A Rockstadt Románia legnagyobb metáleseménye, és ez már olyan kalibert jelent, hogy két nagy médiacég (Pro TV, Euronews) is tudósít róla. Így lassan a mainstream része lesz a dél-erdélyi rokkerkedés, ami nem biztos, hogy ártalmas. Az előző tizenegy kiadást Barcarozsnyón rendezték: a Brassó közeli város ideális helyszín volt a tizenpárezres, organikusan folyamatosan növekvő rendezvénynek. Idén a Rockstadt első alkalommal egy másik kisvárosba, Vidombákra (Ghimbav) költözött, egy sor apró logisztikai kellemetlenséget okozva. Éjjeli buszok ugyanis csak Brassóba járnak, a környék más településeken (Rozsnyó, Keresztyénfalva, Vulkán) elszállásolt fesztiválozóira túlárazott taxik és órákat késő Uber leselkedik. A dolog ezen része még megoldásra vár, de autózni természetesen lehet és ajánlott, mivel minden közel van. Menet közben ez is kialakult.
időpont:
2025. július 27-31.
helyszín:
Vidombák
Neked hogy tetszett?
A rozsnyói hegyek közül a síkságra kiköltözni is kérdéses volt (milyen meleg lesz, ugye), de ebből végül nem lett gond. Az meg direkt előny, hogy a sokkal tágasabb helynek nagyobb a befogadóképessége. Idén ezt napi 20 ezer főre korlátozták, de vígan elférnek itt többen is, várhatóan erre is lesz példa a jövőben. Technikai fejlődés, hogy már nincs Rockstadt-bankkártya, amivel fizetünk, régebben nekem is volt ilyen. Most át is költöztették róla a kreditet a chippel ellátott karszalagra – kezelési költség nélkül –, újabb bravó! A sima bankkártyás feltöltés is jól működik, már csak azt várom, hogy ne csak speciális top-up sátrakban lehessen ilyet csinálni, hanem esetleg appból is (Graspop-módra), de így sem kellett sokat várni. Minden gördülékenyen megy, a karszalagot is pillanatok alatt kaptam meg, szervezésből bőven pozitív a dolog. Vécé is van a fesztivál két szélén, nagy torlódást egyik sem okozott, és tiszta is volt, minden civilizációs minimummal.
Fejlődött a fesztivál szociális oldala is: felsőpolcos hangtechnikai cégek tartanak fenn promósátort (a Sennheisernek még gyára is van a helységben, a helyi kvízjátékban kérdezik is ezt), de akad egy sarka a Flixbusnak is, a főszínpadok közelében meg ólálkodik egy impozáns Stalinskaya-sátor a vodkafogyasztóknak. A PPC is főszponzor, a nagy áramszolgáltató cég magas, világoskék sátorral ott virít középen ingyenes telefontöltő helyekkel. Lépten-nyomon unicum-árusokba botlottam, és persze olcsó a sör is: 9,1 lejért csapolt Amstel, 12,7-ért csapolt Gambrinus – azért ez nagyon rendben van, a dobozos Amstel is 10 lej alatt maradt. Fél literes sima és ásványvíz kapható 7 lejért – a folyadékbevitel teljesen megengedhető áron történik. Viszont előfordult, hogy egy sört kértem, és „véletlenül” két sör árát csippantották le a karszalagról. Észreveszem, erre „ja, bocs”, és akkor már kettőt is mérnek. Ez lehet véletlen is, ám a véletlenekben egyre kevésbé hiszek. Összességében megvan azért a hangulata a rockvárosnak, az Extreme Fest elnevezés a jövőben már nem így lesz, de ezt is természetesnek találom, nem annyira a vadmetálra koncentrál (már?) ez a rendezvény, mint inkább az önfeledt szórakozásra. Jövőre majd tudok nyilatkozni, hogy a névváltoztatás milyen módon hatott a színvonalra. Semmilyen szempontból sem várok gyökeres változásokat egyébként. A fesztivál öt hétköznapja nem is rossz ötlet, lehetett előző hétvégén érkezni, utána jövő hétvégén hazamenni, és hétfőtől péntekig dübörög a rockváros zaja kora délutántól éjjel 2-3-ig. Jó ez így.
