Múlt szombaton, augusztus elsején szavazást indítottunk arról, melyik a kedvenc Bud Spencer–Terence Hill-film, és mellé egy nyitott kérdést is feltettünk: ki miért szereti őket. A rangsor Zsolt Péter médiaszociológus legkevésbé hízelgő magyarázatát igazolta – azt, amelyik nem a filmekről szól, hanem a csatornák pénztárcájáról.
„Nem kerül semmibe ezeknek a licencdíja, és annyiszor lehet vetíteni, ahányszor akarják. Tehát ha szegény az eklézsia, akkor ilyen filmeket fog vetíteni” – mondta nekünk, majd hozzátette a lényeget:
Ezáltal neveli is azt a közeget a saját ízlésére.
Vagyis az ismétlés nemcsak kiszolgálja az ízlést, hanem gyártja is.
A szavazást a Kincs, ami nincs nyerte 1171 vokssal, az összes szavazat 29,1 százalékával – másfélszer annyival, mint a második helyezett, és többel, mint az alsó nyolc opció együttvéve. És épp ez az a film, amelyről 2010-ben kiderült: tizenkét év alatt ötvenkét alkalommal került képernyőre a kereskedelmi csatornákon, ebből harmincnyolcszor a Film+-on, szűk három év alatt. Vagyis a legtöbbet ismételt film lett a legszeretettebb, alátámasztva a szociológus hipotézisét.
Film
Szavazat
Arány
1.
Kincs, ami nincs (1981)
1171
29,1%
2.
Nincs kettő négy nélkül (1984)
694
17,3%
3.
És megint dühbe jövünk (1978)
680
16,9%
4.
Különben dühbe jövünk (1974)
544
13,5%
5.
Nyomás utána! (1983)
315
7,8%
6.
Az ördög jobb és bal keze (1970)
299
7,4%
7.
Egy másik film a párostól
109
2,7%
8.
Szuperhekusok (1985)
69
1,7%
9.
Én a vízilovakkal vagyok (1979)
65
1,6%
10.
Bunyó karácsonyig (1994)
38
0,9%
11.
Nem szeretem a filmjeiket
24
0,6%
12.
Mindent bele, fiúk! (1972)
14
0,3%
Ez viszont csak félig válasz. Az ismétlés azt magyarázza meg, miért van ott a képernyőn, nem azt, hogy miért ülünk le elé. Attól, hogy egy filmet ötvenkétszer leadnak, még nem muszáj megnézni – a mellette futó többi olcsó ismétlésből nem lett kultusz.
Pofonok és egysorosok
A szöveges kérdésre 481-en válaszoltak, korosztály megjelölésével. A megoszlás egyenetlen: 259-en a 31–50-es, 205-en az 51–75-ös csoportból, 76 év felettiek tizenegyen, a 19–30 évesek közül viszont mindössze hatan. A fiatalabb és az idősebb korosztály gyakorlatilag nem reagált a felhívásra, így az ő válaszaik önmagukban nem mérvadóak. A két nagy csoport összevetése viszont már jelent valamit.
A válaszokat kulcsszavak alapján csoportosítottuk. Egy válaszban több indok is szerepelhet – átlagosan másfél –, ezért az arányok nem adnak ki száz százalékot.
Mit szeret benne?
31–50
51–75
1.
humor, poénok
49,0%
42,4%
2.
párbeszédek, szövegek
30,5%
16,6%
3.
könnyedség, kikapcsolódás
20,5%
28,8%
4.
nosztalgia, gyerekkor
15,4%
10,2%
5.
szinkron, magyar hang
14,3%
9,3%
6.
verekedés, pofonok
13,1%
11,7%
7.
a páros viszonya
10,4%
7,3%
8.
a jó győz, mese
9,7%
5,9%
9.
nincs vér, nem erőszakos
6,2%
9,3%
A pofonokat a fiatalabb csoport 13,1, az idősebb 11,7 százalékban említi: gyakorlatilag ugyanannyian. Meglepő módon a két főszereplő viszonyát pedig nem az idősebbek emelik ki gyakrabban, hanem a fiatalabbak.
A különbség máshol van, és nem is abban, hogy mit néznek a filmben, hanem abban, hogy mire használják. A fiatalabb csoport szövegként szereti ezeket a filmeket: náluk a párbeszédek említése majdnem kétszeres, a szinkroné másfélszeres. Az idősebb csoport inkább állapotként: náluk a kikapcsolódás és a könnyedség jön elő gyakrabban, és az is, hogy nem folyik bennük vér.
Erre kínálkozik egy magyarázat, amely nem életkori, hanem nyelvi. A 31–50-esek az a korosztály, amely teljes egészében a Bujtor István–Újréti László-féle szinkronon nőtt fel. Egy közülük ki is mondja:
Nem lehet megunni a szállóigékké vált mondatokat, párbeszédeket. Persze ehhez nagyban kellett Bujtor István és Ujréti László is.
Egy másik olvasó ennél messzebb megy, és összehasonlítást is végzett. Szerinte érdemes megnézni a filmeket több nyelven, mert az eredetinek sincs olyan „szinkronja”, mint a magyarnak: a magyarok hozzátettek valamit. Példaként a cseh változatot hozza, ahol ugyanaz a párbeszéd lényegesen szárazabbra sikerült – és ebből arra jut, hogy a csehek ezért nem szeretik ezeket a filmeket.
Ennyi a titok, nem kell belemagyarázni semmi mást
– teszi hozzá.
Ha ez igaz, akkor a magyar kultusz egyik oka nem is a filmekben van, hanem a magyar hangsávban.
