Életkorát önmaga is rosszul tudta: úgy vélte, 1900. július 4-én született, de már halála után kiderült – mert a keresztelési iratokat is megtalálták –, hogy egy évvel és egy hónappal később látta meg a napvilágot.
Egy pisztolylövéstől a szórakoztató dzsessz megújításáig
Tehát ma már tudjuk, hogy Louis Daniel Armstrong 1901. augusztus 4-én született. A Battlefieldnek, vagyis Csatatérnek nevezett New Orleans-i nyomornegyedben nőtt fel, apja korán lelépett, édesanyja és nagyanyja nevelte. Iskolába alig járhatott, dolgoznia kellett. Aztán 1912 szilveszterén egy utcán elsütött pisztoly miatt javítóintézetbe került. Armstrong itt, Peter Davis irányításával tanult meg kornetten játszani (ami hasonló hangszer, mint a trombita, csak tömörebb a felépítése és lágyabb a hangja), s idővel az intézet fúvószenekarának vezetője lett.
Szabadulása után New Orleans klubjaiban, utcai felvonulásain és temetési meneteiben muzsikált – ebben a városban különösen igaz volt – és valamennyire ma is az –, hogy a dzsessz alaposan átszövi a mindennapokat: sokan valamilyen formában a zenéből vagy a zenének élnek.
Louis Armstrong édesanyjával és húgával, Beatrice-szel, New Orleansban, 1921-ben. (Fotó: Apic/Getty Images)
1922-ben King Oliver hívására Chicagóba költözött, a következő évben pedig elkészítette első lemezfelvételeit. Az 1925 és 1928 között rögzített Hot Five- és Hot Seven-lemezeken az improvizáló szólistát a dzsessz középpontjába állította – elsősorban ezzel hozott újat a műfajba.
Énekstílusával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy nem Armstrong találta fel a scatelést, de neki köszönhető az, hogy a scatként ismert improvizatív énektechnika a legszélesebb közönséghez is eljutott. Éneklés közben sokszor nem a kottát, hanem zenei érzékeit, ösztöneit követte – Bing Crosbytól Billie Holidayig rengeteg sztár énekelt így, de a későbbi popzenére is hatással volt a scat stílus. (Gondoljunk csak a kilencvenes évek egyik szimpatikus one hit wonderére, Scatman Johnra.)
Satchmo, a hídépítő showman
A harmincas években nagyzenekarok élén turnézott, rádiózott, filmekben szerepelt, és közben a kor népszerű dalait is hatásosan formálta saját képére. Joe Glaser segítette a pályáját, biztosítva, hogy az egyre népszerűbb művész folyamatosan jelen lehessen a színpadokon, a lemezpiacon és Hollywoodban.
Louis Armstrong trombitájával, 26 évesen (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)
Polgárjogi szerepe bonyolultnak mondható: Armstrong repertoárján több olyan dal is szerepelt, amely a rasszizmus mindennapi tapasztalatairól szól, vagy utal erre – de nem lett belőle hagyományos értelemben vett mozgalmi aktivista. Viszont világszerte ünnepelt fekete művészként társadalmi határokat tört át: az USA kulturális diplomáciája vele is próbálta bizonyítani a világnak az amerikai szabadság és egyenlőség-eszmény valódiságát. Ebből az ellentmondásos szerepből született az Ambassador Satch elnevezés is, amely egy 1956-ban megjelent koncertlemez címe is lett.
Mindeközben a húszas évek vakmerő zenei újítójából mindenki Satchmójává vált (a Satchmo a Satchel Mouth, vagyis a „táskaszáj” rövidülése): ő volt a kendőjével izzadságát törölgető, kedvesen mosolygó showman, akinek minden gesztusából áradt a zene.
Még 1947-ben megalakította kisebb együttesét, a Louis Armstrong and His All Starst, és ezzel járta tovább a világot. Negyedik feleségével, Lucille Wilsonnal 1942-ben házasodtak össze, és Armstrong haláláig együtt maradtak. 1943-tól New Yorkban, Queens Corona nevű negyedében, egy meghökkentően egyszerű házban éltek. Az épület ma múzeum: Armstrong művészi és magánhagyatékának jelentős részét őrzi.
