzs tagjai 2025-ben nagyjából ugyanúgy élnek, mint 15 ezer évvel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy a modern idők arra késztették őket, hogy tovább fokozzák a védelmet. Számuk állítólag valahol 50 és 200 között ingadozik, íjjal és nyilakkal védik magukat a kíváncsiskodóktól és a fotókat készítő drónoktól.
India már régen betiltotta a velük való kapcsolatfelvételt, hogy megakadályozza a betegségek terjedését és kulturális beavatkozást. A Javari-völgyben, Brazília és Peru határán élő dzsungellakókat a brazil kormány igyekszik megvédeni a favágóktól, bányászoktól és kábítószer-kereskedőktől. A legnagyobb rájuk leselkedő veszélyek: az erdőirtás és az illegális földhappolás, a betegségek, az erőszak, a kizsákmányolás.
Az ENSZ őslakos és törzsi népekről szóló egyezménye megköveteli a kormányoktól, hogy garantálják a különleges, elszigetelten élő törzsek jogait, a passzivitás az egyetlen etikailag helyes döntés velük szemben, de védett területeik így is egyre sebezhetőbbek (például az éghajlatváltozás miatt), és kihalásuk elkerülhetetlennek tűnik.
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!