Hétfőn az első komoly banda a temesvári Implant pentru Refuz volt, nagyjából a szett felére értem oda. Az évek óta változatlan és meglehetősen erős felállásban nyomuló banda magja még a ’90-es évektől biztos pontja a romániai rockzenei életnek. A kezdet rappelős, kiabálós hardcore-jától (ennek képviselője az emblematikus IPR Gherila – IPR gerilla) top minőségű nu-metalon át (Sidef – Gyöngyház) a későbbi kor katartikus balladájáig (Apus – Alkonyat) felölelték a banda mindegyik arcát, beleértve az alteres, Alice In Chains-es oldalt is (Simplu si greu – Egyszerű és nehéz). Az Apust eddig ahányszor láttam tőlük, mindig más énekesnővel adták elő (csak én láttam vagy négy változatot eddig). A drámai duett mindig a koncertek csúcspontja, amelyet nagy átéléssel ad elő Octavian „Vita” Horváth énekes, most éppen Laura Brattal karöltve. Szokás szerint jól sült el minden, még extrémebben, hardcore-osabban sült el a ballada is. Laura két számra maradt, ilyet se láttam még tőlük eddig. Bemelegítésnek is jó volt a koncert, az egész bulit is szívesen megnéztem volna, a briliáns szövegeket meg értem is, volt kakaó is a srácokban. Persze az mindig van. Lou Kollerről is megemlékeztek, hardcore-gyökerek elvégre.
A német Groza dallamos black metalja leginkább az undergroundban megbecsült nevet szerző Mglára hasonlított. Még a színpadi kiállás is hasonló, a csuklyákkal és a dallamos alap is. Épp ezért nem kell nagyon szárnyaló dallamokra számítani, ahogy kimondott szimfonikus körítésre sem. Jól szóltak, az egyik dal Mike-ért szólt, a basszusgitáros két és fél éve halálozott el. Ajánlás alapján néztem meg őket, nem bántam meg, de világot nem váltottak azért.
Az első nemzetközi fellépő, amelyet aktívan hallgatok is, az angol Creeper volt. Új lemezükről ugye ódákat zengtem, ahogy az előzőről is megtettem volna, ha már akkor is a stáb tagja lettem volna. A szett tanulmányozása szintén jót sejtetett: csak a kétrészes Sanguivore-ról fognak játszani, így ha jól szól, mi baj lehet? A banda egységes kiállása jót tett a csapatszerűségnek, bár a vámpíros, denevéres kinézet lehetett volna halálos is. Így meg kicsit viccesen hatott, olyannak, mint valami videójáték kelléke. Leginkább az a kifogásom zeneileg, hogy halk volt a buli, és némileg bizonytalannak tűnt az egész, főleg Will Gould énekes. Azt sem értettem, hogy Hannah Greenwood szintis énekesnő miért nem játszik minden szintis részt élőben, vagy a női éneket miért nem vállalja mindenhol ugyanő. Ez akkor is furcsa, ha lemezen sem minden női ének az övé, mivel meghívottak is vannak. Ahogy ment le a nap, úgy kaptak erőre (elvégre vámpírok), a slágerek ültek, maga a szett hibátlan volt (kilenc új tétel, te jó ég!), de élőben azért ennél több kell. Aki nem szereti őket, azt biztosan nem győzték meg. Még kapnak esélyt tőlem majd élőben, de messze nem jött át az a pofátlan energia, ami lemezen megvan. Meggyőzőbbnek kellett volna lenni, főleg a karrier két legjobb albuma után.