Későbbi sikerek és a budapesti koncert
Az ötvenes–hatvanas években egyszerre számított történelmi jelentőségű dzsesszmuzsikusnak és szórakoztatóipari szupersztárnak. A Blueberry Hill és a Mack the Knife után 1964-ben a Broadway-musical címadó dalából készült Hello, Dolly!-felvétele lett pályafutása legnagyobb amerikai slágere. A 62 éves Armstrong a Billboard Hot 100 élén szakította meg a Beatles tizennégy hete tartó uralmát; a felvételért Grammy-díjat is kapott. Ella Fitzgeralddal klasszikussá vált lemezeket készített, Duke Ellingtonnal is játszott, további filmekben szerepelt, játszi természetességgel közlekedett a dzsessz, a slágerzene és a film világa között – jóval azelőtt, hogy a crossover a zeneipar egyik kedvelt hívószavává válhatott volna.
Armstrong 1965. június 9-én lépett fel a Népstadionban. Budapesti szereplése országszerte szenzációt keltett: a hatvanas évek közepén nyugati világsztárok ritkán jutottak el a keleti blokk országaiba. A koncert a kádári konszolidáció egyik látványos kulturális eseményévé vált, amelyet a hidegháborús „Jazz Ambassadors” program egyik állomásaként is emlegetnek. Armstrong 1965-ös kelet-európai turnéjának közvetlen amerikai kormányzati finanszírozása nem bizonyított, a budapesti koncertet az Országos Rendező Iroda szervezte. Budapesti szereplése ettől függetlenül a kulturális nyitás és a hidegháborús közeledés jelképévé vált.
Ami a Népstadion nézőszámát illeti, a magyar tudósítások általában 80 ezer emberről beszéltek, későbbi forrásokban 90–93 ezres adat is felbukkant. Az biztos, hogy nagyon sokan voltak, példátlanul sokan – a színpadot a gyepen helyezték el, de a közönség nem léphetett fel rá, és még így is fürtökben lógtak a népek mindenhonnan.
Louis Armstrong autogramot ad egy rajongójának a franciaországi Nizzában, 1961-ben (Fotó: Paul Louis/AFP)
Takács Marika tévébemondó köszöntötte angolul, de a sztár ittléte egyébként is jól dokumentált: a Magyar Televízió filmjében az is látható, amint Armstrong a Budapestre tartó repülőgépen énekel. Vitray Tamás interjút készített a művésszel, az előadás után pedig tokaji borral megtöltött csikóbőrös kulacsot kapott ajándékba.
Rövid időt töltött Magyarországon, és többé nem tért vissza. Az állandó turnézás addigra alaposan megviselte: első szívrohamát már 1959-ben elszenvedte, 1968-ban pedig szív- és veseproblémák miatt intenzív osztályra került. Orvosai a visszavonulást tanácsolták, ő azonban továbbra is színpadta lépett. Még halála évében, 1971-ben is koncertezett New Yorkban, a Waldorf Astoriában. A fellépéssorozat után újabb súlyos szívrohamot kapott, és májusig kórházban maradt. Július 6-án, otthonában, álmában hunyt el, 69 évesen.
What a Wonderful World – Egy világsláger két élete
A George David Weiss és Bob Thiele által írt What a Wonderful Worldöt Armstrong 1967-ben rögzítette. A szívmelengető szerzemény, amellyel ma sokan azonosítják őt, az Egyesült Államokban kezdetben alig fogyott, Nagy-Britanniában viszont 1968-ban négy hétig vezette a slágerlistát. Amerikai feltámadására húsz évet kellett várni: 1987-ben felhasználták a Robin Williams főszereplésével készült Jó reggelt, Vietnám! című filmhez. Barry Levinson rendezésében számos örökzöld hallható, de a What a Wonderful World kiemelkedett a dalok közül, már csak azért is, mert klip is készült hozzá, melyben a film montázsait és Armstrongról készült archív felvételeket is felhasználtak. A kasszasiker nyomdokain a dal a legnagyobb korabeli pop- és rockszámok között szerepelt a slágerlistákon, de azóta is tartja magát a klasszikusok között, számos előadó feldolgozta – a legtöbben persze Louis Armstrong előadásában ismerik és hallgatják a mai napig. (Armstrong dalait ma is szívesen használják filmek soundtrackjeihez, ám például az 1969-ben bemutatott James Bond-mozi, az Őfelsége titkosszolgálatában kiemelt dalát, a We Have All the Time in the World-öt is ő énekelte. Ez volt az utolsó stúdiófelvétele, s olyannyira erősen kötődik a 007-es márkához, hogy szerephez jutott a legutóbbi Bond-filmben, a Nincs idő meghalniban is.)