Csakhogy a válaszok többsége nem megy el idáig. A medián válasz hatvan karakter, vagyis egy rövid mondat, amit alátámaszt, hogy a beérkezett szövegek 58 százaléka nyolcvan karakter alatti. És a leggyakoribb indok, amit majdnem minden második ember leír, a humor – ami viszont nem magyarázat, hanem a kérdés megismétlése. Attól, hogy valaki azt írja, azért szereti, mert vicces, még nem tudjuk, miért éppen ezt tartja viccesnek negyvenkét éve.
A kérdés tehát falba ütközik – és a fal legszebb darabjai azok a válaszok, amelyeket egyáltalán nem lehetett kategóriába sorolni. Hárman azt írták be, hogy „Hát mert csak”. Mások: „Mert olyan amilyen.” „Mert kortalan.” „Színtiszta öröm.” „Lehet nem szeretni?” Ketten annyit írtak, hogy nem tudják.
A legpontosabban egy 76 év feletti olvasó fogalmazta meg, aki egyúttal el is intézte az egészet:
Szeretem ezeket a filmeket a jó – nem véres és jól koreografált – bunyóiért, a jó, »csipkelődős« dumáiért, a jó humorukért, mert nincs lelket marcangoló, nyomasztó mondanivalójuk/tanulságuk. És legfőképpen azért, mert szórakoztatók. Ennyire egyszerű. Nekem ez a két név márka. Ha véletlenül még nem láttam volna egyet, akkor is pontosan tudom, hogy mit kapok, ha megnézem.
Ugyanő hozzátette, hogy sokféle filmet néz, a kedvencei Tarkovszkijtól a Stalker és a Solaris, Kuroszavától az Álmok, és amit ki nem állhat, az a lelki nyomor öncélú ábrázolása. Vagyis nem az igényesség hiányáról van szó, hanem arról, hogy ezek a filmek nem kérnek maguknak elemzést.
Mindenkinek van viszonya a filmekhez
Van viszont egy kisebbség, amely nem áll meg egy mondatnál – és pont náluk derül ki, hogy a kérdés miért olyan nehéz. Hatvanöten írtak kétszáz karakternél hosszabban, és a harmaduk egy ponton abbahagyja a filmről beszélést, és a saját életéről kezd írni. A rövid válaszoknál ez az arány nyolc százalék.
Vagyis minél tovább gondolkodik valaki azon, miért szereti ezeket a filmeket, annál valószínűbb, hogy a végén nem a filmekről fog beszélni, mert annyira eggyé vált már velük.
Ilyen egy 31–50 éves olvasó válasza, amelyben a felsorolás után jön a fordulat:
Nosztalgia. A párbeszédek. A karakterek. A zseniális szinkron. A gyerekkori élmények újraélése, amikor barátokkal együtt néztük a filmjeiket. A Bunyó karácsonyig címűt egy olyan moziban (Fáklya) néztük Szegeden, amely azóta már nem is létezik, az épület sincs meg. És talán – ezt csak halkan jegyzem meg – az elmúlt fiatalságunk siratása is benne van egy kicsit.
És ilyen egy 51–75 évesé, aki nem magáról, hanem az unokanővéréről számolt be:
Mikor kezdtek elterjedni a filmjeik, emlékszem, unokanővérem iszonyodott tőlük, hogy nem néz ilyen filmeket, ahol – »zuhognak az ökölcsapások«! Most meg imádja az unokáival nézni együtt! Csak közben eltelt 40 év.
Tizenhárman írtak le hasonló pályát, hogy a viszonyuk megváltozott a filmekhez. A legpontosabban egy 31–50 éves: „Ezért szerettem gyerekként, mert akkor még magamat sem kellett komolyan vennem, és pont ezért nem szerettem kamaszként. 28-30 körül ismét megértettem, és ma, 50 felé emellé pluszban bejön a nosztalgia faktor is.” Van ellenkező irányú is, mivel egy szintén 31–50 éves szerint gyerekként még jók voltak a zenék és menő volt Amerika, ma viszont már nem bírja megnézni, mert túl lassú és bugyuta.
A válaszokból az jön ki, hogy a rétegek a nézőben vannak, és aszerint rendeződnek, hogy ki mikor és milyen állapotban találkozott velük. Ugyanaz az ember más filmet lát benne huszonévesen és ötvenévesen – nem azért, mert közben megváltozott a film.
Ezt egyébként maga Zsolt Péter is elmondta, hiszen hiába szociológus, ember ő is. Gyerekként a műfaj legalját látta ezekben a filmekben, ma viszont végig tudja nézni őket.
„Mit érdekel az téged?”
Ha pedig a válasz nem a filmben van, hanem abban, aki nézi, akkor a kérdésre nincs is jó felelet – legfeljebb egy elegáns kitérő.
Két olvasó – egymástól függetlenül, mindketten a 31–50-es korosztályból, augusztus 1-jén, hat és fél óra különbséggel – ugyanazt a mondatot írta be a „miért szereti” kérdésre: „Mit érdekel az téged?”
A mondat Bud Spencer szájából hangzik el a Nincs kettő négy nélkülben. Greg Wonderként egy pszichológus díványán fekszik, és a doktor minden kérdésére, rezzenéstelen arccal, ugyanezt ismételgeti, míg az elmeorvos ki nem készül tőle.
Augusztus 9-én, vasárnap a Corvin mozi Korda termében levetítik a Nincs kettő négy nélkült, a június 27-én, Bud Spencer halálának tizedik évfordulóján indult sorozat záródarabját. A négyszázhatvan helyből négyszáznegyvenhétre kelt el jegy.
(Borítókép: Bud Spencer és Terence Hill 1973-ban. Fotó: Mondadori Portfolio / Getty Images)
Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ismerd meg a film mögött álló művészek történeteit és szerezd be a Hogyan tudnék élni nélküled? kulisszakönyvét!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!