A Heaven Shall Burnnek ugye csak a neve mardukos, a zene inkább melodeathes metalcore, erről sok újat nem lehet elmondani. Ha egyszer is láttad, tudod: mindig ugyanolyan. Jó erőteljes, húzós groove-okkal operálnak, megvannak a szükséges harmóniák is. Ez egy amerikai műfaj, a mi kelet-németeink is jól művelik, de azért pár jobbat tudok náluk. A műsor szerves része az Edge Of Sanity-feldolgozás, a Black Tears, de rendesen bemutatták a vadonatúj Heimatot is, négy tétellel. Soha rosszabbat, de lélekben azért már Zakk Wylde-ra és csapatára készültem.
A Black Label Society biztosra ment a szűk órában, kárukra pont eleredt egy rövid, de annál velősebb zápor, és miután elült, még nem tudtuk, hogy az egész fesztiválra letudtuk a csapadékot. A szettben csupa sallangmentes sláger szerepelt, különösen örültem az újkorból az A Love Unrealnek, de a nyitány Funeral Bell és a zárás Suicide Messiah mindenhol odaver, most sem volt másként. A hangzás is velük volt, az Ozzy-féle No More Tears pedig igazi népünnepély, amikor az egész fesztivál egy emberként harsogja az egyszerű, de hatásos refrént, a monumentális riff meg csak hab a tortán. Óriási élmény a fesztiválos együtténeklés, és a tribute-dalban ki is maxolták Zakkék. Ami problémás volt, arról nem ők tehettek. A két ikerszínpadhoz ugyanis túl közel volt a harmadik számú is, és a BLS szüneteibe behallatszott a túl közel játszó power metalos Majestica is – ezt tavaly például sokkal jobban oldották meg, remélem, hasonlókat a jövőben nem kell átélni majd. Senkinek nem jó, ráadásul a harmadik színpad is ugyanarra „nézett”, mint a két fő. Ezt a fesztivál egyetlen nagy fekete pontjának tartom.
A Sabaton meglehetősen kocka megoldásai és egyformának ható harci himnuszai helyett a hátsó színpados Alcestet választottam, és nem bántam meg. A black metalt shoegaze-zel és egyéb érzékeny dolgokkal keverő francia formáció úgy hengerelt, hogy abszolút nem ez a célja. Még a konferálásokban sem volt semmi rocksztárság, Neige végig nagyon szerény frontemberként vezérelte csapatát. Jól is szóltak, változatosan is játszottak: öt lemezről is, szépen szétszórva az anyagot. Nem vagyok nagy szakértő, de egy ilyen fellépés után felmerül: ezt bizony jobban kellene ismerni. Még a hold állása is olyan volt, hogy öröm ránézni, tökéletes black metal miliőt biztosított a dolognak.
(K.Z.)
A Sabaton fellépése az ötnapos fesztivál egyik legnagyobb tömegét húzta be a bal oldali nagyszínpad elé. Lehet őket szeretni vagy utálni, de az tény, hogy alaposan kinőtték magukat az Alhana-tábor sástói, kétszáz fős bulija óta, és az a pozíció, ahol jelenleg vannak, a léptéket látva nem is érdemtelen. Ami kérdés volt számomra, hogy a téli önálló turnéból átörökítenek e bármit a fesztiválkörre. Hát, jelentem, sokat nem, bár nyilván a színpadból kinyúló híd, a lemezt is érintő Dzsingisz kán, Julius Caesar, Napóleon és hasonló legendák felvonultatásával, meg az annak végébe, a közönség közé elhelyezett kisebb színpaddal nem is lenne könnyen megvalósítható fesztiválokon. De a koncepció egészében borult, itt a „háromtankos″ színpadkép ment, középen egy löveg nélküli (nekem első villágháborúsra emlékeztető, de nem vagyok szakértő) verzióval, amire szépen rá is lehetett telepedni, a fókusz pedig az új albumról visszakerült best of jellegbe.
