Szerencsére úgy kezdtem el nézni 2022-ben a Kiút első évadát, hogy szinte semmit nem tudtam a sorozatról, csupán azt, hogy egy misztikus túlélőhorror. Ha elvárások nélkül vágunk bele az ilyesmibe, a pozitívumok kicsit mindig felértékelődnek, a negatívumok egy része jótékony elfogadást kap, így az első etap záróepizódja után elégedetten konstatáltam, hogy végre tényleg itt van egy olyan rejtélyekre épülő széria, aminek érdemes várni a folytatását. A Kiút végül nem kis siker lett, érkeztek is az újabb évadok, viszont a minőség ezzel arányosan romlani kezdett, de mindig akadt valami az utolsó részekre, ami miatt további bizalmat szavaztam neki. A második és harmadik langyossága után a negyedik, némiképp magára találó évad végére annyi megválaszolatlan kérdés maradt, hogy kétlem, mindent tisztáznak a jövőre érkező, finálét jelentő ötödikre, mindenesetre most már érdemes összegezni azt, mit is láttunk eddig.
Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!
VIGYÁZAT, A KRITIKA SPOILEREKET TARTALMAZ!
A Kiút rögtön az első 10 percben lefekteti, hogy mire számíthatunk a későbbiekben. Kezdésnek látunk egy szomorkás, mégis céltudatos fickót, aki egy nagy harangot kongatva sétál végig a naplementében Fromville kihalt utcáin jelezve a lakóknak, hogy ideje fedezékbe húzódni. A következő jelenetben egy kellően bizarr öregasszony jelenik meg az egyik háznál, miközben próbálja rábeszélni a kellően aranyos kislányt, hogy engedje be az ablakon. Ez némi hezitálás után meg is történik, a sorozat pedig itt mutatja meg, hogy nem fog finomkodni. Ha csak horrorként lett volna megjelölve a Kiút, bele sem kezdek, ezek az elemek ritkán képesek megragadni, viszont itt a feszültségteremtés és a végeredmény is maximálisan elérte a célját. Azt kívántam, nehogy kinyíljon az az ablak, és hát pislogtam nagyokat, ahogy a következményeket premierplánban megmutatták.
forrás: IMDb / Epix Studios / MGM
A váltás után átkapcsolunk objektív szemlélőbe, hogy megismerhessük a szabályokat a Matthews családon keresztül. Tehát adott egy kisváros, ahova minden egyes személy pontosan ugyanolyan formában érkezik: az úton kidőlt fa, a levegőben vészjóslóan károgó varjak, letérés a mellékútra, megérkezés a kisvárosba, amit aztán soha nem lehet elhagyni. Bármerre indulunk, végül mindig ugyanoda térünk vissza, így a már ott lakó, korántsem bizalomgerjesztő tekintetű, sorsukat elfogadó emberek hagyják egy darabig körözni az újdonsült látogatókat, míg azok rá nem jönnek, hogy innen bizony tényleg nincs kiút. Matthewsék is ezt a sémát követik, és pontosan olyan dolgokat mondanak és tesznek a felismerés után, amit mi is cselekednénk egy ilyen helyzetben.
A harangot kongató fickóról kiderül, hogy ő Boyd Stevens, a helyi seriff, aki elmagyarázza a családnak, hogy miről is van szó. A városban akadnak kihalásos alapon működő házak, amikbe beköltözhetnek az érkezők, valamint a dombtetőn van egy „nagy ház” is, amolyan hippi kommuna, ahol a többségben az erő elvet valló kolónia él. Itt az idő választani, vagy ez, vagy az, később nincs lehetőség visszatáncolásra. Nyilván a lázadó tinédzserlány, a szüleivel éppen elhidegült kapcsolatot fenntartó Julie Matthews a dombtetőt választja, míg Tabitha, Jim és a kisgyerek-kvótát hozó Ethan birtokba veszik a még vérfoltos családi házat, ahol a legutóbbi gyilkosság történt.