Ezzel együtt nincs miért kötekedni, láthatóan kinevelték a saját gigantikus táborukat, a látvány pedig szó szeirnt grandiózus volt, fényekben, show-elemekben is, az egyetlen. Talán csak azt lehetne felróni, hogy semmi újat nem villantottak, aki rendszeresen látta/látja őket, annak itt már minden geg ismerősként köszönt vissza. Ellenben értékeltem, hogy a korai klasszikusok ellenében igyekeztek teret adni az újkori erősségeknek is – a Stormtroopers például nekem itt is a buli egyik legjobb pillanatát hozta. Azért pedig piros pont is jár, hogy az havasalföldi fejedelem, Vlad Tepes kapcsán íródott Impaler daluk itt debütált élőben – szép gesztus a helyiek felé. Tökéletes szórakoztató gépezet, akárcsak a Powerwolf, akikkel szinte fej-fej mellett nőttek ilyen nagyra. Mivel az utóbbi időben nem járnak lépten nyomon hozzánk, így volt vagy két évnyi szünetünk randizásban, így pedig nagyon jólesett most ez a koncert. Az év eleji pesti bulira meg ide a teljesen Legends-showt!
(Sz.G.)
A nap fénypontja természetesen az ezredforduló legnagyobb sokkolója volt, mondhatni, az egyik utolsó veszélyes rocksztár, akinek világméretű hatása volt, és akiről az is hallott, akit amúgy nem érdekel a munkássága. Marilyn Manson jött, látott és győzött, pedig eléggé ellene dolgozott az élet a közelmúltban, finoman szólva is. Több mint öt éve felhagyott az önpusztítással, és ez látszik is. No drog, no pia – így meg azért túl lehet már élni, szerencsére előadóként is serkentő hatással volt hősünkre a tisztulás. Brian Warner bizony minden akadályt venni tudott, és a szettjébe sem lehetett belekötni. A Nod If You Understanddel az elején azt hittem, több új dal következik majd, de az egyes Assassinationről csak ez került elő, a készülődő kettesről meg még egy – de azért olyannyira nem nagy baj ez. Hamarosan felvonult a ’90-es évek második felétől az ezredforduló utánig tartó, meghatározó periódus egész arzenálja. Nagyon elégedett voltam, amikor a legikonikusabb Antichrist Superstarról kaptuk a legméretesebb dózist. Közte a személyes kedvenc Tourniquet-t is, a nyújtott dallamokkal, ahogy kell – lehetett tudni az első pár szám után, hogy itt nemhogy baj nem lesz, de még legendás dolog is alakulhat belőle. Fesztiválon pont ilyenre van szükség. Meg hát amikor (mondjuk) tízezer ember együtt üvölti, hogy „we are the nobodies”, az elég masszív, na!
A színpadot már ismertette Koroknai kolléga a budapesti turnéállomás kapcsán, annyit tennék hozzá, hogy nagyon tetszettek a lila/piros/zöld színben pompázó kettős keresztek (összesen hét), amelyekből egy az egyenlőtlenség jele volt. A kiakadt kiabálástól (Disposable Teens) a glames, bowie-s Great Big White Worldön, a Faith No More-hatású mOBSCENE-ig egyszerűen minden tarolt, az ikonikus feldolgozások (Sweet Dreams, Personal Jesus) is szerves, saját jogú számok régóta. Apropó, a Tainted Love hol marad? Lényeges elem, hogy ezeket a dalokat simán át lehet hangszerelni gitárokra, alig használtak szintit a buli során, és a műsor nem is sínylette meg a hiányt. A végén még műhó is színesítette a kínálatot, csatlakozva az audiovizuális élményhez. Marilyn Manson bizony éles, éhes, és bizony harap, ráadásul nemcsak akar, hanem van is mivel. Másfél óra shockolóan erős műsor – nálam meg újabb legenda kipipálva, nevéhez méltó teljesítménnyel! Nem volt ez mindig így, becsüljük meg a jelent.
(K.Z.)
A Death Angel a Mansonnal egy idősávban csapatta a kisebbik színpadon, így utóbbi buliját nagyrészt kihagytam (pontosabban, mivel hosszabban játszottak, mint Mark Oseguedáék, csak a végét láttam), de nem volt kérdés, hová súlyozok. Egyrészt nem vagyok valami hajdenagy Manson-fan, másrészt a cseh Masters Of Rockon egy héttel korábban kompletten volt szerencsém végignézni (és meglepő mód még én is azt mondtam, hogy kurva jó volt). De az amcsi thrasherek a szívem csücskei, főleg, hogy az egy nappal korábbi otthoni buli engem személy szerint igen jól érintett. Köztudott, hogy az Exodus meg az Overkill mellett a Death Angel az amerikai színtér egyik legintenzívebb thrashbandája, ez pedig ott le is jött – s végső soron itt is, mégsem ez a buli lett a nagy nyertes az éjszakában. Ennek két oka lehetett: egyfelől picit tompábban szóltak, ami amúgy a Rockstadton abszolút nem papírforma, másrészt egy fokkal talán enerváltabb volt a zenekar is. És lehet az is, hogy az az energia, ami klubméretben falat bont, ekkora térben könnyebben eloszlik. A szetten persze nem variáltak, igyekeztek átfogó best ofban tolni, így viszont az őszi Act III-jubileumra gyúrás mutatóba sem hozott fel onnan izgalmas (és elfeledett) dal(oka)t. Ugyanakkor meg miféle best of az, amiből kimarad a Kill As One? Nahát… Osegueda persze így is magával ragadó volt, a filippínó vér még a kor látszatát is letagadja a zenekarról, Damien Sisson meg még mindig valószínűtlenül Cliff Burton, úgyhogy végül nem bánom, hogy mellettük dönöttem, de ezzel együtt is Budapest nyert most.
(Sz.G.)
Ez már így erős lett volna egy teljes napnak is, de utolsónak maradt egy nagyon kompakt Fu Manchu is, amely elementárisan szólalt meg az úgynevezett kisszínpadon. A stoner rock kaliforniai legendája olyan erővel dörgött, hogy megszólalni sem tudtam, az irgalmatlan riffanyag tökéletesen profitált is belőle. Egy olyan szétbrutalizált Blue Öyster Cult-klasszikust is elővettek, mint a Godzilla például, de nagy erővel húzott az örök sláger Evil Eye is. Jóra számítottam így is, de ilyen lehengerlő teljesítményt nem vártam éjjel egy óra után egy veterán és Európában kevéssé ismert bandától. Első nap volt még, és az új helyszín miatt a hazaút kalandos volt, így szervezési okokból hamarabb léptem le, de utam során kristálytiszta stoner riffeket hallottam, még a fesztivál területén kívül is – ilyen egy erődemonstráció.
(K.Z.)