forrás: IMDb / Epix Studios / MGM
Boyd hangsúlyozza a legfontosabb szabályt, miszerint naplemente után senki nem lehet az utcán, ugyanis a korábban említett öregasszony mellett jó pár emberszerű szörny vadászik a megmaradt túlélőkre. Az egyetlen, ami megállítja őket, az egy talizmán, amit az ajtó fölé kell függeszteni. Ha a talizmán nincs ott, vagy akár csak leesik, a lények szabadon járhatnak ki-be, ami egyenlő a biztos halállal. A Kiút nem egyszerű szörnyeket mutat be, ezek az entitások különböző módszerekkel igyekeznek rábeszélni bárkit, hogy beinvitálják őket. Van, amelyik csinos lány alakját felöltve szerelmet színlel egy magányos srácnak, van, aki játszani hív, de akad olyan is, amelyik csak áll, és elvetemülten mosolyog. A lényeg, hogy nincs menekvés előlük.
Nagyjából itt válik világossá (először) az újdonsült néző számára, hogy folytatja-e a Kiútat, és látva az exponenciálisan növekvő nézettségi adatokat ki is derül, hogy az újévezredben a Lost által lefektetett, mára majdnem kihalt misztikus-túlélős műfajra még mindig mutatkozik igény. A Lost felemlegetése nem véletlen, mint utólag kiderült számomra, ugyanaz a stáb készítette a két sorozatot, így aki látta a lakatlan szigetes verziót, máris képbe kerülhet, mik lesznek a pozitívumok, és mik a negatívumok a továbbiakban. Kezdjük is előbbivel.
forrás: IMDb / Epix Studios / MGM
Amit mindenképpen kiemelnék, az a setting. A készítők elképesztően jól teremtették meg az időben egy helyben toporgó kisváros és a környező klausztrofób erdő atmoszféráját. Amerre a szem ellát, mindenhol a mikrotársadalom ténykedésének nyomára bukkan, tényleg olyan érzése van az embernek, hogy itt a fő cselekményen kívül valóban történnek hétköznapi dolgok a túlélésért. Ez nem merül ki a szörnyekkel szembeni óvintézkedésekben, hiszen a népnek ennie kell, a roncsautókból le kell szívni a benzint, és az sem árt, hogy van egy étterem a szocializáció lehetőségével, ahol az ember kicsit elfelejtheti, hogy éppen egy pokoli rémálom részeseként tengeti mindennapjait. Alapvetően az ötlet és a megvalósítás a vélhetően csekély produkciós költségvetés ellenére elsőrangú, a misztikum, a feszültség és a félelemkeltés is topkategória.
A Kiút rengeteg karaktert mozgat, és bár többségük papírmasé, a színészi játékot nem érheti panasz. Szinte kivétel nélkül mindenki hoz egy jó szintet, és bizonyára a legtöbbeknek akad olyan kedvence, akinek sorsáért a negyedik évad végéhez közeledve még képes volt izgulni. A központi karakterek közül a Harold Perrineau által alakított Boyd seriff a széria egyik legnagyobb erőssége, ő igyekszik egyben tartani a várost, miközben legalább ekkora erővel munkálkodik azon, hogy ne adja fel a küzdelmet. Donna valóban karakteres vezetője a nagy ház kommunájának, a felnőtt testbe zárt gyereklelkű Victornak, a legrégebbi túlélőnek pedig tényleg elhiszem, hogy rommá lett traumatizálva. Mint később kiderül, a nagyképű tech-mogul, Jade is fontos szereplő, az ő jellemfejlődését remekül építik, egyedül a Tabitha Matthewst alakító Catalina Sandino Moreno szürkül bele kicsit az anyuka szerepbe.
forrás: IMDb / Epix Studios / MGM
Ez a hely mindenkire hatással van, ez viszi előre a szereplők kapcsolatát és erősíti a dinamikát. Egy idő után kiderül, hogy Fromville a fülekbe sugdossa (hazudja) a menekülés zálogát, így lesz Sara majdnem gyerekgyilkos, akit először mi is meggyűlölünk, az utolsó részekre azonban már ő is kap némi feloldozást, ami miatt a szimpatikusabb figurák közé kerül. Alapvetően kevés az effajta játék az írók részéről a szereplőkkel, a többség hű marad stabilan megírt jelleméhez, de így is jól működik az, amit a Twin Peaks csinált annak idején zseniálisan. Hiába a sok karakter, hiába fordul elő, hogy valaki 5-6 részen keresztül alig kap időt, ennek ellenére is érthetőek a motivációk, a gondolatok és a kapcsolatok, ilyen téren nehéz elveszteni a fonalat.