Kedden a Gutalax volt az első érdemi napindító (számunkra), miattuk azonban mindig érdemes korán kipattani a terepre, már persze, ha valaki bírja az ilyen szégyentelen poénzenekarokat. Tény, hogy fesztiválokon általában nem a felső sávba sorolják őket, ugyanakkor az is tény, hogy például a Brutal Assaulton soha nem láttam még annyi embert kábé dél körüli, délután egyórási sávban sacc, mint amennyit oda volt szerencséjük pár éve is összerántani már. Zeneileg persze nem kell túlgondolni ezt, jópofa riffek egymásutánja, valódi dalok nélkül, amolyan gore’n’roll / goregrind-keverék, végig egy bizonyos témakör körül keringve, bár utóbbi főképp a körítésből szűrhető le, lévén a valós szövegek aránya a korai Obituary halandzsás megoldásait is bőven alulmúlja. Cserébe igazi show, ahogy mindezt vegyvédelmi kezeslábasban előadják, különösképp a torz brekegést egy megszúrt malac visításaival művészi módon kombináló Maty esetében. Kezdésnek az intro alatt rögtön kiszórtak pár marék budipumpát a nagyérdemű közé, aztán indulhatott is a dzsihád, repkedtek a vécépapírtekercsek, a mindenféle felfújós cuccok, a circle pit is gyorsan feltelt a lehető legfurább jelmezes fazonokkal, (a budin ülős egyberuha meg a falloszjelmez vitte a prímet). Assmeralda, Toi Toi Story, Buttman, teljes volt a „best of″, és még egy klipes ősbemutatót is kaptunk, másnap debütáló új videójukat itt tették közkinccsé elősként, valahogy a buli derekán. We Are What We Shit – hát, sad but true, haha. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy a klasszik toi-toi budi crowdsurfingöltetésa ezúttal elmaradt, pedig az az említett brutalos buli óta mindig epic pillanat.
(Sz.G.)
A keddi napot is érdemes volt kora délután kezdeni, a „hajnali”, érzésem szerint túl korai 4 órás Elderre nem értem oda, az óvodás altesti poénokkal foglalkozó és a fekáliát előszeretettel megéneklő cseh poéngrind Gutalax nem volt élmény, ők a mindig, mindenhol átugrós banda, és mindig beléjük botlom. A Tribulation viszont annál inkább izgalmas. Nekik is van már mindenféle albumuk, a korai furcsa death metaltól eljutottak az éjfekete hörgést alkalmazó gótikus metálig (a csúcs bizony a The Children Of The Night), majd később dallamos éneket sem átallottak alkalmazni egy gótikus rockalbumon (Sub Rosa In Æternum). Emlékeim szerint minden korszakból játszottak, az újkori számok is jól belesimultak a sokkal keménykötésűbb fémmunkákba. A zárásként előhúzott kettős adta a legtöbbet: a Melancholia a mézédes harmóniákkal, meg a szigorúbb éjfekete gótikában mártózó Strange Gateways Beckon járatták a csúcsra ezt a svédes dallamvilágú, fura brigádot. Jól szóltak, itt-ott talán egyik gitár hangosabb volt, mint a másik, de az élvezhetőséget ez nem befolyásolta.
Az Orbit Culture-t mostanában láttam, ezért léptettem, de a None So Vile-t a szettben hat számmal ünneplő Cryptopsyra akkor is kíváncsi voltam, ha tudtam: az említett alapmű elkészítői közül már csak a zenekarvezető dobos van a fedélzeten. A banda teljesítményében nem is volt hiba, de például a dobokból minden erőt kiradírozó hangzással annál inkább: Flo Mounier hiába ütött jól, kopogott minden, és később sem lett sokkal élvezhetőbb. Mondanom sem kell, hogy ilyen komplex, brutális death metalban milyen szerep jut a műfaja egyik legjobbjának számító, polipszerű dobmasinának, így ez az eksztatikus élmény most elmaradt, illetve maszatolósan jött át. A végére azért kezdett jó irányba billenni a balansz, az Orgiastic Disembowelmentre megérkezett a basszuskiállás is (ebben legalább volt erő), a zárásként elővett harminc éves trió már elfogadhatóan szólalt meg, közte a Phobophile finomságai is. A zenéhez méltó hangzással ez óriásit ütött volna, és olyan is akadt később a fesztiválon hasonszőrű zenéből is (a Deicide jóvoltából, de erről majd szerda éjjel).
A csalódás után az egész fesztivál egyik legjobban várt nagyágyújával kárpótoltam magam: a Nevermore ugyanis legendás koncertzenekaros híréhez méltó módon ujja köré csavart mindenkit, olyanokat is, akik még nem hallgatták őket előzőleg, vagy maximum alig. A budapesti erődemonstrációról ekkor még nem is tudtuk, milyen lesz, de Rockstadt után azonnal leadtam a drótot a többieknek: nincs mitől tartani. Van itt nekünk egy precíz Jeff Loomis, aki szőke, göndör hajával meg a játékával is vonzza a tekinteteket, de Van Williams jellegzetes húzású dobolására is oda is illett figyelni az arra fogékonyaknak – ők zeneileg egy fikarcnyit sem változtak. A Beyond Withinben még az új gyerek, Jack Cattoi is kapott egy szólóbetétet a főnöktől. A két török srác pedig kiváló, de főként Berzan Önennek volt nehéz vizsgája. Egy olyan markáns kisugárzású frontembert kellett helyettesítenie, mint a pótolhatatlan Warrel Dane, de amilyen nehéz ez a feladat, olyan nemes is. Berzan a megtévesztésig hozza Warrel témáit, magas és mély tartományokban is, egy kis óóó-zásra is kapható volt az Engines Of Hate előtt, a közönség a tenyeréből evett, ez meg senkinek sem jár magától, ki kell érdemelni. Tizenöt év kihagyás ide meg oda, itt van egy bivalyerős Nevermore, és koncerten már tudjuk, hogy a régi mágia még mindig megvan. Már csak lemezen kell bizonyítani, de előbb játszani kell orrvérzésig élőben, hogy lássák az emberek, milyen fantasztikus bandák voltak a csúcson az ezredforduló környékén.
A személyes kedvenc zenei-szövegi mesterműről (Dead Heart In A Dead World) öt számot is kaptunk, az Inside Four Walls képében a slágeresség, az Engines Of Hate-tel az énekdallamok vitték a pálmát, a Believe In Nothing felkavaró balladájával magának Dane-nek állítottak emléket, aztán a groove-os Narcosynthesis és a záró The River Dragon Has Come minden kétséget eloszlató riffcsodái szolgáltattak igazságot a 2000-es évek legnagyobb metállemezének és alkotóinak. Egyedül az obszidiános Moonrise helyett kaptam volna elő valami szépet az elsőről, az In Memoryról vagy a Politicsról, de hát erre lesz még lehetőség. Loomis keresett már elég pénzt gyári munkásként (Arch Enemy), most már igazán kiélheti magát, és csinálhatja, amit szeret. A nettó egy óra után az államat keresgéltem a padlón, és szerencsére nem voltam ezzel egyedül. „Mindenki” kíváncsi volt rájuk, és nem nagyon tudom elképzelni, hogy valaki elégedetlen lett volna.
A katarzis után magam sem tudom, hogy csináltam, de volt energiám a Hatebreedhez, bár azért pihennem is kellett. Jamey Jastáék megérdemlik a figyelmet, mivel mindig úgy szólnak, mint az ágyú. Olyan atomtöltetek járultak hozzá ehhez, mint az elsőre rögzülő Live For This vagy az Empty Promises. Az ilyen hardcore/metál sikere szettől független, elsőre közérthető agresszív tételek ezek, energiabombák mind. A legjobban az tetszett, hogy épp mondtam, ezzel a névvel adná magát, ha elsütnék, hogy „we are Hatebreed, we love you”, mire Jamey azonnal el is ismételte ugyanezt. Így legyen ötösöm a lottón is, haha!