Az első évad úgy ér véget azon túl, hogy nem tudtuk meg, mi a fene folyik itt valójában, hogy begördül egy utasokkal teli busz. Jó cliffhanger, nem vitás, ugyanakkor az új szereplők betoppanásával tovább bővül a duók, triók és négyesek száma. Ha nincs orbitális zűr a városban, nagyjából ilyen csoportokban láthatjuk ténykedni a karaktereket, akik persze folyamatosan a kiutat keresik változatos formában. Itt is sikerült jól párosítani a színészeket, akik rövid idő alatt képesek megteremteni az immerzióhoz szükséges kémiát. Viszont pont ezzel az eszkalálódással ágyaz meg a sorozat a második és harmadik évad legnagyobb hibájának.
forrás: IMDb / Epix Studios / MGM
Mindjárt beszélünk a további negatívumokról is, de első körben nevezzük nevén a dolgot. Pofátlanság az, hogy ezek a kis csoportok és a főszereplők a közös cél ellenére csak ímmel-ámmal osztják meg egymással az információkat. Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy kevesebb évadra tervezték a Kiútat, és látva az egyre magasabb nézettséget úgy döntöttek a készítők, hogy elnyújtják, mindenesetre ez az időhúzós logikátlanság kikergetett a világból. Tabitha a második évad elején Victorral együtt bejut a föld alatti alagutakba, és saját szemével látja, hol alszanak napközben a szörnyek. Kit érdekel? Jim hangokat hall a rádión, biztos benne, hogy külső erők irányítják a várost. Logikus gondolat, akkor felesleges is elmondani, nem? Julie-ról kiderül, hogy képes az időben utazni mint „történetjáró”, emiatt sikerül is ledobnia a föld alatt csapdába esett Boydnak egy kötelet. Ezt minek közölni Boyddal, végül is csak az életét mentette meg? Többen átélnek olyan hallucinációkat, amik fontosak lennének, például kísértetgyermekek integetnek az erdőből, de a már említett Sara megbélyegzése miatt mégsem beszélnek róla. Na ja, csak Sara még az ismeretlenbe ugrott fejest a víziók miatt, míg mások ennek tudatában sem árulják el egy adott pillanat kifejezetten fontos momentumát.
Tele vagyunk a koncepció miatt fillerepizódokkal a második és harmadik évadban, emiatt középtávon a kezdeti feszes tempó is eltűnt, ahogy a szörnyek jelentette fenyegetés is. Ez köszönhető a kevesebb szerepüknek és annak, hogy a városlakók gyakran kint voltak sötétedés után is, mintha direkt akarnák, hogy megzabálják őket. Tetszett, hogy korábban alig használtak flashbacket a karakterek múltjának bemutatására, üde színfoltnak tűnt, hogy organikusan integrálták a történetbe, viszont cserébe egy másik klisét tuszkoltak le a torkunkon, az elmaradhatatlan erőltetett szerelmi szálat, aminek gyökerei a szereplők régi életére vezethető vissza. Na bumm, itt a kedvesed, most már ketten vagytok szarban, a néző így már biztosan jobban fog izgulni értetek. (Nem.)
forrás: IMDb / Epix Studios / MGM
A negyedik évad sem mentes a logikátlanságtól, de végre legalább megosztották egymással az információikat a karakterek. Fromville-ben mindent érdemes megpróbálni a menekvésért, még úgy is, hogy csak a terv fele van meg, ugyanakkor ha ez a központi rejtéllyel párosul, az már kifejezetten idegesítő. Az utolsó részekre összeáll némiképp a sztori, kiderült, hogy a várost nem véletlenszerűen lakják az emberek. Tabitha és Jade reinkarnálódott múltbeli lakók, a nő ráadásul a traumatizált Victor anyja volt, míg a felbukkanó főgonosz, a Sárga Ruhás Férfi meg nem ette őt is. A vele kötött alku értelmében a korábbi lakók feláldozták gyermekeiket cserébe azért, hogy örökké élhessenek, így váltak a város halhatatlan szörnyeivé. Tabitha és Jade viszont nemet mondtak, emiatt a lelkük újra és újra visszatér a városba minden alkalommal, amikor kudarcot vallanak a kísértetgyermekek megmentésében. Jade LSD-tripes látomása után kiderült, hogy ki kell ásni a gyerekek csontjait, amik a föld alatt, a szörnyek mellé vannak eltemetve. Ez az első lépés a megmentésükért, de hogy utána mit kezdenek a maradványokkal, azt homály fedi. Nincs konkrét cél, csak cselekvési szándék, ami miatt fejetlen csirkének tűnik a társaság, és ha tippelnem kéne, miért van ez, azt mondanám, a készítők sincsenek vele tisztában, hogyan tovább.