Ha annyi jót hallottam az In Flames élő teljesítményéről, úgy voltam vele, hogy oké, akkor ezt meg kell néznem nekem is, régi fanként mindenképp. Az új Lángolókért abszolút nem vagyok oda (a Foregone azért jól sikerült visszatérés), de élőben minden működni tud, főleg, mivel sokat próbált veteránok játszottak. Björn Gelotte hathúroson, Chris Broderick (Jag Panzer, Megadeth) héthúroson nyomult, úgy tűnt, jó kedvük is van, és hát a furább albumokon is mindig akad pár koncertképesebb tétel. Minimális hatebreedes átfedés miatt az első két-három számot nem láttam, de a középkorszak nagyjai közül nagyon élveztem az Only For The Weaket a Claymanről, amely újkorában a bevezetést jelentette nekem a hörgős zenék világába. Ennél régebbi szám emlékeim szerint nem került elő, de az új éra is jól vizsgázott, és ezt úgy is mondom, hogy még mindig nem olyan nagy örömmel veszem elő a 2000-es évek közepe óta készült műveiket. De ami jó, az jó, és koncerten ütött minden, Fridén tiszta vokáljai is. (Fehér Grave-póló rulez!)
Eredetileg terveztem a Deafheavent is, de minimális In Flames-átfedés miatt nem voltam a kezdésen, a vastagára pedig a főszínpados Godsmack tevődött rá, így Sully Ernáékat néztem végig. Jó választás volt, őket kevés esélyem lesz máskor megtekinteni, mivel huszonöt évvel ezelőtti amerikai slágerbandák turnéira ritkán látogatok el, a Deafheavenre meg sok alkalmam lesz, mindenhol ott vannak. Sullyék semmit sem bíztak a véletlenre, csupa középutas amerikai hard rock slágerrel készültek, alteres beütésekkel, és meglepetésemre nagyon működött a dolog. A javukra szól az is, hogy minden harmadik-negyedik számot ismertem is: olyanokkal, mint az Awake, a soundgardenes húzású Voodoo vagy a kimaradhatatlan, népünnepély-jellegű I Stand Alone, nem lehet nagyot tévedni.
Sully felszabadult frontembernek bizonyult, a dalok javarészében gitározott is, ám számomra a legnagyobb sztár a dobos volt: Mike Mangini június óta tagja a turnézó csapatnak, és értelemszerűen már puszta jelenlétével emeli az est (a csapat) fényét, legalábbis számomra. A legérdekesebb rész egy dobpárbaj (Batalla de los tambores) volt Mangini és a frontember között. Erna ugye eredetileg a kultikus thrash metalos Meliah Rage dobosa volt a ’90-es években, így adta magát a dolog, hogy párbajozzanak egyet, akárcsak Sully tette a múltban is régi társával, Shannon Larkinnal. A zenei résznél is fontosabb a látvány ilyenkor, abszolút ez volt az elsődleges szempont – persze, kicsit parasztvakítás, de működik. Előbb Mangini szettje kezdett forogni, majd előkerült még egy dobszerkó, amelyen Sully kezdett játszani. Egymást hergelték szólórészekkel, majd kisebb-nagyobb mellényúlásokkal lenyomtak egy AC/DC-ből (Back In Black), Metallicából (Enter Sandman) és Aerosmithből (Walk This Way) álló mini-szettet, amelyhez a többiek játszottak gitár- és basszustémákat is.
Jó késő éjszakába lógott a Godsmack, csak a kisszínpados Grave maradt hátra. Ebben viszont nem sok köszönet volt, ugyanis a svéd death metalos intézmény gyalázatosan szólalt meg. Pedig a szettel nem lett volna baj, az első három lemezre támaszkodtak, azok közül is leginkább az elsőre, de ez az élvezhetetlen zajmassza taszító is volt adott ponton. Totál amatőr, harmincöt évvel ezelőtti demós, fülsértő hangzás szabotálta az késő éjszakában még kitartó fanatikusokat. Amúgysem tartom őket Entombed/Dismember-ligának, így meg a döntés könnyű volt. Gyorsan eldöntöttem, hogy ezt nem érdemes végigállni éjjel egy és kettő között. Kívülről sem sokat javult a hangzás… Honnan is javult volna, amikor minden elemével baj volt? Nem baj, azért láttam elég tartalmasat ezen a napon is.
Folytatása következik.
Fotó: Rockstadt Extreme Fest