Rengeteg kritikát kap azzal kapcsolatban a Kiút, hogy a feszültséget újabb és újabb rejtélyek bevonásával akarják fenntartani, miközben „elfelejtik” megmagyarázni a korábbiakat. Utóbbival alapvetően semmi gond nem lenne, elvégre egy misztikus sorozatról beszélünk, viszont itt már tényleg olyan dózisban teszik mindezt, hogy teljesen elveszítjük a fonalat. Aki olyan kérdésekre akar választ kapni, hogy honnan vannak terményei, állatai a városnak, azt ki kell ábrándítsam, nem fog. Ez olyan apróság az alábbiakhoz képest, hogy szóra sem érdemes: kezdjük ott, hogy a talizmánok eredetére és működésére még mindig nem kaptunk választ, csak annyit tudtunk meg, hogy Boyd hol találta őket. Hogy a portálként működő farönköket milyen fizikai vagy mágikus törvények irányítják, nem került szóba, pedig a palackfák fontos kapocsnak bizonyulnak a múlt és jelen között. Időnként bekapcsolnak a rádiók, valaki egy elhunyt családtag hangján szól bele a telefonba, fogalmunk sincs miért. És ez csupán a jéghegy csúcsa.
forrás: IMDb / Epix Studios / MGM
Ami viszont bizakodásra adhat okot a folytatást illetően, az a Sárga Ruhás Férfi feltűnése. Egyes teóriák szerint a kezdetek óta megjelenő Fehér Ruhás Kisfiú, aki egy lehet a megmentendő gyerekek közül, kvázi vele harcol hosszú-hosszú évek óta, mint a pozitív és negatív oldal képviselői. Csak míg a kisfiú szellemként jelenik meg, addig a démoni entitás most már hús-vér valójában illeszkedett be a túlélők közé egy hitgyülis lánynak álcázva magát. Mivel a csapat (állítólag) egyre közelebb kerül a megoldáshoz, a démoni faszi Sophiaként mindenhol igyekszik szabotálni a terveiket. Itt megjegyezném, hogy Julia Doyle színésznő mosolya a segítőkész karakterek háta mögött irritáló és hátborzongató, a színésznő jól hozza az ártatlan lány mögé bújó főgonoszt. És igen, hozzá is kapcsolható néhány megmagyarázhatatlan dolog, amibe inkább bele sem kezdek. Aki eljutott a Kiút utolsó néhány részéig, pontosan tudja, hogy miről beszélek, aki pedig nem, az álljon úgy ehhez a Sárga Ruhás Férfihoz, hogy ő bármit, bárhogyan megtehet, ő a játékmester, ezért nem érdemes firtatni azt, hogy hogyan, és miért pont úgy képes azokra, amikre.
Most már van konkrét illető, akihez társítani tudunk fontos eseményeket, testet öltött az ellenség, és mint mondtam, legalább az utolsó néhány epizódra kaptunk válaszokat, összeállt annyira a történet, hogy megbékítse a lelkem a 2. és 3. évad egy-egy majdnem elengedéses fázisa után. Persze nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, a titkok felére nem fogunk választ kapni a Kiút végére, és az is biztos, hogy a megválaszolt kérdések jelentős része menetközben kikényszerített magyarázatot kap. Ez a sorozat megosztó, én mégis a pozitív tábort erősítem, amit főként az indukál, hogy egy napjainkra elhanyagolt műfaj túlélőjeként jelent meg a palettán.